Clara ugyanolyan szorosra húzta a fürdőköpenyét, mint azt az előző nap tette és valószínűleg majd másnap fogja tenni azt. Nehézkesen lépett bele a hűséges papucsok párhuzamába, majd a fürdőszobába csoszogott. A tükörbe nem nézve, haját jó feszesen hátra kötötte. A WC-t csak ritkán húzta le, pár centtel így is lecsökkentve a kéthavonta érkező vízszámla összegének udvariatlanságát. A konyhában fölkapcsolta a kisvillanyt, azonban a nappaliban a függönyöket továbbra is behúzva tartotta.
Arra eszmélt, hogy a kávé lefőtt és a szomszédok hangjuk fölemelésével próbálják gyerekeiket engedelmességre kényszeríteni.
Eszébe jutott neki is, hogy ideje volna fölkelteni Clairet, amikor pont meghallotta, ahogy kislánya odafönn lehúzta a WC-t.
Claire mindig magától ébredt.
Az anya is jól tudta ezt, de a biztonság kedvéért mindig próbált kislánya nyomában járni. Észrevétlennek tartott settenkedése trappolásnak hallatszódott kislánya lábujjhegyen iparkodó életében.
Claire néma mosollyal köszöntötte anyját és könyvével a konyhaasztal legbelső székénél foglalta el a szokásos helyét. Két szék volt az asztalnál és ő még sosem ült a másikon, de igazából ez őt egyáltalán nem foglalkoztatta. Az anya kívánsága volt szinte minden az életükben, az is, hogy így üljenek.
Csöndben reggeliztek. Egyikőjük sem volt éhes, csak úgy ettek, mint ahogy mindig is szoktak. Az anya az asztalra bámult, az asztal meg inkább a lányára, ahogy az mosolyogva olvas és eközben mindhárman nagyokat hallgattak. Némán és lassan falatoztak, mint ahogy a szótlan reggelek fogyasztották emberi áldozataikat nap-nap után.
Reggeli után Claire a szobájába ment és fölöltötte iskolája kopott egyenruháját. A nyakkendőjét jó szorosan megkötötte, mert tudta, hogy az anya úgy is sokkal jobban megszorítaná azt. A haját is feszesen hátra gumizta és copfja játékosságát azzal a két ósdi hajcsattal kényszerítette kalodába, amit még tavaly karácsonyra az anya vett neki.
Clara a kihűlt kávéját szorongatta, amikor a lánya belépett a konyhába, hogy elköszönhessen. Az anya elégedett volt a látvánnyal, de azért az iskolatáska megcsavarodott pántját még megigazította.
Claire tudta a dolgát, s azt is, hogy mások életének megkönnyítésével a sajátját is segíti. Mindig szótlan engedelmeskedett az egyedül álló anya elvárásainak.
Búcsúzóul, az anya az ölében szorongatott rózsaszín kötött sapkát fölemelte és boldogan Claire fejére illesztette.
- Az éjszaka kötöttem…
Claire udvariasan mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült neki. Szemei gyorsan elárulták igazi érzelmeit és mimikája gyakorlás nélkül is könnyedén első helyre került volna a fintorgások nem létező világversenyén.
Megölelték egymást, de csak olyan rokoni távolságtartással és Clara még egy darabig figyelte a félig zárt bejárati ajtóból, ahogy kislánya az új rózsaszín sapkájában befordult az utcasarkon.
Bambulása az érintetlen kávéjára emlékeztette, ezért visszacsoszogott a konyhába. Újabb kávét főzött le magának és lekapcsolta a kisvillanyt, de a függönyöket továbbra is behúzva tartotta. A benti félhomály teljesen elhomályosodott a szívében.
Szabadnapos volt aznap és nem volt terve egyáltalán. Elkészítette a harmadik kávéját és akkor vette csak észre, hogy sem cukor sem tej nem volt már otthon. Beletörődve a keserű meglepetésbe rossz szájízzel lassan kortyolgatni kezdte. Közben azon gondolkozott, hogy mégiscsak bemegy a központba, hogy legalább cukrot és tejet vegyen az elkövetkező szürke hétköznapok feketéinek.
Nehezen indult meg otthonról és nem is igazán emlékezett hogyan került föl a busz emeletére, csak egyfolytában azon járt az esze, hogy a kisvillanyt a konyhában vajon égve felejtette-e.
Szokatlanul csöndes volt az a hétfő, olyan vasárnapi hangulatban ásítozott. A busz is lassan araszolt, mintha sofőr nélkül kullogott volna a saját lehajtott fejét követve.
Clara a fejét támasztotta és szíve szerint szem héjait is kitámasztotta volna. Elcsigázottnak érezte magát és már egy kicsit megbánta, hogy nem a helyi kisboltba szaladt le vásárolni.
Jól tudta, ha a városközpontba betéved néhanapján, akkor pénztárcája mindig soványabb lesz egy pár napi keresetével. Úgy gondolta, ő ezt nem engedheti meg magának.
Karjait váltogatva tartotta fejét és bambulta az egyhangú időjárást, amikor is a busz váratlanul leállította a motorját és leparkolt az út közepén. Az utasok nem igazán törődtek az eseményekkel, mégis páran tudni vélték, hogy valamilyen nagyobb baleset történt az utca végében és ez okozza a forgalom torlódását.
Clara nem vett észre semmit a külvilág történéseiből, csak bámészkodott kifelé unatkozva, amikor egy félreeső kisutcában váratlanul egy utcazenészt pillantott meg, ahogy fölszabadultan pengeti gitárját és előtte egy kibontott hajú lány barna bőrdzsekiben szenvedélyes hangon énekel, elbűvölő táncot lejtve melléje. Az emberek körülöttük álltak. Tapssal bíztatták őket és az utca végében történt balesettel mit sem törődve együtt örvendeztek a két fiatal önfeledt műsorszámának.
Clara kinyitotta a busz ablakát, hogy jobban hallja, amit eddig éppen csak látott.
Elvarázsolta a lány éneke. Mély fájdalmának őszintesége megindító volt számára. A fiatal lány a szeretet hangján oldozta föl az embereket ismeretlen bűneik minden terhétől és egy pillanatra mindenki átélhette a szent kegyelem állapotát, aki csak megállt, hogy őket hallgassa.
Clara lehunyta szemeit, de könnyeit így sem tudta magában tartani. Lassan sírni kezdett. Sírása hang nélküli zokogássá változott, ahol sehogy sem tudott jó ideig levegőt venni. Egy pillanatra olyan érzése volt, mintha összes levegőjét a fiatal énekesnő szippantotta volna magába, s ha még sokáig énekelne, ő biztosan megfulladna.
Végig zokogta a dal egészét és csak a legvégén volt képes magához térni, amikor is a busz újra indította motorját és lassan gurulni kezdett.
A mélyen meghajló lányra nézett még egyszer, ahogy az ujjongó tömeg gratulációját fogadja és utolsó emlékként megpillantotta, hogy valamilyen kis rózsaszínű háromszög kukucskált ki a lány bőrdzsekijének az egyik zsebéből.
A hálás közönség képe elmosódott a busz ablakán, s a lány angyali hangja is már csak távoli emlékként visszhangzott csupán. Clara végül becsukta a busz ablakát, mert hidegérzete támadt és akkor, valahogyan nagyon furcsán érezte magát.
Gondolatban még pár másodpercig ő is tapsolt a fiatal párnak és a közönséggel együtt éljenzett, teste azonban már önkénytelen fordult előre, s a baleset helyszíne felé nézett, hogy az eseményeket végre ő is jól szemügyre vehesse. Az időközben embertömeggé hízott bámészkodók száját Clara kíváncsiságának segítségével még nagyobbra tátotta.
A forgalom megindult. Fölgyorsult ismét ritmusa, hogy a baleset miatt elszenvedett időveszteséget a város behozhassa.
A fiatal pár eközben még egy utolsó, elsöprő erejű előadással ajándékozta meg az egyre bővülő közönséget, majd az összegyűjtött tiszteletdíjakból a kedvenc kocsmájukban kiadós ebédet rendeltek. A kandallónál kedvenc vörös borukat kortyolgatták és egymást ölelgették a lángok társaságában. Így töltötték a délután egészét, majd a nap végén a lány visszaadta szerelmének a barna bőrkabátját, pajkosan a nyakába csimpaszkodott és bohém csókot cuppantott ajkaira. Nevetésbe fulladt a csókolózás és orrukkal cirógatva egymást további lassú táncot dúdoltak. Nagyokat mosolyogtak és óvatos léptekkel távolodtak. A lány fordult el először, de körbe pördítve önmagát rögtön szerelmét kereste újra, hogy ismét csókot kacsintson arcára. Meglepődve látta, ahogy a fiú nevetve sétál feléje. Fölhúzott szemöldökével némán kérdezte szerelmét, aki barna bőrkabátja zsebéből a lány sapkáját vette elő éppen és azt felé nyújtotta. Mindketten nagyot nevettek és aztán a fiú ott maradt a gitárjára támaszkodva sokáig integetve Claire után, ahogy az ismét fölkötötte haját és ráhúzta a rózsaszínű kötött sapkát és befordult az otthonához vezető kisutcába.
Az anya már régóta otthon volt és újabb kávét főzött magának azon gondolkozva, hogy ezúttal nem rak bele cukrot és tejet sem, hiszen reggel sem nagyon érezte, hogy annyira hiányzott volna a kávéból, amit oly fintorogva kortyolgatott, de sosem ivott meg egészen.
Az óráját ellenőrizve résnyire elhúzta a nappali függönyét és elégedetten nyugtázta kislányát, ahogy az új kötött sapkát viselve hazafelé igyekezett.
Gyorsan elmondták a szokásos mondataikat a változatlan hétfővel kapcsolatban és Claire a szobájába vonult, hogy befejezhesse a hajnalban elkezdett könyvét.
Az anya előkészítette a holnapi munkaruháját és megnézte az esti híreket. A központi baleset színhelyéről tudósítottak élőben, ahol még mindig tartottak a mentési munkálatok. Clara a fejét csóválta és közben nagyokat sóhajtozott. Hallotta, ahogy Claire megmossa a fogát és lehúzza a WC-t, majd lefekszik aludni.
Még egy darabig lapozgatta a kedvenc kötős magazinja legújabb számát, aztán ő is a lefekvéshez készülődött. Nem húzta le a WC-t és még utoljára megigazította Claire kötött kabátját a fogason. Megsimogatta a kabátot és a szeme sarkából meglátta, ahogy a rózsaszín kötött sapka egyik sarka kikukucskál az oldalsó zsebből. Tapintatosan visszagyűrte a sapkát és egy darabig megint nagyon furcsán érezte magát.
A fogastól távolodva ismét a balesetre gondolt, hogy ez velük is bármikor megtörténhetne és ezután, még jobban meg kell, hogy gondolja, bemegy e majd a központba, s hogy mire költi azt a kevés fizetését. Sosem lehet tudni.
Leült az ágya közepére és a rózsaszín papucsait szépen párhuzamosan előkészítette a holnapi viszontlátásra, majd eloltotta a zseblámpát.
Álmosnak érezte magát, azonban szemei még jó darabig kémlelték azt a furcsa érzést, ami naponta többször is hatalmába kerítette.
Nehezen aludt el és sokat forgolódott. Régóta nem emlékezett álmaira, de aznap éjszaka mégis szokatlanul valós, életszerű álma volt.
…Egy erdőben sétált, ahol kisvillanyok voltak amerre csak haladt, megvilágítva az útját. Ahogy közeledett az erdő közepe felé, egyre világosabb és világosabb lett. Az erdő közepén egy kis tisztásra érkezett. Lehunyta szemeit és akkor mintha kívülről látta volna önmagát. Meglátta, hogy teljesen meztelen és szép hosszú, hullámos haja van, olyan, mint egy tündérnek. Nem volt zavarban egyáltalán, sőt szokatlan szabadságérzés járta át minden gondolatát. Örömében gyönyörű hangon énekelni kezdett. Az erdő összes kisállata köré gyűlt, hallgatták énekét és nézték kecses táncát.
Az éneket befejezve kinyitotta szemeit és meglepődve látta, hogy minden kisállat eltűnt és ő egyedül maradt. Elcsodálkozott ezen a nem várt fordulaton és még egy pillanatig arra is emlékezett, hogy titokban várta volna az ünneplést, amit éneklés közben olyan megérdemeltnek érzett… Nem sokat tűnődhetett kiábrándultságán, mert egy félreeső helyről fájdalmas nyüszítést hallott. Odakapta fejét és egy kis odúban meglátott egy rózsaszín nyulat kuksolni. Clara óvatosan a nyúl felé lépdelt. A nyúl háttal volt Clarának és úgy tűnt mintha valamit majszolna. Clara lassan mögé lopódzott, de akkor a nyúl hirtelen megfordult, s akkor látta csak meg, hogy mindkét szemébe egy-egy kötőtű van beleszúrva és azt próbálja meg kipiszkálni…
Clara fölriadt álmából és halálra volt rémülve. Csurom víz volt a hálóingje és kapkodta a levegőt.
Zihálása közben észrevette, hogy a konyhában a kisvillanyt égve felejtette. Kelletlenül csóválta fejét miközben lebotladozott a földszintre. A villanykapcsolót úgy csapta le, mintha egy nem kívánatos legyet ütött volna agyon. Nem emlékezett rá, de ezzel a mozdulattal az iménti álma fényét is lekapcsolta. A függönyök megigazított ráncait a biztonság kedvéért újra megigazgatta. Visszaérve a hálószobába levetette a hálóingjét és úgy döntött meztelen fekszik vissza az ágyába. Nem tudott aludni, s ismét forgolódni kezdett. Sokat gondolt a rózsaszín nyúlra, a központban a balesetre és az égve felejtett kislámpára.
Majdnem két óra elteltével Clara elaludt végre, s az előszobában Claire kabátjának zsebéből a rózsaszínű kötött sapka kicsúszott és lepottyant a kisállatos mintázatú szőnyegre.
Amikor a sapka leesett, az anya riadtan fölébredt.
Reggelig nem aludt és csak a behúzott függönyöket figyelte. Nagyon furcsán érezte magát és egyre többet gondolt arra az influenzajárványra, amiről szinte mindenki már napok óta beszélt a városban.