Csak egy átlagos nap...

Szerda délután van. Itt állok a parkolóban, a kávézó előtt. Mindjárt találkozunk Annával, de nem tudom, mi tévő legyek. Idefelé az úton felötlött bennem egy nagy kérdés, ami nem hagyott nyugodni. Soha nem gondolkodtam még rajta, de most mélyen a fejembe ötlött ez a gondolat, mely egyre inkább bogarat ültetett a fülembe:

- Jó még a kapcsolatunk? Jól működik minden? - Ekkor lehunytam a szemem, és visszaemlékeztem. - Az utóbbi időben megváltozott közöttünk minden. Az elején minden szép és boldog volt, azonban ez megváltozott. Valahogy elidegenedtünk egymástól. Az eddig szép arca öregedett, a csillogó haja eltompult, elszórtan mintha néhány ősz hajszál mutatkozott volna rajta. Tengerkék szeme kezdetben tele volt élettel, ám most egyre többször fakad sírva, sokszor szomorú. Valami ok folytán úgy köhög, mintha beteg lenne, pedig biztosan nem az, hisz mondaná. Jól megvagyunk, minden szép és jó így. Elvégre a kezdetektől hűséges hozzám. Mi baj lehet? - Ültem magányosan és tűnődtem. Rápillantottam az órára, s láttam, hogy a mutató átugrott 4 órára. Ekkorra beszéltük meg a találkozót, ilyenkor végez a munkahelyén. Tudtam, hogy bármikor ideérhet, mert soha nem szokott késni.

- Ádám, szia! - Kiáltotta hirtelen hátulról, és azzal a lendülettel, ahogy szaladt, átölelt.

- Szia!

- Nézd csak mit hoztam neked! - Nem hittem a szememnek: egy kis virág volt. Megint meglepett. Nem volt még olyan alkalom, hogy ne tette volna. Erre én pedig semmit sem hoztam...

Nem látszott a szomorúsága, olyan vidám volt, akár csak az elején mindennek. Én azonban, mintha semmi sem történt volna, mosolytalan arccal álltam tovább. Nem tudtam, mit tegyek.

- Nem is örülsz neki? - Kérdezte édesen.

- Ez gyönyörű! - Nem tudtam rá többet mondani. Azonban nyeltem egy nagyot, és remegő hangon folytattam. - Gyere, üljünk le! - Ekkor már tudtam, hogy ez nem működik tovább. Próbáltam kitalálni, de nem tudtam, mit tegyek. Az eszem azt súgta, gondolkodjak még, ne tegyek semmit, de mintha más irányított volna. Egy olyan erő, ami folytatásra késztetett.

- Anna, én mindent megpróbáltam, de valami nem működik. Fél órával ezelőtt még csak nem is gondoltam, hogy ez lesz, főleg azt nem, hogy ilyen mélyen megérint. Itt vagy mindig mellettem, hűséges vagy, számíthatok rád, megajándékozol, holott ezt nem neked kellene. Én pedig ma sem hoztam semmit, meg sem fordult a fejemben, hogy hoznom kellene. Egyszerűen ez így nem az igazi, egyikünknek sem. Gondolkodtam, én nem tudok többet tenni ez ügyben. - Remegtem, izzadt a tenyerem, de nem tehettem mást, folytatnom kellett. - Szörnyű kimondani, de szeretném lezárni a kapcsolatunkat!

- Ilyen könnyen? Egy mondat, és vége? Mi az a sok minden, amit megtettél értem? Mióta érzed ezt?
- Ez most tudatosult csak bennem. - Nem tudtam többet mondani, mert egyből folytatta.

- Nem értem. Én bezzeg tűrtem, elnéztem mindent. Akkor sem szóltam, mikor megvetted az új kocsidat. Még ide is kocsival jöttél, holott pár perc az út.  Csak vele foglalkoztál, velem nem is törődtél, holott drága, okádja a füstöt és folyik belőle az olaj. Ahogy kifolyt, soha nem törölted fel vagy próbáltad megjavíttatni, inkább vettél hozzá újat. Már a szomszédok sem nézik ezt jó szemmel, állandóan engem nyaggatnak.  Abban a házban nincs nyugalmam, ahol lakunk. A saját otthonom, ahova beengedtelek már az elején. Én takarítom, én javítok meg mindent. Ez sem lenne lényeges probléma, ha itt vége lenne, de nincs sajnos. A vegyszereiddel mindent elpusztítottál. Azt sem tudod, mit csinálsz, csak mindenhová fújkálod. Nem csak a rovarokat írtja, hanem már gyümölcs sem terem a fákon, egy madár sem száll rá. Régen imádtam a madarak hangjára kelni, de manapság a dohányfüst ébreszt. Hányszor kértem, hogy ne dohányozz, de te csináltad tovább. Ma már kénytelen voltam elmenni az orvoshoz, mert már nem bírtam a köhögést és az állandó stresszt. Nem elég, hogy magadat, de a környezetedet is tönkre teszed! Hiába dolgozok minden nap értünk, csak szórod a pénzt. Meg kell komolyodnod Ádám, ilyen felfogással nem sokáig bírod ebben a világban!

- És tudja az orvos, mi a baj? - Kérdeztem rökönyödötten.

- Nem... De hagyjuk is a témát. Ha vége mindennek, akkor ne húzzuk az időt! Szép volt az együtt töltött idő, de ez már a múlté. Többet akartam ebből a kapcsolatból, de te nem vagy rá alkalmas! - Úgy ültem a székben, mint akit odaláncoltak, meg sem tudtam mozdulni. Soha nem láttam ilyen dühösnek és csalódottnak. Olyan hirtelen történt, és olyan gyorsan pusztult el minden, amit építettünk, mintha egy szökőár pusztított volna. A szemeiben ott voltak a villámok, amelyek úgy csaptak belém, akár egy heves zivatar idején. A beszéde pedig olyan hangos volt, mint a mennydörgés. Nagyon rosszul éreztem magam. A könnyei úgy folytak le az arcán, akárcsak a folyók áradáskor. Összetettem a két kezem, és az arcom elé tettem. Bele sem gondoltam eddig, hogy mit rombolok le. Az ő élete is véges, elmúlt sok év, amit elvettem tőle és nem lehet visszaadni. Nem hittem volna, hogy így lesz vége, hogy egy puszta gondolat, egy tett miatt felborul minden...

Ahogy széttártam a kezem és felnéztem, sehol sem volt, mintha elnyelte volna a föld. Az egyik pillanatról a másikra eltűnt. Kiszaladtam a kávézó elé, de ott sem láttam. A szívem csak úgy zakatolt, éreztem, ahogy lüktet a vérem. Úgy kerestem, mint még soha. Csak most fogtam fel mennyire jó volt minden, mikor már elmúlt. Próbáltam utolérni, szaladtam a főutca felé. Ott volt a legtöbb esélyem, mivel ott mások is láthatták. Már közeledtem az utca felé, a sarkon voltam. Ha megállok, biztosan nincs esélyem, ezért nem néztem szét az úton, reméltem, hogy nem jön egy kocsi sem. Abban a pillanatban, ahogy leléptem a járdáról, megcsúszott a lábam és elestem. Azon az olajfolton, amit én hagytam ott a kocsival. Nagyon fájt a fejem, véreztem, de megpróbáltam felállni. Kénytelen voltam próbálkozni, különben nincs esélyem. Láttam, hogy jön egy teherautó. Egyre inkább próbálkoztam felállni és elfutni, de annyira szédültem, hogy nem tudtam. Az emberek csak néztek, senki sem segített, talán azt hihették, részeg vagyok. A teherautó észrevett, de az olajon csak csúszott tovább, hiába fékezett. Az idő hirtelen lelassult körülöttem, mintha rajtam kívül megállt volna minden. Lepergett a szemem előtt az elmúlt fél óra, s szomorúan láttam be, hogy minden az én hibám.

- Ádám! - Hallottam az út másik oldaláról egy női hangot. Egy olyan hang volt, ami hallatán olyan erő öntött el, hogy nem tudom hogyan, de mozgásra bírt. Nem hallottam tisztán a zajtól, de reménykedtem benne, hogy Anna az. Felálltam, nem érdekelt a teherautó, muszáj volt hátranéznem, hogy lássam az esetleges utolsó pillanatunkat. Valóban ő volt az, vérző orral állt a másik sávban. Rápillantottam, mosolyogtam egyet, de már nem maradt több időnk egymásra. Utoljára visszanéztem a kocsira, ami látva, hogy nem tud megállni, átrántotta a kormányt a másik sávba. Nem látta Annát, és pontosan felé vette az irányt. Nem hittem a szememnek. Az első sorból kellett végignéznem, ahogy elgázolják azt, aki eddig a világot jelentette számomra. Úgy éreztem, nagyobb büntetés így élni tovább, mintha engem ütött volna el. Végleg összedőlt bennem minden. A történtek ellenére ő visszatért, megmentett, ennek ellenére én maradtam életben. Mindössze annyit kellett volna tennem, hogy jobban odafigyelek, csupán apróságokon múlt az egész, beérte volna azzal is. Azonban én ezt nem tettem meg, ezért megszűnni látszik az a világ, ahol oltalmat, szeretetet és szép emlékeket kaptam. Ha visszacsinálhatnám, akkor mindent másként csinálnék, és amit lehetne, megadnék neki! Sajnos ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek: nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.