Évszám
2011
Beküldő
bébé
Barna és Edit nagy szegénységben éldegéltek picinyke falusi házikójukban, ahol három gyereket neveltek. Barna 15, Edit 13, és a kis Ferike 10 évesek voltak. A házra kölcsönt vettek fel, de képtelenek voltak befejezni, mert élniük kellett valamiből, ami egyre nehezebben ment. A nagyfiú a fővárosba járt szakközépiskolába, a lány nyolcadikos volt, ballagás előtt, a kisfiú pedig negyedikes a helyi általánosban.Jóformán napról-napra éltek, alig tudták beosztani azt a pénzt, ami a számlák, és a kölcsön befizetése után maradt. A férfi a fővárosba ingázott egy gyárba, ahol nem túl sokat keresett, de kénytelen volt bejárni, mert helyben nem talált munkát. Az asszony a helyi élelmiszerüzlet pénztárosaként a létminimumot kereste. Mindkettejük családja hasonló helyzetben volt. Edit anyukája egyedül élt a kisnyugdíjából, az öccse pedig a ház hátsó részében tengette nyomorúságos életét, aki számtalanszor az édesanyja segítségére szorult, mivel nem talált munkát magának. Barna öccse létminimumért dolgozott a helyi tehenészetben, édesanyja pedig a nyugdíjas éveit töltötte.
Novemberben ünnepelték a férfi 45. születésnapját, ahol összegyűlt a szűk család. Edit ünnepi ételt főzött, sütött egy tortát, amelyen egy darab gyertya jelképezte a leélt éveket. A közösen elköltött ebéd után meggyújtották a gyertyát, boldog születésnapot kívántak, és átadták az ajándékokat, melyek az anyagi körülmények miatt csak jelképesek voltak, egy üveg olcsó bor, egy tusfürdő, meg hasonló apró, de hasznos dolgok. Utána felbontották az egyik üveg bort és ittak az egészségére.
- Boldog szülinapot öreg! – adott puszit a férjének a nő.
- Te csak ne öregezz, majd meglátjuk, mit szólsz három év múlva! – nevette Barna.
- Igaz, de én akkor sem vagyok még 45! – nevette Edit.
- Ne civódjatok! – szólt közbe a férfi anyukája.
- Ne aggódjon anyuka, csak viccelődünk! – nevette Edit.
- Na, én megyek… - morogta Barna öccse.
- Hová sietsz? – kérdezte Barna.
- Mennem kell! – dünnyögte az orra alatt, elköszönt, és elment. Azt nem árulta el, hogy azért megy el, mert neki még családja sincsen, és nem bírta sokáig nézni, ha valaki örült. Ilyenkor elkullogott a kocsma elé, ahol mindig akadt egy jóakaró, aki meghívta egy pofa sörre, hogy legyen mivel fátylat borítania a keserűségére. Az első távozó után sorra elbandukoltak a többiek is, és a család egyedül maradt otthon. A gyerekek szétszéledtek, mentek a dolgukra, az asszony eltakarította romokat, és ünnep lévén korán ágyba bújtak, ahol tévét néztek a pislákoló, duruzsoló kályha melege mellett.
- Gondoltad volna? – szólalt meg Barna, mintegy magának.
- Mit? – kérdezte az asszony meglepetten.
- Hát ezt! 45 vagyok… hm… mikor ment el ennyire az idő? A sok munkában észre sem vettem, hogy vénülök, de ma tényleg ledöbbentem… öreg lettem… - sóhajtozott.
- Ugyan, dehogy lettél öreg! Hova beszélsz? Nem azért mondtam, csak vicceltem!
- Tudom, de gondolj csak bele, lehet, hogy te még nem látsz öregnek, de ha egy munkahelyre odamegyek, megkérdezik, hány éves vagyok, és eldobják magukat! 40 felett már a kutyának sem kellek, miközben évről évre emelik a nyugdíj korhatárt! Mondd, fogok én élni addig, hogy megérjem azt a kort?
- Persze, drágám, ne beszélj hülyeségeket! Örülj, hogy még fiatal vagy, van munkahelyünk, valahogy csak megélünk… Ha a fiúnk végre végez, akkor egyel kevesebb éhes szájat kell betömnünk, és a taníttatását, a bérleteit sem nekünk kell már fizetni!
- Feltéve, ha talál állást magának, és nem a nyakunkon fog élni! A végén még nekünk kell elgondolkodni, hogy az utánunk következő generációt hogyan tartsuk el… nézd az én öcsémet, és a tiédet… hajaj… így semmi értelme az egésznek…
- Ne láss mindig olyan sötéten! Találni fog állást a gyerek, keresett szakmába ment!
- És mi lesz a kis Edittel, nyáron fog ballagni! Az nagyon sok pénz… aztán ő is továbbtanul… jövőre már két középiskolás gyerek bérleteit, és taníttatását kell fizetnünk!
- Ez már igaz, de ma ne ezzel töltsük az időt! Ünnepeljük meg a születésnapodat!- Ugyan, mit lehet azon ünnepelni? – legyintett, és sértődötten elfordult a fal felé.
- Drágám! Ennyivel nem úszod meg! Gyere, bújj ide anyucihoz!
- Ne haragudj, most nincs kedvem…
- Mi történt veled?
- Semmi, de ha kérhetném, inkább kapcsold ki a tévét, és maradjunk csendben… csendre van szükségem…
- Rendben! A te napod van! Jó éjt! – felelte Edit, kikapcsolta a tévét, a másik oldalára fordult, és látszólag aludt. Belül azonban marcangolta a kérdés, mi baja lehet a párjának, aki nem szokott így viselkedni! Megfordult a fejében, hogy talán van valakije, a férfiak nagy része ebben a korban bolondul meg, valami kapuzárás előtti pánik kitör rajtuk, olvasta egy női magazinban. Félt is ettől, és mivel nem akarta elveszíteni a párját, ezért igyekezett mindig a kedvében járni, és a lehetőségeikhez képest változatossá tenni az életüket.
„Eddig bevált, és úgy vettem észre, nem történt semmi változás, kivéve ezt a mai estét. Talán tényleg a 45 éves kor okozott ekkora traumát a páromnak? Esetleg a félelem a jövőtől, az anyagi bizonytalanság? A két középiskolás gyerek? A kölcsön? Igaz, hosszú távra vettük fel, még bőven van tíz év, és amíg fizetnünk kell, nem jutunk egyről a kettőre, hisz alig tudunk megélni abból a kis pénzből, a kamatokat meg évről évre emelik…” – gondolta. Forgolódott, morgolódott, érezte, hogy Barna sem alszik, de úgy tett, mintha azt hinné, hogy igen, majd valamikor az éjszaka közepén a fáradtság őt is elnyomta. Másnap ment minden tovább a régi kerékvágásban, nem tették szóvá az előző estét.
December vége felé egy csütörtöki napon Barna megkérte az asszonyt, hogy az ünneplő ruháját készítse elő, mert másnap lesz a karácsonyi buli a gyárban. Edit szépen kivasalta az inget, a nadrágot, és előkészítette a szék karfájára a zakóval, zoknival, valamint az egyetlen ünneplő cipőjével együtt. Barna szépen felöltözött másnap, és elment dolgozni. Rosszkedvűen érkezett haza, nem volt hajlandó beszélni. Bár Edit érdeklődött, hogy kapott e jutalmat, de a mérges nem válasz után nem faggatózott tovább. A férje egyre furcsább lett, ivott, magába roskadt, így sokszor napokig nem szóltak egymáshoz.
Barna nem tudta kezelni a kialakult helyzetet, ugyanis a karácsonyi bulin megmondták, hogy létszámleépítés lesz, és a cég pár embertől megválik, köztük tőle is. Mindezt az igazgató rezzenéstelen arccal, olyan hangon mondta, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne, és mintha ettől nem az emberek megélhetése forogna kockán. A felsorolt személyeknek az ünnepi vacsora után egyenként kellett jelentkezni az irodában, ahol az igazgató a jogi képviselő jelenlétében előadta a mondandóját.
- Nézze, Barna, sajnálom, hogy öntől is meg kell válnia a cégnek, de értse meg, képtelenek vagyunk fizetni. A gyár helyzetére hivatkozva javaslom, hogy a közös megegyezést fogadja el. Választhat más módot is, de így jár jobban, higgye el! – mutatott az asztalon lévő kétféle lefordított papírkötegre, amik előre meg voltak írva - Holnap már be sem kell jönnie, majd januárban behívjuk, hogy a leltárnál mindent átadjon, ami a nevén van!
- De kérem, igazgató úr… miért éppen én? - rándult görcsbe a gyomra.
- Sajnálom… a csoportvezetője nem volt megelégedve a munkájával!
- A csoportvezetőm? A csoportvezetőm? De hiszen éppen tegnap hívott magához, amikor megdicsérte a munkámat, azt mondta elégedett velem, és csak így tovább és még karácsonyi ajándékot is kaptam tőle! Nem értem… én mindig mindent megtettem… mi lesz velem? – kérdezte összeomolva.
- Itt a szerződés, olvassa el! – tolta az orra alá a papírt.
- Nem vagyok rá képes, nem tudom elolvasni, nem látom a betűket… - ingatta a fejét, remegett a hangja, és valóban nem látott, mert olyan sokk érte, amitől elment a látása, a szeme előtt elhomályosodott minden, belül könnyezett, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél, mint aki alól kihúzták a talajt.
- Akkor Joli, kérem, olvassa fel neki! – állt fel az igazgató, és amíg Joli felolvasta, addig átment a másik irodába. Amikor készen volt, akkor visszajött.
- No, akkor hallotta a feltételeket?
- Kaphatok gondolkodási időt? – nyögte.
- Nem! – mondta ki határozottan - Aláírja?
- Mi mást tehetnék? – kérdezte, és életében olyan ingatag módon nem írt még alá semmit, mint azt a papírt.
- No, akkor ezzel is megvolnánk! Így a munka törvénykönyve szerint végkielégítés nem jár! Azonban tekintettel az eddigi munkájára, kap két hónap fennmondási időt, ami azt jelenti, hogy fizetést kap, de nem kell be sem jönnie! Annyit kérnék még, hogy a leltározásban együttműködően vegyen részt, ezért bármikor behívhatjuk!
- Jó… - reszketett Barna minden ízében.
- Viszontlátásra, ha kimegy, küldje be a következőt!
- Rendben… a viszontlátásra… - indult el kifelé, majd hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult – Annyit azért elmondanék, hogy erre nem mertem volna gondolni… én mindig mindent megtettem, elsősorban a vállalat érdekeit tartottam szem előtt, minden mást háttérbe szorítottam, és engem még soha nem rúgtak ki, főleg nem a becsületes munkámért! Ilyet még nem is hallottam! Ha nem velem történne, biztosan nem hinném el! – öntötte ki a szívét.
- Sajnálom, de értse meg, nem tehettem mást, nem egyedül döntöttem, önre esett a választás…
- Értem én… a viszontlátásra… - tántorgott ki letaglózva, és a következőt is elfelejtette beküldeni.
Ment, ment, bandukolt, azt sem tudta, hová, merre visz az útja, egy csapásra kártyavárként összedőlt előtte az addig stabilnak hitt világa. Egy óvatlan pillanatban azt vette észre, hogy a barátja vigyorog a képébe, és hátba vágta.
- Na hello haver, mi az ábra? Miért vágsz ilyen fancsali képet?
- Hogy kerülsz te ide? – nézett rá, mint aki egy mély álomból ébred.
- Ne őrjíts meg, hát hazamegyek, akárcsak te! – mutatott körbe a buszvégállomáson.
- Akkor meg én hogy kerülök ide? – kérdezte tétován, mint aki akkor veszi észre, hogy hol van.
- Mennyit ittál?
- Mit akarsz? – nézett homályos tekintettel Sanyira.
- Gyere, szálljunk fel, itt a busz! – intett felé a barátja – És ha leültünk, szépen elmondod, mi a bajod!
- Igen… - sodródott az árral, és fogalma sem volt, hogyan került ki a buszmegállóba, hiszen a munkahelye a város másik végében volt.
- Na, akkor mondd! Hallgatom! – ült le egymás mellé a két jó barát.
- Kirúgtak… - nyögte ki Barna.
- Mit beszélsz? Téged? Ez nem igaz, ugye? – lepődött meg őszintén.
- De, igaz, sajna igaz, mit gondolsz, viccelnék ilyesmivel?
- Hogy történt? Miért? Mi lesz most? Mit szól majd Edit?
- Ezen filozofálok én is, miért, miért, miért, de még szerencse, hogy a faluból egyedül én dolgoztam itt, így nem terjed a hír, téged megkérlek, hogy ne mondd el senkinek, majd lesz valahogy… két hónapot kaptam, addig találok valamit, a családom nem ihatja meg a levét az én esetemnek… ez rendben? – kérdezte.
- Rendben, de mindig jobb az őszinteség, a hazugság úgyis kiderül, és akkor sokkal rosszabb, Edit megérdemelné, hogy…
- Azt mondtam, ne mondd el neki! – mordult fel erélyesen.
- Nem is én akartam, rád gondoltam, téged egy őszinte, becsületes, és szorgalmas embernek ismertelek meg...
- Az voltam, annak iszom a levét…
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom, sosem tudtam hízelegni, mindig egyenes voltam, és tudod, kik maradtak ott?
- Kik?
- A nyalisok, akik úgy beszéltek, ahogy a főnök hallani akarta a hangjukat! Azt tették, amit akart, mindig mosolyogtak, a szemébe nem azt mondták, amit a háta mögött… Hát nem veszik ezt észre? Képmutatás, hintapolitika!
- Így van ez a legtöbb helyen…
- Ez nem igazság! Ha őszinte és egyenes vagyok, akkor kitörik a nyakam? Hát hová fajul ez a világ?
- Pedig egy kis együttműködés nem árt…
- Te a nyalizást együttműködésnek nevezed?
- Nem, de az ember sok mindent megtesz a pozícióért…
- Most te is ellenem vagy? A munkámat elvégeztem, de hiszen tudod, tizenöt évig együtt melóztunk az első munkahelyen…
- Igaz, neked ez a második…
- Az… és mindig megbecsült ember voltam itt is, egyedül a munkám miatt! Három ember dolgát végeztem egyedül! Húsz év! Több mint húsz évem veszett kárba, éhbérért húztam az igát, és ezt kaptam jutalmul, ráadásul karácsonyi ajándékba!
- Sajnálom… mit fogsz tenni?
- Még nem tudom… keresek mást…
- Ja, jó ötlet…
- Ha tudsz valamit, szóljál!
- Oké! – bólintott.
- Nálatok nincs felvétel?
- Nem, nálunk is leépítés folyik, tudod, a gazdasági válság, az infláció…
- Vajon mitől annyira ismerős? Mi lesz velem, a gyerekekkel, és az asszonnyal? – tépelődött – Sosem gondoltam, hogy vén fejjel idáig jutok…
- Ne aggódj, te egy ügyes, talpraesett ember vagy, biztosan hamar találsz valami mást! Ha pedig nem, akkor jogosult vagy a munkanélküli segélyre!
- És úgy álljak sorba, mint egy nyomorult? Egy koldus?
- Amíg nem találsz mást, ott is tudnak ajánlani valamit!
- De nem az én munkaörömben… áh! – legyintett Barna – A sógoromnak és az öcsémnek sem tudtak segíteni! Tudod, én mindig büszke voltam arra, hogy nem vagyok olyan, mint ők, legalább nekem van családom, munkám, és ha kínkeservesen is, de van fedél a fejem fölött, amit még több mint tíz évig nyöghetek… Becsületesen éltem az életem…
- Értem, tudom, és megértelek, igazad van, de te akkor se add fel! Majd jobb lesz! – bátorította.
- A sírban…
- Ne beszélj badarságokat!
- Jól van, igazat mondasz, majd lesz valahogy! Senkinek egy szót se, mire letelik a két hónap, biztosan lesz másik állásom! – fontolgatta.
- Gyere, meghívlak egy pofa sörre! – mondta Sanyi, amikor a busz begördült az ismerős megállóba.
- Oké, a koldus máris másokon élősködik… - nyögte Barna, miközben leszálltak a buszról, és betértek a sörözőbe.
- Akkor igyunk arra, hogy hamarosan találsz munkát! – emelte a poharát Sanyi.
- Csendesebben, a falnak is füle van!
- Oké! Egészségedre!
- Egészségedre!
Megitták, és mindketten hazatértek a családjukhoz. Barna útközben ismét maga alá került, otthon pedig jobb híján örök szótlanságba burkolózott, hogy az asszonyának nehogy elkotyogja, mi nyomja a szívét.
A két ünnep között még nem volt feltűnő, hogy nem kellett mennie, hiszen olyankor a cég fagyszünetet tartott, és Barna azon morfondírozott, mit tegyen januárban. Mire elmúltak az ünnepek, meg is fogant az ötlete. Megvette a bérletet, és minden reggel a szokott időben beutazott a városba, és meg is érkezett, mire kellett. Sokszor azt sem tudta, hol bolyong, mert álláshirdetéseket böngészett, állásinterjúkra járt, de mire odaért, már sehol nem volt felvétel, több hirdetés pedig kamunak bizonyult. Napról napra egyre mérgesebb lett, és egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetét, egészen február végéig bizakodott. Akkor sem talált semmit, a cégnél végleg leszámolt, kifizettek mindent, a szabadságát is, ami járt és mehetett a vakvilágnak.Amikor hazaért az asszony kérdezte, mikor fizetik a bérlet pénzt a cégnél.
- Hiányzik az a pénz a kasszából, és a kislány csizmája tönkrement, úgyhogy venni kell egy másikat.
- A cég nem tudja kifizetni, csődeljárás alatt van… - nyögte.
- Tessék? Csődeljárás? Az nem lehet! Mi lesz velünk? – sírta el magát – A múlt havi villanyszámlát sem tudtam befizetni!
- Nem tudom, mi lesz… - felelte, felvette a kabátját és elrohant otthonról.
- Hová mész? - sikította utána Edit az ajtóból, de ő válaszra sem méltatta, csak rohant, rohant, bele az ismeretlen semmibe.
Az asszony ott maradt zokogva, egyedül a három gyerekkel. Minden nap bement a munkahelyére, és várta haza a férjét. Amikor harmadnap sem érkezett meg a szokott időben, akkor felhívta a céget, ahol megmondták neki, hogy december óta nem dolgozik ott. Ez akkora sokkot okozott neki, hogy köszönés nélkül kiejtette a kagylót a kezéből, és lerogyott a székre. A közös számláról már régen levette a februári bért, és nem jött rá újabb adag pénz, ellenben a számlák kezdtek tornyosulni, mert döntenie kellett, hogy eteti a gyerekeket, vagy azokat fizeti be. A keresete és a családi pótlék csak az alapokra volt elég. Bement a rendőrségre bejelenteni, hogy eltűnt a férje, ők pedig megígérték, hogy keresni fogják.Bízott, bízott, és remélte, hogy egy napon kinyitja az ajtót a jól megszokott időben, és a nyakéba borul. Nem tette…
Editke ballagásán a szíve szakadt meg, hogy az apja nem vett részt, és főleg azért, mert azt sem tudták, hogy merre keressék, amikor a rendőrség hálóján sem akadt fenn soha. A gyerekek sűrűn kérdezgették, mi történt apával, de nem tudta nekik megmondani, hiszen ő sem tudta. Annyit azért sejtett, hogy él valahol, de hogy hol, azt nem. Sajgott a szíve, ha arra gondolt, talán talált magának valaki mást, és magányos éjszakákon, a könnyekkel teli párnáin azt kívánta:
„Mindegy hogy honnan, mindegy, hogy, mikor, hogyan, csak egyszer végre jöjjön haza!”
Egész nyáron rőzsét gyűjtögettek, minden szabad idejükben a gyerekekkel közösen igyekeztek biztosítani a megélhetésüket. Az önkormányzat adott némi segélyt, ő minden túlórát elvállalt, amit lehetett, a két nagyobbik pedig nyáron diákmunkát kényszerült végezni. Eme ember feletti erőfeszítések ellenére is kikapcsolták tőlük a villanyt, a víz éppen csak csordogált, a lakáshitelt szüneteltették, de a végtelenségig azt sem lehetett tartani.
Ősszel tovább szomorkodtak, mi lesz velük, de megpróbáltak fenn maradni, Editke nem ihatta meg a levét, és különböző segélyszervezetek segítségével sikerült elintézni, hogy ő is bejárhasson a választott iskolájába. Edit folyton azon sírt, hogy pont neki adott a sors jó tanulókat, aki nem tudja őket taníttatni. Barnáról továbbra sem volt semmi hírük, bár Kató néni olyan pletykát híresztelt, hogy amikor a fővárosban járt, Barnát látta az egyik sarkon kéregetni. Edit elmondta a rendőröknek, akik megígérték, hogy értesítik a hatóságokat, keressenek egy ilyen nevű hajléktalant az aluljárókban, a fényképét szétküldték mindenfelé. A keresés azonban továbbra is eredménytelen maradt.
A karácsony közeledtével Edit egyre búbánatosabb lett, és bármerre ment, csak azt hajtogatta, lassan egy éve lesz, hogy eltűnt a férje, és senki sem tud neki segíteni. A két nagyobbik gyerekkel bejáratta az egész várost, akik a koldus kéregetők képében keresték az apjukat, sikertelenül.
Mivel a barátok ismerték a család helyzetét, karácsonyra összedobtak egy kis csomagot, amit elvittek a házhoz. Volt benne kétféle szaloncukor, habcsók, pár tábla csoki, egy rúd mákos, és egy rúd diós bejgli, valamint használható ruhacsomaggal kedveskedtek nekik. Edit szíve sajgott a szégyennel vegyes örömtől, könnyei fátyolán át képtelen lett volna megszólalni, hang nem jött ki a torkán. Az önkormányzat befizette a villanyszámlájukat, így az ünnepek alatt újra világíthattak a lámpák a házban.
Elérkezett a legszentebb ünnep délutánja, amikor minden szerettünk nagyon hiányzik, és Edit ismét a párját kívánta, eszébe jutott, amit azóta egyfolytában gondolt, hogy nem számít, honnan, hogyan, miért, mikor, csak jöjjön már! Leginkább a gyerekek miatt…
Elkészítették az ünnepi vacsorát, betették a karácsonyi zenét, és várták, hogy megtörténjen a csoda… A karácsonyi varázslat önmagában is egy nagy csoda, olyankor leáll a forgalom, az utcák kihalttá válnak, misztikus csend honol mindenütt, a városban, a szívekben, és a határban egyaránt.
A gyerekek kérdezgették:
- Anya, mikor díszítjük már a fát?
- Még egy kicsit várunk… - mondta, miközben belső bizsergést érzett, várt, várt valamire, vagy inkább valakire.
- De anya! Mindig ilyenkor szoktuk elkezdeni, öt óra van! – méltatlankodott Editke.
- Igen, kicsikém, ötkor elkezdjük, addig még van… – és az órájára pillantott – pontosan tizenhárom perc…
- Máskor ennyire nem számoltuk ki! – duzzogott Barni.
- Mire várunk? – érdeklődött Ferike.
- A, a, a csengőszóra! – suttogta Edit, kikapcsolta magnót, az ablakhoz lépett, kinézett az utcára, és feszülten fülelt – Csitt! Maradjatok csendben!
- Miért? – firtatta a kicsi, és követte az anyját.
- Csak – és a szájára tette az ujját.
Barni, és Editke is odaálltak megnézni, min csodálkozik az anyjuk, de az utca teljesen kihalt volt, még a kutyák sem ugattak. Aztán az időjárás odakinn hirtelen megváltozott. A varázslatos téli szürkületben eleredt a hó, és csodálatos pelyhekben egyre sűrűbben hullott. Megigézte őket a látvány, mind a négyen érezték a rejtelmes csendet, azt a végtelen várakozást, a bizsergést, amit az anyjuk viselkedése ültetett el bennük. Együtt bámulták döbbenten a titokzatos hótakaró hirtelen vastagodását. Álltak néma csöndben, minden neszre felfigyelve, szinte már hallották a hópelyhek súrlódását. Csoda történt, bűbájos csoda, szívükben egyre emelkedett az örömérzés, megfogták egymás kezét, és már senkit sem érdekelt az időpont, nem volt sürgős a fadíszítés…
A szürkeségből előtűnő sötét emberalak nehézkes tántorgása zökkentette ki őket a misztikus kábulatból. A férfi egyenesen a házuk felé imbolygott.
- Anyuci! Ki lehet ez? – kérdezte Ferike.
- Nem tudom, kisfiam, talán egy koldus, akinek nincs családja, ilyenkor nem illik elutasítani, ha becsenget, akkor meghívjuk vacsorára, és adunk neki valami ajándékot, hogy érezze az otthon melegét! – suttogta Edit elcsukló hangon, és közben arra gondolt, talán cserébe az ő párját is befogadja valaki, és nem érzi magát ma este olyan magányosnak.
- Egy koldussal töltjük a legszentebb ünnepet? – kérdezte Barna.
- A jócselekedet ilyenkor százszorosan hat…
- Rendben… - egyeztek bele a gyerekek, és az ajtóhoz mentek mind a négyen.
A hajléktalan addigra feltámolygott a lépcsőn, és éppen a csengőre akarta tenni az ujját, amikor kinyílt az ajtó. Ott állt a férfi tétován, ruhája szakadtan, rongyosan lógott, kezén a bőr vérzett a hidegtől, arca majdnem felismerhetetlenül elszíneződött, sebek, sebhelyek száza ékesítette, és olyan büdös volt, mint egy várótermi vécé, mindene a tiszta merő kosztól ragadt. A családnak földbe gyökerezett a lába a megdöbbentő látványtól.
- Öt óra van, díszítjük a fát? – kérdezte a koldus.
- Istenem! – sikoltott Edit, és a szája elé kapta a kezét.
- Apa? – kérdezte Ferike.
- Igen, én vagyok az… hazajöttem, csak magamat hoztam, és csak egy ölelést… nem bírtam tovább nélkületek… bejöhetek?
- Pont erre volt szükségünk! – sírta Edit, és a nyakába borult.
- Bocsássatok meg… - nyögte könnyek között.
- Gyere be! – hívta Edit – Te vagy a legszebb karácsonyi ajándék!
- Egy semmirekellő, rongyos koldus…
- Öltözz át, és nem leszel az! – mondta Edit, segítettek neki levetkőzni, bekísérték a fürdőbe, megfürdött, felöltözött, de a gyerekek még mindig nem akarták elhinni, hogy az apjuk az. Barna rosszalló tekintettel mérte végig, és arra gondolt, hol volt eddig, amíg nekik annyi megpróbáltatáson kellett keresztül menniük, bár ahogyan elnézte a számára közben idegenné vált embert, neki sem lehetett fenékig tejfel. Valószínűleg az apa megérezte, mert annyit mondott:
- Nem találtam munkát, nem bírtam elviselni a szégyent, meg akartam halni, de nem sikerült, miattatok, miattatok… - és eleredtek a könnyei.
- Apa, apuci, édesapa! – ölelte át Ferike.
- Kisfiam, de megnőttél! – tartotta karjaiban a kicsit.
Behunyta a szemét, és egy csapásra elfelejtette a borzalmakat, amik történtek vele a tíz hónap alatt.Edit kidobta a kukába a rongyos ruhákat, odament hozzá és végtelen szeretettel átölelte a férjét.
- Nekünk is nagyon hiányoztál! Gyere, díszítsük fel a fát! – mondta.
- Rendben…
Odamentek, és az udvaron levágott fenyőágakból összetákolt faformájú fenyőre egyenként feltették a díszeket, majd megvacsoráztak, és mindenki megkapta az ajándékát, egy-egy saját maguk által készített apróság személyében. A legszebb dolog az volt, hogy titokban mindenki készített apának is…
Összeölelkezve álltak a fa alatt, a világ leggazdagabb, és legboldogabb családjaként, a szívük túlcsordult azon az estén. Ettől többet, szebbet, sohasem kívántak maguknak.
Az újévben a rendőrség leállította Barna keresését, az önkormányzat segítségével pedig elintézték a munkanélküli segélyt, amíg az összes barát, és ismerős bevonásával munkát találtak a férfinak. A munka legalább olyan jó volt, mint az előző helyén, a fizetés elfogadhatónak mondható, és lassan, lassan az összefogásnak köszönhetően helyreállt a rend. A kis Ferike mindenhová elkísérte, ahová ment, mert nem akarta többé elveszíteni, ahogyan a többiek sem…
Novemberben ünnepelték a férfi 45. születésnapját, ahol összegyűlt a szűk család. Edit ünnepi ételt főzött, sütött egy tortát, amelyen egy darab gyertya jelképezte a leélt éveket. A közösen elköltött ebéd után meggyújtották a gyertyát, boldog születésnapot kívántak, és átadták az ajándékokat, melyek az anyagi körülmények miatt csak jelképesek voltak, egy üveg olcsó bor, egy tusfürdő, meg hasonló apró, de hasznos dolgok. Utána felbontották az egyik üveg bort és ittak az egészségére.
- Boldog szülinapot öreg! – adott puszit a férjének a nő.
- Te csak ne öregezz, majd meglátjuk, mit szólsz három év múlva! – nevette Barna.
- Igaz, de én akkor sem vagyok még 45! – nevette Edit.
- Ne civódjatok! – szólt közbe a férfi anyukája.
- Ne aggódjon anyuka, csak viccelődünk! – nevette Edit.
- Na, én megyek… - morogta Barna öccse.
- Hová sietsz? – kérdezte Barna.
- Mennem kell! – dünnyögte az orra alatt, elköszönt, és elment. Azt nem árulta el, hogy azért megy el, mert neki még családja sincsen, és nem bírta sokáig nézni, ha valaki örült. Ilyenkor elkullogott a kocsma elé, ahol mindig akadt egy jóakaró, aki meghívta egy pofa sörre, hogy legyen mivel fátylat borítania a keserűségére. Az első távozó után sorra elbandukoltak a többiek is, és a család egyedül maradt otthon. A gyerekek szétszéledtek, mentek a dolgukra, az asszony eltakarította romokat, és ünnep lévén korán ágyba bújtak, ahol tévét néztek a pislákoló, duruzsoló kályha melege mellett.
- Gondoltad volna? – szólalt meg Barna, mintegy magának.
- Mit? – kérdezte az asszony meglepetten.
- Hát ezt! 45 vagyok… hm… mikor ment el ennyire az idő? A sok munkában észre sem vettem, hogy vénülök, de ma tényleg ledöbbentem… öreg lettem… - sóhajtozott.
- Ugyan, dehogy lettél öreg! Hova beszélsz? Nem azért mondtam, csak vicceltem!
- Tudom, de gondolj csak bele, lehet, hogy te még nem látsz öregnek, de ha egy munkahelyre odamegyek, megkérdezik, hány éves vagyok, és eldobják magukat! 40 felett már a kutyának sem kellek, miközben évről évre emelik a nyugdíj korhatárt! Mondd, fogok én élni addig, hogy megérjem azt a kort?
- Persze, drágám, ne beszélj hülyeségeket! Örülj, hogy még fiatal vagy, van munkahelyünk, valahogy csak megélünk… Ha a fiúnk végre végez, akkor egyel kevesebb éhes szájat kell betömnünk, és a taníttatását, a bérleteit sem nekünk kell már fizetni!
- Feltéve, ha talál állást magának, és nem a nyakunkon fog élni! A végén még nekünk kell elgondolkodni, hogy az utánunk következő generációt hogyan tartsuk el… nézd az én öcsémet, és a tiédet… hajaj… így semmi értelme az egésznek…
- Ne láss mindig olyan sötéten! Találni fog állást a gyerek, keresett szakmába ment!
- És mi lesz a kis Edittel, nyáron fog ballagni! Az nagyon sok pénz… aztán ő is továbbtanul… jövőre már két középiskolás gyerek bérleteit, és taníttatását kell fizetnünk!
- Ez már igaz, de ma ne ezzel töltsük az időt! Ünnepeljük meg a születésnapodat!- Ugyan, mit lehet azon ünnepelni? – legyintett, és sértődötten elfordult a fal felé.
- Drágám! Ennyivel nem úszod meg! Gyere, bújj ide anyucihoz!
- Ne haragudj, most nincs kedvem…
- Mi történt veled?
- Semmi, de ha kérhetném, inkább kapcsold ki a tévét, és maradjunk csendben… csendre van szükségem…
- Rendben! A te napod van! Jó éjt! – felelte Edit, kikapcsolta a tévét, a másik oldalára fordult, és látszólag aludt. Belül azonban marcangolta a kérdés, mi baja lehet a párjának, aki nem szokott így viselkedni! Megfordult a fejében, hogy talán van valakije, a férfiak nagy része ebben a korban bolondul meg, valami kapuzárás előtti pánik kitör rajtuk, olvasta egy női magazinban. Félt is ettől, és mivel nem akarta elveszíteni a párját, ezért igyekezett mindig a kedvében járni, és a lehetőségeikhez képest változatossá tenni az életüket.
„Eddig bevált, és úgy vettem észre, nem történt semmi változás, kivéve ezt a mai estét. Talán tényleg a 45 éves kor okozott ekkora traumát a páromnak? Esetleg a félelem a jövőtől, az anyagi bizonytalanság? A két középiskolás gyerek? A kölcsön? Igaz, hosszú távra vettük fel, még bőven van tíz év, és amíg fizetnünk kell, nem jutunk egyről a kettőre, hisz alig tudunk megélni abból a kis pénzből, a kamatokat meg évről évre emelik…” – gondolta. Forgolódott, morgolódott, érezte, hogy Barna sem alszik, de úgy tett, mintha azt hinné, hogy igen, majd valamikor az éjszaka közepén a fáradtság őt is elnyomta. Másnap ment minden tovább a régi kerékvágásban, nem tették szóvá az előző estét.
December vége felé egy csütörtöki napon Barna megkérte az asszonyt, hogy az ünneplő ruháját készítse elő, mert másnap lesz a karácsonyi buli a gyárban. Edit szépen kivasalta az inget, a nadrágot, és előkészítette a szék karfájára a zakóval, zoknival, valamint az egyetlen ünneplő cipőjével együtt. Barna szépen felöltözött másnap, és elment dolgozni. Rosszkedvűen érkezett haza, nem volt hajlandó beszélni. Bár Edit érdeklődött, hogy kapott e jutalmat, de a mérges nem válasz után nem faggatózott tovább. A férje egyre furcsább lett, ivott, magába roskadt, így sokszor napokig nem szóltak egymáshoz.
Barna nem tudta kezelni a kialakult helyzetet, ugyanis a karácsonyi bulin megmondták, hogy létszámleépítés lesz, és a cég pár embertől megválik, köztük tőle is. Mindezt az igazgató rezzenéstelen arccal, olyan hangon mondta, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne, és mintha ettől nem az emberek megélhetése forogna kockán. A felsorolt személyeknek az ünnepi vacsora után egyenként kellett jelentkezni az irodában, ahol az igazgató a jogi képviselő jelenlétében előadta a mondandóját.
- Nézze, Barna, sajnálom, hogy öntől is meg kell válnia a cégnek, de értse meg, képtelenek vagyunk fizetni. A gyár helyzetére hivatkozva javaslom, hogy a közös megegyezést fogadja el. Választhat más módot is, de így jár jobban, higgye el! – mutatott az asztalon lévő kétféle lefordított papírkötegre, amik előre meg voltak írva - Holnap már be sem kell jönnie, majd januárban behívjuk, hogy a leltárnál mindent átadjon, ami a nevén van!
- De kérem, igazgató úr… miért éppen én? - rándult görcsbe a gyomra.
- Sajnálom… a csoportvezetője nem volt megelégedve a munkájával!
- A csoportvezetőm? A csoportvezetőm? De hiszen éppen tegnap hívott magához, amikor megdicsérte a munkámat, azt mondta elégedett velem, és csak így tovább és még karácsonyi ajándékot is kaptam tőle! Nem értem… én mindig mindent megtettem… mi lesz velem? – kérdezte összeomolva.
- Itt a szerződés, olvassa el! – tolta az orra alá a papírt.
- Nem vagyok rá képes, nem tudom elolvasni, nem látom a betűket… - ingatta a fejét, remegett a hangja, és valóban nem látott, mert olyan sokk érte, amitől elment a látása, a szeme előtt elhomályosodott minden, belül könnyezett, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél, mint aki alól kihúzták a talajt.
- Akkor Joli, kérem, olvassa fel neki! – állt fel az igazgató, és amíg Joli felolvasta, addig átment a másik irodába. Amikor készen volt, akkor visszajött.
- No, akkor hallotta a feltételeket?
- Kaphatok gondolkodási időt? – nyögte.
- Nem! – mondta ki határozottan - Aláírja?
- Mi mást tehetnék? – kérdezte, és életében olyan ingatag módon nem írt még alá semmit, mint azt a papírt.
- No, akkor ezzel is megvolnánk! Így a munka törvénykönyve szerint végkielégítés nem jár! Azonban tekintettel az eddigi munkájára, kap két hónap fennmondási időt, ami azt jelenti, hogy fizetést kap, de nem kell be sem jönnie! Annyit kérnék még, hogy a leltározásban együttműködően vegyen részt, ezért bármikor behívhatjuk!
- Jó… - reszketett Barna minden ízében.
- Viszontlátásra, ha kimegy, küldje be a következőt!
- Rendben… a viszontlátásra… - indult el kifelé, majd hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult – Annyit azért elmondanék, hogy erre nem mertem volna gondolni… én mindig mindent megtettem, elsősorban a vállalat érdekeit tartottam szem előtt, minden mást háttérbe szorítottam, és engem még soha nem rúgtak ki, főleg nem a becsületes munkámért! Ilyet még nem is hallottam! Ha nem velem történne, biztosan nem hinném el! – öntötte ki a szívét.
- Sajnálom, de értse meg, nem tehettem mást, nem egyedül döntöttem, önre esett a választás…
- Értem én… a viszontlátásra… - tántorgott ki letaglózva, és a következőt is elfelejtette beküldeni.
Ment, ment, bandukolt, azt sem tudta, hová, merre visz az útja, egy csapásra kártyavárként összedőlt előtte az addig stabilnak hitt világa. Egy óvatlan pillanatban azt vette észre, hogy a barátja vigyorog a képébe, és hátba vágta.
- Na hello haver, mi az ábra? Miért vágsz ilyen fancsali képet?
- Hogy kerülsz te ide? – nézett rá, mint aki egy mély álomból ébred.
- Ne őrjíts meg, hát hazamegyek, akárcsak te! – mutatott körbe a buszvégállomáson.
- Akkor meg én hogy kerülök ide? – kérdezte tétován, mint aki akkor veszi észre, hogy hol van.
- Mennyit ittál?
- Mit akarsz? – nézett homályos tekintettel Sanyira.
- Gyere, szálljunk fel, itt a busz! – intett felé a barátja – És ha leültünk, szépen elmondod, mi a bajod!
- Igen… - sodródott az árral, és fogalma sem volt, hogyan került ki a buszmegállóba, hiszen a munkahelye a város másik végében volt.
- Na, akkor mondd! Hallgatom! – ült le egymás mellé a két jó barát.
- Kirúgtak… - nyögte ki Barna.
- Mit beszélsz? Téged? Ez nem igaz, ugye? – lepődött meg őszintén.
- De, igaz, sajna igaz, mit gondolsz, viccelnék ilyesmivel?
- Hogy történt? Miért? Mi lesz most? Mit szól majd Edit?
- Ezen filozofálok én is, miért, miért, miért, de még szerencse, hogy a faluból egyedül én dolgoztam itt, így nem terjed a hír, téged megkérlek, hogy ne mondd el senkinek, majd lesz valahogy… két hónapot kaptam, addig találok valamit, a családom nem ihatja meg a levét az én esetemnek… ez rendben? – kérdezte.
- Rendben, de mindig jobb az őszinteség, a hazugság úgyis kiderül, és akkor sokkal rosszabb, Edit megérdemelné, hogy…
- Azt mondtam, ne mondd el neki! – mordult fel erélyesen.
- Nem is én akartam, rád gondoltam, téged egy őszinte, becsületes, és szorgalmas embernek ismertelek meg...
- Az voltam, annak iszom a levét…
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom, sosem tudtam hízelegni, mindig egyenes voltam, és tudod, kik maradtak ott?
- Kik?
- A nyalisok, akik úgy beszéltek, ahogy a főnök hallani akarta a hangjukat! Azt tették, amit akart, mindig mosolyogtak, a szemébe nem azt mondták, amit a háta mögött… Hát nem veszik ezt észre? Képmutatás, hintapolitika!
- Így van ez a legtöbb helyen…
- Ez nem igazság! Ha őszinte és egyenes vagyok, akkor kitörik a nyakam? Hát hová fajul ez a világ?
- Pedig egy kis együttműködés nem árt…
- Te a nyalizást együttműködésnek nevezed?
- Nem, de az ember sok mindent megtesz a pozícióért…
- Most te is ellenem vagy? A munkámat elvégeztem, de hiszen tudod, tizenöt évig együtt melóztunk az első munkahelyen…
- Igaz, neked ez a második…
- Az… és mindig megbecsült ember voltam itt is, egyedül a munkám miatt! Három ember dolgát végeztem egyedül! Húsz év! Több mint húsz évem veszett kárba, éhbérért húztam az igát, és ezt kaptam jutalmul, ráadásul karácsonyi ajándékba!
- Sajnálom… mit fogsz tenni?
- Még nem tudom… keresek mást…
- Ja, jó ötlet…
- Ha tudsz valamit, szóljál!
- Oké! – bólintott.
- Nálatok nincs felvétel?
- Nem, nálunk is leépítés folyik, tudod, a gazdasági válság, az infláció…
- Vajon mitől annyira ismerős? Mi lesz velem, a gyerekekkel, és az asszonnyal? – tépelődött – Sosem gondoltam, hogy vén fejjel idáig jutok…
- Ne aggódj, te egy ügyes, talpraesett ember vagy, biztosan hamar találsz valami mást! Ha pedig nem, akkor jogosult vagy a munkanélküli segélyre!
- És úgy álljak sorba, mint egy nyomorult? Egy koldus?
- Amíg nem találsz mást, ott is tudnak ajánlani valamit!
- De nem az én munkaörömben… áh! – legyintett Barna – A sógoromnak és az öcsémnek sem tudtak segíteni! Tudod, én mindig büszke voltam arra, hogy nem vagyok olyan, mint ők, legalább nekem van családom, munkám, és ha kínkeservesen is, de van fedél a fejem fölött, amit még több mint tíz évig nyöghetek… Becsületesen éltem az életem…
- Értem, tudom, és megértelek, igazad van, de te akkor se add fel! Majd jobb lesz! – bátorította.
- A sírban…
- Ne beszélj badarságokat!
- Jól van, igazat mondasz, majd lesz valahogy! Senkinek egy szót se, mire letelik a két hónap, biztosan lesz másik állásom! – fontolgatta.
- Gyere, meghívlak egy pofa sörre! – mondta Sanyi, amikor a busz begördült az ismerős megállóba.
- Oké, a koldus máris másokon élősködik… - nyögte Barna, miközben leszálltak a buszról, és betértek a sörözőbe.
- Akkor igyunk arra, hogy hamarosan találsz munkát! – emelte a poharát Sanyi.
- Csendesebben, a falnak is füle van!
- Oké! Egészségedre!
- Egészségedre!
Megitták, és mindketten hazatértek a családjukhoz. Barna útközben ismét maga alá került, otthon pedig jobb híján örök szótlanságba burkolózott, hogy az asszonyának nehogy elkotyogja, mi nyomja a szívét.
A két ünnep között még nem volt feltűnő, hogy nem kellett mennie, hiszen olyankor a cég fagyszünetet tartott, és Barna azon morfondírozott, mit tegyen januárban. Mire elmúltak az ünnepek, meg is fogant az ötlete. Megvette a bérletet, és minden reggel a szokott időben beutazott a városba, és meg is érkezett, mire kellett. Sokszor azt sem tudta, hol bolyong, mert álláshirdetéseket böngészett, állásinterjúkra járt, de mire odaért, már sehol nem volt felvétel, több hirdetés pedig kamunak bizonyult. Napról napra egyre mérgesebb lett, és egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetét, egészen február végéig bizakodott. Akkor sem talált semmit, a cégnél végleg leszámolt, kifizettek mindent, a szabadságát is, ami járt és mehetett a vakvilágnak.Amikor hazaért az asszony kérdezte, mikor fizetik a bérlet pénzt a cégnél.
- Hiányzik az a pénz a kasszából, és a kislány csizmája tönkrement, úgyhogy venni kell egy másikat.
- A cég nem tudja kifizetni, csődeljárás alatt van… - nyögte.
- Tessék? Csődeljárás? Az nem lehet! Mi lesz velünk? – sírta el magát – A múlt havi villanyszámlát sem tudtam befizetni!
- Nem tudom, mi lesz… - felelte, felvette a kabátját és elrohant otthonról.
- Hová mész? - sikította utána Edit az ajtóból, de ő válaszra sem méltatta, csak rohant, rohant, bele az ismeretlen semmibe.
Az asszony ott maradt zokogva, egyedül a három gyerekkel. Minden nap bement a munkahelyére, és várta haza a férjét. Amikor harmadnap sem érkezett meg a szokott időben, akkor felhívta a céget, ahol megmondták neki, hogy december óta nem dolgozik ott. Ez akkora sokkot okozott neki, hogy köszönés nélkül kiejtette a kagylót a kezéből, és lerogyott a székre. A közös számláról már régen levette a februári bért, és nem jött rá újabb adag pénz, ellenben a számlák kezdtek tornyosulni, mert döntenie kellett, hogy eteti a gyerekeket, vagy azokat fizeti be. A keresete és a családi pótlék csak az alapokra volt elég. Bement a rendőrségre bejelenteni, hogy eltűnt a férje, ők pedig megígérték, hogy keresni fogják.Bízott, bízott, és remélte, hogy egy napon kinyitja az ajtót a jól megszokott időben, és a nyakéba borul. Nem tette…
Editke ballagásán a szíve szakadt meg, hogy az apja nem vett részt, és főleg azért, mert azt sem tudták, hogy merre keressék, amikor a rendőrség hálóján sem akadt fenn soha. A gyerekek sűrűn kérdezgették, mi történt apával, de nem tudta nekik megmondani, hiszen ő sem tudta. Annyit azért sejtett, hogy él valahol, de hogy hol, azt nem. Sajgott a szíve, ha arra gondolt, talán talált magának valaki mást, és magányos éjszakákon, a könnyekkel teli párnáin azt kívánta:
„Mindegy hogy honnan, mindegy, hogy, mikor, hogyan, csak egyszer végre jöjjön haza!”
Egész nyáron rőzsét gyűjtögettek, minden szabad idejükben a gyerekekkel közösen igyekeztek biztosítani a megélhetésüket. Az önkormányzat adott némi segélyt, ő minden túlórát elvállalt, amit lehetett, a két nagyobbik pedig nyáron diákmunkát kényszerült végezni. Eme ember feletti erőfeszítések ellenére is kikapcsolták tőlük a villanyt, a víz éppen csak csordogált, a lakáshitelt szüneteltették, de a végtelenségig azt sem lehetett tartani.
Ősszel tovább szomorkodtak, mi lesz velük, de megpróbáltak fenn maradni, Editke nem ihatta meg a levét, és különböző segélyszervezetek segítségével sikerült elintézni, hogy ő is bejárhasson a választott iskolájába. Edit folyton azon sírt, hogy pont neki adott a sors jó tanulókat, aki nem tudja őket taníttatni. Barnáról továbbra sem volt semmi hírük, bár Kató néni olyan pletykát híresztelt, hogy amikor a fővárosban járt, Barnát látta az egyik sarkon kéregetni. Edit elmondta a rendőröknek, akik megígérték, hogy értesítik a hatóságokat, keressenek egy ilyen nevű hajléktalant az aluljárókban, a fényképét szétküldték mindenfelé. A keresés azonban továbbra is eredménytelen maradt.
A karácsony közeledtével Edit egyre búbánatosabb lett, és bármerre ment, csak azt hajtogatta, lassan egy éve lesz, hogy eltűnt a férje, és senki sem tud neki segíteni. A két nagyobbik gyerekkel bejáratta az egész várost, akik a koldus kéregetők képében keresték az apjukat, sikertelenül.
Mivel a barátok ismerték a család helyzetét, karácsonyra összedobtak egy kis csomagot, amit elvittek a házhoz. Volt benne kétféle szaloncukor, habcsók, pár tábla csoki, egy rúd mákos, és egy rúd diós bejgli, valamint használható ruhacsomaggal kedveskedtek nekik. Edit szíve sajgott a szégyennel vegyes örömtől, könnyei fátyolán át képtelen lett volna megszólalni, hang nem jött ki a torkán. Az önkormányzat befizette a villanyszámlájukat, így az ünnepek alatt újra világíthattak a lámpák a házban.
Elérkezett a legszentebb ünnep délutánja, amikor minden szerettünk nagyon hiányzik, és Edit ismét a párját kívánta, eszébe jutott, amit azóta egyfolytában gondolt, hogy nem számít, honnan, hogyan, miért, mikor, csak jöjjön már! Leginkább a gyerekek miatt…
Elkészítették az ünnepi vacsorát, betették a karácsonyi zenét, és várták, hogy megtörténjen a csoda… A karácsonyi varázslat önmagában is egy nagy csoda, olyankor leáll a forgalom, az utcák kihalttá válnak, misztikus csend honol mindenütt, a városban, a szívekben, és a határban egyaránt.
A gyerekek kérdezgették:
- Anya, mikor díszítjük már a fát?
- Még egy kicsit várunk… - mondta, miközben belső bizsergést érzett, várt, várt valamire, vagy inkább valakire.
- De anya! Mindig ilyenkor szoktuk elkezdeni, öt óra van! – méltatlankodott Editke.
- Igen, kicsikém, ötkor elkezdjük, addig még van… – és az órájára pillantott – pontosan tizenhárom perc…
- Máskor ennyire nem számoltuk ki! – duzzogott Barni.
- Mire várunk? – érdeklődött Ferike.
- A, a, a csengőszóra! – suttogta Edit, kikapcsolta magnót, az ablakhoz lépett, kinézett az utcára, és feszülten fülelt – Csitt! Maradjatok csendben!
- Miért? – firtatta a kicsi, és követte az anyját.
- Csak – és a szájára tette az ujját.
Barni, és Editke is odaálltak megnézni, min csodálkozik az anyjuk, de az utca teljesen kihalt volt, még a kutyák sem ugattak. Aztán az időjárás odakinn hirtelen megváltozott. A varázslatos téli szürkületben eleredt a hó, és csodálatos pelyhekben egyre sűrűbben hullott. Megigézte őket a látvány, mind a négyen érezték a rejtelmes csendet, azt a végtelen várakozást, a bizsergést, amit az anyjuk viselkedése ültetett el bennük. Együtt bámulták döbbenten a titokzatos hótakaró hirtelen vastagodását. Álltak néma csöndben, minden neszre felfigyelve, szinte már hallották a hópelyhek súrlódását. Csoda történt, bűbájos csoda, szívükben egyre emelkedett az örömérzés, megfogták egymás kezét, és már senkit sem érdekelt az időpont, nem volt sürgős a fadíszítés…
A szürkeségből előtűnő sötét emberalak nehézkes tántorgása zökkentette ki őket a misztikus kábulatból. A férfi egyenesen a házuk felé imbolygott.
- Anyuci! Ki lehet ez? – kérdezte Ferike.
- Nem tudom, kisfiam, talán egy koldus, akinek nincs családja, ilyenkor nem illik elutasítani, ha becsenget, akkor meghívjuk vacsorára, és adunk neki valami ajándékot, hogy érezze az otthon melegét! – suttogta Edit elcsukló hangon, és közben arra gondolt, talán cserébe az ő párját is befogadja valaki, és nem érzi magát ma este olyan magányosnak.
- Egy koldussal töltjük a legszentebb ünnepet? – kérdezte Barna.
- A jócselekedet ilyenkor százszorosan hat…
- Rendben… - egyeztek bele a gyerekek, és az ajtóhoz mentek mind a négyen.
A hajléktalan addigra feltámolygott a lépcsőn, és éppen a csengőre akarta tenni az ujját, amikor kinyílt az ajtó. Ott állt a férfi tétován, ruhája szakadtan, rongyosan lógott, kezén a bőr vérzett a hidegtől, arca majdnem felismerhetetlenül elszíneződött, sebek, sebhelyek száza ékesítette, és olyan büdös volt, mint egy várótermi vécé, mindene a tiszta merő kosztól ragadt. A családnak földbe gyökerezett a lába a megdöbbentő látványtól.
- Öt óra van, díszítjük a fát? – kérdezte a koldus.
- Istenem! – sikoltott Edit, és a szája elé kapta a kezét.
- Apa? – kérdezte Ferike.
- Igen, én vagyok az… hazajöttem, csak magamat hoztam, és csak egy ölelést… nem bírtam tovább nélkületek… bejöhetek?
- Pont erre volt szükségünk! – sírta Edit, és a nyakába borult.
- Bocsássatok meg… - nyögte könnyek között.
- Gyere be! – hívta Edit – Te vagy a legszebb karácsonyi ajándék!
- Egy semmirekellő, rongyos koldus…
- Öltözz át, és nem leszel az! – mondta Edit, segítettek neki levetkőzni, bekísérték a fürdőbe, megfürdött, felöltözött, de a gyerekek még mindig nem akarták elhinni, hogy az apjuk az. Barna rosszalló tekintettel mérte végig, és arra gondolt, hol volt eddig, amíg nekik annyi megpróbáltatáson kellett keresztül menniük, bár ahogyan elnézte a számára közben idegenné vált embert, neki sem lehetett fenékig tejfel. Valószínűleg az apa megérezte, mert annyit mondott:
- Nem találtam munkát, nem bírtam elviselni a szégyent, meg akartam halni, de nem sikerült, miattatok, miattatok… - és eleredtek a könnyei.
- Apa, apuci, édesapa! – ölelte át Ferike.
- Kisfiam, de megnőttél! – tartotta karjaiban a kicsit.
Behunyta a szemét, és egy csapásra elfelejtette a borzalmakat, amik történtek vele a tíz hónap alatt.Edit kidobta a kukába a rongyos ruhákat, odament hozzá és végtelen szeretettel átölelte a férjét.
- Nekünk is nagyon hiányoztál! Gyere, díszítsük fel a fát! – mondta.
- Rendben…
Odamentek, és az udvaron levágott fenyőágakból összetákolt faformájú fenyőre egyenként feltették a díszeket, majd megvacsoráztak, és mindenki megkapta az ajándékát, egy-egy saját maguk által készített apróság személyében. A legszebb dolog az volt, hogy titokban mindenki készített apának is…
Összeölelkezve álltak a fa alatt, a világ leggazdagabb, és legboldogabb családjaként, a szívük túlcsordult azon az estén. Ettől többet, szebbet, sohasem kívántak maguknak.
Az újévben a rendőrség leállította Barna keresését, az önkormányzat segítségével pedig elintézték a munkanélküli segélyt, amíg az összes barát, és ismerős bevonásával munkát találtak a férfinak. A munka legalább olyan jó volt, mint az előző helyén, a fizetés elfogadhatónak mondható, és lassan, lassan az összefogásnak köszönhetően helyreállt a rend. A kis Ferike mindenhová elkísérte, ahová ment, mert nem akarta többé elveszíteni, ahogyan a többiek sem…