A csárdás és a magyar ötös

Évszám
2010

A bogaras ember, az mindig a környezeténél magasabb intelligenciával rendelkezett, nem volt megalkuvó, meggyőződése mellett a végletekig kitartott.
Sajnos, mára már kihaltak ezek az emberek.
Opportunisták között, hol van ma már ez az ember ?
A maiak kilencven százaléka megalkuvó, a környezetével, a társadalommal és egyáltalán mindennel, ami egy kis többletet biztosít a társadalmi létezésben számára.
Nagyapám bogaras ember, mind a két világháborúban huszár tizedes volt. Az ott megszokott rendet a családi életben is alkalmazni akarta könyörtelenül. Minden reggel négy órakor kelt és tisztára mosta minden tehén farkát, megvakarta és fényesre kefélte a szőrüket, a lovak farkát koszorúba fonta, tiszta szalmát rakott alájuk és iskolába menésem előtt mindig kiáltott, fogjam meg a cseberrúd másik végét, hogy a vízzel tele csebret vigyük az állatok elé.
Az első udvar füves volt, egy galambbugos kapun ( székelykapun ) lehetett ide bejönni, itt sorakoztak a hosszú, tornácos ház előtt a magas almafák, a tizennégy unoka örömére,amit egy közkapu választott el a hátsó udvartól, ahol a gazdasági élet zajlott.Ide nyílott a hátsó kapu, ahonnan a szénás szekerek beállhattak a csűrbe, itt őrködött a kutya és itt kapirgáltak a kendermagos tyúkok, de nem sokáig, mert ha szétrugták a kerítés mellett a töltést és észrevette ezt nagyapám (táti), akkor kaptak ők a nyolcágú ostor csattanójából olyat, hogy ebédre csirkepaprikást ettünk vagy másnap délre húslevest.
Az edényeknek a nyári konyhában megszámozott helye volt a falon, egy-egy szeg alatt s ha netalántán valaki nem tette őket a helyére, akkor nagyanyáméknak (mámiéknak ) este, amikor jöttek haza a mezőről, az utcáról kellett újra begyűjteniük azokat. A műhelypadon fúrt, faragott, vasazott szánakot készített télire, nyárra pedig szénahordásra lőcsös szekereket, ráfos kerekekkel, amelyeknek mindig a tengelyét be kellett degenyeggel kenni, hogy könnyebben forogjon. A szekeret soha nem taszította be a csűrbe, amíg a kerekekről le nem takarította aprólékosan, az esztekével, a ráragadt sarat.
Minden áldott reggel a bajuszát viasszal hegyesre pödörte, ezerráncú csizmáját addig fényesítette ronggyal, amíg meg nem látta magát benne , mint a tükörben.
Kis unokái számára rangsorolva osztogatta a pofonokat, a legenyhébb volt a magyar ötös, az csak egyik arcra csattant, míg a csárdás az mind a két oldalon. Kitüntetéseit mindig fényesre csiszolta, úgy tisztelte mint életének egy értékes részét, még akkor is, ha másnak az nem számított semmit.
Falusi környezetben,hol van már, ez az aprólékos rátartiság,igényesség és pontosság ? Csupán emlékeimben élnek, akár csak gyermekkorom, amiről alig van kézzel fogható tárgyi bizonyságom :


Ereklye, ha volna,
kölyök tincs,
kapunkon, tenyérbe símuló kilincs.
Érinthettem, díszes kincs,
megzörgetném, de már nincs.


  haver