Csikó és Kiskakukk

Volt egyszer egy csikó, aki szerencsétlenségére csíkosan született, ezért a farm minden állata kiközösítette. A csikó sokat szomorkodott, kerülte a társait, és inkább egyedül legelészett.
Akkortájt a farmtól nem messze, egy poszáta fészkében mozgolódás támadt. Az egyetlen megmaradt tojásból egy esetlen fióka bújt elő.
A poszátaszülők nagyon készülődtek erre a pillanatra, de amikor meglátták a fiókát igencsak meglepődtek, ugyanis a kis újszülött nagyobb volt náluk.
A poszáta pár élete teljesen felfordult. Hamarosan belefáradtak a szülői feladatokba és egy nap elhagyták az egyre követelőzőbb fiókát.
Nem csoda, hisz nem bírták már sem erővel, sem eleséggel, ráadásul kiszorultak a fészek peremére. Egy idő után tehát úgy döntöttek, hogy inkább máshol építenek maguknak fészket.
A fióka egyedül nem bírta sokáig, éhes lett. Addig-addig vergődött, míg kipottyant a fészekből.

Repülni nem tudott, csak bicegett a fű között. Minden állat elkerülte, néhányan pedig kicsúfolták.
– Nézzétek, olyan, mintha madár lenne! Szárnya is van, mégsem repül. Ennek kakukk.
– Azért, mert kakukk – szólt rájuk egy bagoly ki arról volt híres, hogy mindent tud.
Másnap a fióka szembetalálta magát a magányosan legelésző csíkos csikóval.

Mindketten megijedtek.
– Ki vagy te? – kérdezte félénken a csikó.
– Az én nevem Kiskakukk, bagoly mondta.
– A kakukk nem madár?
– Talán, nem tudom.
– De hiszen van szárnyad, nem tudsz repülni?
– Azt hiszem. Még sohasem próbáltam.

Akkor már Kiskakukk is kíváncsi volt, hogy ki az, akivel beszélget. Most ő kezdte faggatni a csikót.

– Téged hogy hívnak, milyen állat vagy? Még soha nem láttam hozzád hasonlót.
– Én Csikó vagyok, nincs más nevem – jött a válasz.
– A csikók csíkosak?
– Nem. A testvéreim nem hasonlítanak rám, és a szüleim se…
– Ez furcsa! Én sem hasonlítok a szüleimre – kiáltott fel Kiskakukk. – Képzeld, magamra hagytak, hogy boldoguljak egyedül, mert nem győztek gondoskodni rólam. Nem csoda, hiszen ők kisebbek nálam. A fészek sem volt valami tágas hármunknak.

Csikó elcsodálkozott azon, amit hallott. Furcsamód azt érezte, hogy sorsa hasonló Kiskakukk sorsához.

– Te most hová mész? – kérdezte tőle.
– Nem tudom. Éhes vagyok, ennivalót keresek.
– Ebben talán tudok segíteni, van fű bőven. Gyere, csipegess te is!
– Én nem szeretem a füvet – szólt vonakodva Kiskakukk.  – A szüleim kukacokkal és rovarokkal tápláltak…

Kiskakukk mégsem halt éhen, mert miközben beszélt, észrevett néhány bogarat a fűben, így csillapíthatta az éhségét, Csikó pedig békésen legelészett mellette.

Így teltek a napok. A két állat mindjobban összebarátkozott.  Elhatározták, hogy útra kelnek és közösen felfedezik a világot.

Hamarosan el is indultak és egy tengerhez értek. Tanakodni kezdtek, hogy kelhetnének át rajta.
Ekkor Kiskakukk meglátott egy teherhajót, melyre éppen akkor nagy ládákat emelt egy daru.

– Gyere Csikó, bújjunk be egy ládába!

Így is tettek, és a teherhajó rakományaként, ha nem is kényelmesen, de legalább gyorsan átjutottak a túloldalra.
Amint partot értek, a ládákat a hajóról egy teherautóra rakták, aztán az autó elindult.

Kiskakukk és Csikó nem látott semmit a láda fenekéről, de észrevették, hogy valami történt útközben, mert egy nagy durranást hallottak és az autó megállt. Emberek kiabáltak, rohangásztak össze-vissza, aztán megint csend lett.
A nap hevesen sütött, a meleg szinte elviselhetetlen volt, amikor valahogy kiszabadultak a ládából.
Megdöbbentek, mert egy sivatagban találtak magukat.

– Itt aztán egy aztán egy árva lélek sincs – állapították meg. Körülnéztek és nem tudták, merre induljanak.
Egyszer csak észrevettek egy nagy csupasz sziklát. Gondolták felmásznak rá, hátha onnét többet látnak. Úgy is tettek, és bizony jó messzire elláttak.

A sivatag közepén egy nagy zöld foltot pillantottak meg. Arra gondoltak, ha már eljöttek idáig, megnézik azt a zöld foltot, akármi is az.

Elindultak, de hamarosan rájöttek, hogy csak a szikláról tűnt olyan közelinek a folt, igazából nagyon messze volt és sok éjszakán keresztül kellett vándoroljanak.

Közben megszomjaztak és homokviharba is keveredtek. Szerencséjükre azonban találkoztak egy tevével, aki megörvendett, hogy megpillantotta őket.
- Nini egy zebra és egy vércse! – kiáltott fel örömmel. – Hetek óta egy teremtett lelket sem láttam errefelé. Hát ti, hogy kerültök ide?
– Én egy Csikó vagyok, a barátom pedig Kiskakukk. Világot akartunk látni, úgy kerültünk erre a furcsa helyre – szólat meg Csikó.
– Ez itt Afrika barátaim. Honnan a csudából jöttetek, ha még ezt sem tudjátok? Ne mondjátok, hogy senkit nem ismertek errefelé, hiszen a szavannákon rengeteg csíkos csikót láttam és vannak madarak, olyanok, mint ez itt, aki Kiskakukknak nevezi magát.                                         

Kiskakukk és Csikó csodálkozva hallgatta a tevét.
– Ahonnan mi jöttünk ott sok az erdő, a rét, és sok az ember – mesélt Csikó a tevének. – Az emberek farmokon élnek, a farmokon sokfél állat van. Csíkos csikó csak egyedül én voltam, és nem fogadtak be a társaim, ezért mentem világgá.
Ekkor Kiskakukk vette át a szót.

- Én a farm közelében, egy erdőben születtem, de nem hasonlítok a szüleimre, ezért ők magamra hagytak, kiestem a fészekből és majdnem éhen haltam, de rátaláltam Csikóra. Azóta nagyon jó barátok vagyunk.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta a teve. – Gyertek velem, megmutatom a helyet, amiről beszéltem. Aztán a többi rajtatok múlik! Ha jól érzitek magatokat, akár itt is maradhattok.
Néhánynapos kemény vándorlás után a teve, Csikó és Kiskakukk megérkezett arra a helyre, amit a csupasz szikláról láttak. Azt a helyet szavannának nevezték az ott élő állatok.

Dúsfüvű legelőkön csíkos csikók legelésztek. A tiszta, ragyogó égbolton egy vércse körözött.
– Nahát! Ők lennének a zebrák? – kérdezte ámuldozva Csikó a tevét.
– Igen és éppen olyanok, mint te vagy.
– Ez a madár egy vércse? – kérdezte Kiskakukk.
– Igen. Ez egy szavannavércse.
– Nahát, szavamra úgy érzem, mintha haza jöttünk volna! – kiáltott fel Csikó.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Csikó zebrának érezze magát és csatlakozzon társaihoz. Kiskakukk is összebarátkozott a vércsékkel és végre elhitte, hogy ő is annak született.

Miként történhetett, hogy egy zebra és egy szavannavércse ilyen szokatlan körülmények között látta meg a napvilágot, ki tudja?

Nem is ez a fontos, hanem, hogy végre megtudták kik ők valójában.
Bátorságuknak, barátságuknak köszönhetően úgy élhettek végre, ahogyan társaik élnek a sivataggal körülhatárolt szavannákon.