Csillagtánc

fustifecske, 2015, május 2 - 12:09

 „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

 

Az éj kocsijával, szilaj tervekkel utazom a város felé; a cél szomjúságával, akár a tolvajok kémlelem az alattomos tájat. Útszéli megállóknál tartok pihenőt, apró falvakon hajtok át, vigyázom az álmot. Néma földeken köd dereng, mint egy vén dinnyecsősz pipájának bodros füstje. Fent a ragyogó ég kikandikál a jegenyefák mögül, borzas patakok, korhadt fahidak, panaszos temetők maradoznak el. Kóbor cigányok lődörögnek a nádas felé, mint mindennap, esőben, szélben, hóban. Vajon ilyenkor hány elveszett lélek jár-kel céltalanul, feleslegesen, kedvtelésből vagy csak unalomból a világ elől menekülve vagy éppen saját világát keresve?

Az éj vándorának arra is van ideje, hogy a csillagokra tenyereljen, csak zsibbadt szív meg némi fásult fájdalom szükségeltetik hozzá. Nyilván imígyen olvashatta a fogyó centimétert a kiszolgált baka leszerelés előtt. Vajon mindig ennyi szikrázott a Menny boltozatán? Elődeink is így látták? Az ősember is ugyanezen fénylő pontok alatt aludta álmát? Ők is választottak maguknak csillagot egy romantikus estén a barlangjuk előtt hanyatt dőlve? Mostanság mintha csökkent volna a számuk: hiányoznak a halottak az égről, a megboldogult lelkek, az áldozatok, a harcban elesettek fénypontjai. Fogyatkoznak ugyan, ám a megdicsőültek színehagyott szemvillanásaiból hamarosan újak gyulladnak – mindenkinek szíve szerint más-más színnel.  

Elhagyott foszlány az éjben a folyópart, mint a kútnak a végtelen mélye, a víz nyughatatlan, csak a potykák szenderegnek. Tündöklik ezüsttengerében egy óriáscsillag, mint egy keleti, egzotikus szépség fekete fürtjei között szeme helyén egy szikrázó briliánssal. A hold sápadt álarca félresiklik egy pillanatra, kivillan csupasz feje. Félő, ők mind-mind idejekorán elhalványulnak, messzire távolodnak. A külvárosban sem hallani már a szerelmi civódások hamis sikolyát, az árvák könyörgő sírását, a tenyérbe fojtott bűnbánatot, a kövér fájdalmat, a fa tetején ringatózó Cupido gyámoltalan megbotránkozását. A porban virrasztó szégyenkezve álmodozik a föld elérhetetlen hívságairól. Egy taxi nesztelenül suhan az éjszakában, miközben a csípős nyelvű sofőr minduntalan panaszkodik a vágy nélküli asszonyról, sajátságos hangján utasát untatja, míg haza nem fuvarozza.

Hajnalodik. A szerelem elköltözött! 

Egész nap meditálva járok a város sodrásában, estére felvetődik bennem: hová lett innen az évezredes szenvedély? A házak ósdiak, vagy mi emberek vénültünk meg? Hová lett a tagbaszakadt házmester, aki a kulcsokat csörgette baljósan, a rikoltozó ószeres, a jeges kocsi, a fáradhatatlan köszörűs és bánatos kutyája, a sárga villamos, mely csörömpölve reszketett a fénylő sínen? Merre illant a divatos bársonyzekék, vastag prémek, sejtelmes fátylak illata, a boldog és elégedett szerelmek melankolikus, ringó járása a sötét kapualjakban, a szélben táncoló cégérek alatt?

A házak példás szobáiba a pillangómintás roletták mögé lágyan fészkelte be magát az esthomály a délután száraz józanságából. A virágbolt nyirkos ablaka mögött vér piroslik, az ötvösnél drágakő vakít, az agyonkoptatott macskakövekre barátságtalan verejtékcsepp hull.

Szemben a színház színpadának időszítta függönye legördült már, az agg komédiás ledörzsöli arcáról a polírozást, lehámozza bohócköpenyét. Egy szempillanatra eltűnik a külső máz, felszínre tör a kendőzetlen valóság, könny csordul, homályosra vált a tükör. Szemlesütve csoszog át a kihalt utca túloldalára. Ő az, aki sohasem veszi észre az ősz elsárgult leveleinek zizegését, az első hó eksztázisát, a hídról a borzalmas halálugrást, aki nem látja a topános lányt, amint ügyes kézzel szeli a kovászolt kenyeret, mint Isten ajándékát. Érzékietlen, pátosz és költészet nélküli lénye már a Gödör füstös magányában ücsörög: hosszú, őszinte kortyokban issza megszokott napi fröccsét.

A szerelem elköltözött? 

A barackszemű lány a ligeti platánok védelmét választja, kézen fogva sétálunk ölelésében. Nemrég még itt volt a város szerelmi légyottjainak helyszíne. A fák ágait csiklandozó nap lemenő sugaraiban esküdtek sírig tartó szerelemre a párok, az eltépett szerelmes levelek apró darabjait sokáig lebegtette a szél.

A mezők virágai, melyeken oly jókat hemperegtünk, ma füvesemberek üstjeiben nőcsábító és férfibolondító kotyvalékká nemesülnek. A park lámpásai bazáros fényben csillannak, a kísérteties holdsugár a divatjamúlt hölgyek életunt arcát világítja meg, miközben a csónakázótó fodrozódása ezüsthullámot dob a ligeti színjáték résztvevőire. Merengve ülünk a nyíllal átszúrt, kérges szívek között. Az élet oly közel, és oly fenyegetőn ereszkedik most hozzánk, mint egy elhagyatott kunyhó sarkából a fejbúbunk felé süllyedő pók.   

Körülöttünk gigantikus munka folyik. A régi mogorva és penészszagú negyedből mosolyogva és diadalmasan épül fel a romlatlan szentek városa. Nappal mindig dolgoznak: palotákra tornyot, házakra színes cserepet, a bejárathoz boltozatos kaput, a tetőre szélkakast, a homlokzatra díszes erkélyt varázsolnak. Ám az éjszaka mintha temetnének. Teherautók végtelen sora hordja ki az elenyészett anyagot, a romlott szennyest a városból, az ősi házak, az elszürkült utcák, és az elavult szokások poshadt tetemeit. Még a szívek is elszontyolodnak, mintha a daruk csikorgó láncaitól elillant volna a madarak csicsergése. A város hajdani sírjából az átaludt, elmulatott, eljátszott ifjúság lógatja ki színtelen lábát, bár egy percig tart csupán ez a rémlátomás, mégis hideg rázva fordulunk a csodálatos égboltra, lelkünk mélyéről csínytevő puszit küldünk felfelé, nehogy egyetlen csillag is megvakuljon, nehogy a bánat kicsorduljon, mert érdemes az élet arra, hogy örömmel fogadjuk csilingelő dalolását.

Azt gyanítom, már mindent értek és érzek. Szeretve tisztelt ellenségeim, zsarnokoskodó barátaim mind azt vetik a szememre, hogy falat húztam magam és mindenki más közé. Nem értek egyet! Amikor a minap megtisztítottam a számítógépem monitorját, csodás színek keletkeztek, mintha angyalok népesítették volna be a világom, melyben én magam is elkezdtem tarka színekben pompázni, és halkan dudorászni:

 

A falat nem én építettem, egyszer csak itt állt előttem.

Most hátráljak meg, ennyi kín és kéj után?

Mint Tantalosz és Casanova egy személyben. 

A falbontásban fájdalmas örömöm telik hát,

Bár tudom, mögötte mi vár,

Gyilkos kígyók csörögnek, forró szurok csurog rám.

Mégis féktelen lelkesedéssel, egyenként ostromlok minden téglát,

Ha csak néhány pillanatra is, de élvezhessem végre a boldogság csókját. 

Mert a csillagfény lovagja számára nem létezik lehetetlen.

Én is, akár az istenek, vérben és varázslatban születtem. 

Nem félemlít meg hallgatás, elutasítás,  

Szememben vakító tűz lobog,

Tudom, a fagyos álarc mögött forró szív dobog.

Tisztában vagyok vele, a reménytelen szerelem áldása őszinte, nyíltsága

Tökéletes és eszményi, mert a lélek táplálja.

A remény olyan, mint a kegyelem,

Amit nem lehet kiérdemelni, csak megkapni,

Vagyis életünk úgy kell művelni,

Mintha vég nélkül volna reményünk a valóságba harapni.

  

Szerencsére, manapság az ablakok rideg rácsai mögött már felszaladnak a rolók, kivirulnak a fakó árnyak, összeforrnak a kettétört álmok. Felfigyelek páros magányomból: Istentől, éjtől, fénytől, a lány gyűrűző mosolyától önfeledten hallom, a közelben egy nő sikolt kéjesen, csalogatón gitározik rajta egy férfihang, alakjuk összeolvad a harmatos bokrok virágszirmaiban; a mézsárga fű őszies hajladozással, irigyen sóhajt utánuk. Szemlesütve, lényünk összekacsint. Zuhanásban szomjam oltom vele, lassan a vágy végtelen szenvedélybe fordul, pillantása belém ég, szégyenlősen betakar, minket óv a félhold. 

Ki ne tudná: a Liget vasárnap mindig orgonaszagú. Andalgó sétányán, borostyán szőtte padunk előtt örök nyomot hagy a négy keskeny talp, mely hűségesen átkarolva oly vágyódással szorong most egymás mellett. Az eléjük hullott akácvirág egy kis sóhajtás csupán, nemsokára elragadó kuncogás hangzik a lombok közül. Az esti köd ásítása pusztán egyetlen múló perc egy végeláthatatlan, boldog utazásban, mely hideg párát lehel ujjunkra, vele a város minden ablaküvegére felírjuk cirkalmas betűkkel a megvalósult álmot: SZERETLEK.  

Az írás hossza kb. 7 ezer karakter