Mottó: Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.
Számunkra felfoghatatlan módon, felfoghatatlanul távoli múltban létrejött az Élet a Földön. Milliárdnyi formában nyilvánult meg azóta is, most is, az egészen pici bacilustól a dinoszauruszon keresztül. Egy önműködő, önszabályozó, változó, fejlődő rendszer. Elpusztíthatatlan, kikezdhetetlen. Szavakkal leírhatatlan csoda. Ebben a csodálatos rendszerben, a földi Élet szépséges valóságában jött létre az ember is, mint egy pont a milliárdnyiból, de nem akármilyen pont. Aki képes alkotni, teremteni, boldogulni és boldogságot létrehozni az örökös változásban. Nem csak egy apró pontja vagyunk tehát e mindenségnek, de közben teremtő részesei is. Ez fantasztikus dolog. Nagy feladat, nagy kitüntetés, nagy szerencse. Majdnem olyan felfoghatatlan, mint maga az Élet. De csak „majdnem”. Igazából ezt kellene felfognunk. Úgyhogy – mivel ilyen nehéz feladat – nem elég az eszünket használni, hanem a szívünkre is hallgatni kell, hiszen tudjuk: „…jól csak a szívével lát az ember…”
Jó ideje azonban – úgy tűnik – agyunk csak köszönő viszonyban áll szívünkkel.
A város közepén ma nagy házat építenek. Hatalmas gépek csodálatos gyorsasággal óriási gödröket ásnak, betont öntenek bele. Hamarosan már a falakat húzzák. Vastagokat, erőseket, törhetetlent, magasba törekvőt. Masszívan áll a büszke építmény, a civilizált Világ csodás teremtménye. Csillog-villog fényesen és színesen. Gazdag, törekvő emberek kényelmes otthona. Száz, vagy akár kétszáz évesre tervezték. Akkor majd, ha az idő eltelt, jöhetnek megint a gépek. Buldózerek, hogy lerombolják, hogy még nagyobb, még szebb, még csodálatosabb épüljön helyébe.
De mi lenne, ha a buldózerek elmaradnának berozsdásodva, magányosan ácsorogva? Ha elfogy a pénz, üzemanyag, gazdasági fejlődés. Ha már minden tönkrement. Mi lesz akkor?
A falak még tovább állnak majd, nagy sokára már leomló vakolattal, rogyadozva. Később bizony csak romhalmaz marad, s újabb idő elteltével egy nagy halom, porral betemetve, gazosan, füvesen. Az évek alatt a por csak egyre halmozódik, s a talajba bokrok, fák gyökerei kapaszkodnak. Sok ezer év múlva talán már egy szép erdő legszebb fái nőnek a csodaszép ház „hűlt helyén”. Madarak csicseregnek, mókusok ugrándoznak, szarvasok legelésznek. Sok-sok élőlény otthona lesz örök időkig. Az lesz az igazi csoda. Élet.
A város melletti dombos vidéken most is szép erdők fái susognak, madarak csicseregnek, őzek ropogtatják a zöld füvet, héja rikolt…
Ki hallja? Hangjaik elvesznek a zajban, egyre távolabbról, alig érthetőek. Egy elhagyott réten katonák gyakorlatoznak, akik majd „megvédenek” bennünket egymástól. Széles, modern autóút merész pilléreken ível át két domb között, örökös zúgást ontva az erdőre és a tavacskára. Száguldoznak a jó emberek várostól városig, háztól házig. Kamionok hordják a finomságokat, hasznos, szép tárgyakat a világ minden sarkából. A domboldalon motoros fűrészek zörögnek, fák recsegve dőlnek. Kényelmes székek, szép bútorok, vastag tetőgerendák készülnek majd. A völgyet agyaggödrök csúfítják. Kell a sok tégla, cserép.
Pocakos vadászok várják magaslesen a kiszórt kukoricához érkező vadakat, csillogó puskákkal. „Szép kalandok” emlékeit és trófeát visznek a tiszta, rendezett nappaliba. Traktorok kaszálják a zöld füvet lent a réten, mert itt ezer birka él. A gazda új házat épít, kell a pénz – gyorsabban, mint ahogy a juhok legelnek. A pénz éhesebb. Talajt eszik, fákat, hegyeket, és szennyet böfög.
A csoda mégis itt lapul, várakozik, hogy majd kiteljesüljön. Most még csak parlagfű nű a kizsigerelt ugaron. Az ijedt őzek elbújnak a megmaradt fák között, az eldugott vízmosásban ott a rókalyuk. A rejtett helyeken madárfészkek, fácán rikolt a bozótban. A kidőlt fák magjaiban is ott rejtőzik az igazi csoda.
Az a csoda, ami az ember barátja, még mindig az ember társa, de ember feletti csoda. A csodák csodája. A remény csodája, a csoda reménye, a mi reményünk. Mégis egyszerű, közönséges reménység: Élet
Az ember élni akar, békésen, kényelmesen, vidáman. Ez rendben van, természetes. Szükség van ennivalóra, lakásra, bútorra – de még az autókkal sem lenne baj, sem a gazdagsággal. A mértékkel van baj, és az értékkel. A halmozással, talmi csillogással, pazarlással, ragaszkodással, eldobható tárgyakkal, instant fogyasztással, virtuális szórakozással…
A behódolással. Valahol a szociális tápláléklánc csúcsáról szórják elénk az aprópénzt, és még többet ígérnek. „Csak tekerd a mókuskereket!” Pénzt kapsz érte és elismerést. Növesztheted a pocakodat és a „májadat”. Tekered, tekered, és valóban egyre többet érsz el. Egyre csinosabb lesz a lakásod, tele lesz a bevásárló kocsid és a hűtőszekrény, külföldön nyaralhatsz, részletre luxusautó, vagy akár kp. „Valakinek” érezheted magad.
Pedig a tehetségedet, akaratodat, lelki erődet, a Természettől kapott összes adományodat szórod szét a pazarlás szürke mezején. Az agyad is beszürkül, beszűkül. Csak a pénzre tud figyelni. A szíved közben kétszeres gyorsasággal dolgozik – szinte meg sem pihen. A gyomrod összehúzódik. Az erek kidagadnak a homlokodon, beszűkülnek a lábadban, fejedben, altestedben, és a szív koszorújában. Testedet alkotó sejtek éheznek, szomjaznak, hibákat követnek el. A Természet itt is visszaszorul. Nem baj. A szociális hálóból jut gyógyszerekre is. Szedegetheted még egy darabig a bogyókat és a garasokat – mint tyúk a szemet. Aztán a végén nem tudod, mi volt az Élet. Átlép rajtad. Kidőlsz, mint egy kivágott fa. Akkor már nem lehet visszaforgatni az Idő mókuskerekét.
Most viszont máris megállíthatod. Lelassíthatod lépteidet, és körülnézhetsz. Fölemelheted tekintetedet a földön szétszórt alamizsnáról, és megláthatod a körülötted még virágzó életet. Egy mosolygó arcot, virágszálat a mezőn, vagy az út mellett. Láthatsz még erdőket, búzamezőt, legelő jószágot, rohanó nyulat, csicsergő madarat, szerelmes párokat. Rajtad múlik, meddig látod.
Most még láthatod. Állj meg! Nézz a szívedbe. Ott van az Élet, mióta megszülettél, mióta anyád méhében létrejöttél. Két dobbanás között mindig azt várja, hogy mondj Igent az Életre. Kitartóan küzd Érted. Ha Igent mondasz, ha képes vagy látni, mindig új erővel dolgozik. Ha meglátod magad körül a szépséget és a valódi értéket, a szíved is visszanyeri valódi értékét. Örömmel dolgozik érted, te pedig örömmel dolgozol.
A Természet bent is, kint is kiteljesülhet újra, s az Élet megy tovább – ahogy a mondásban is – de velünk együtt. Poszáta