A csodára váró hangya

Évszám
2009

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol az erdő mélyén egy hangya. Illetve, nem csak egy hangya élt ott, hanem egy egész család; ám történetünk főszereplője egyetlen hangya lesz. A neve: Pongi.
Mint tudjátok, a hangyacsaládokban igen jól szervezett munka folyik, mindenkinek megvan a rá szabott feladata. Kis hangyánk, Pongi, a dolgozók mindennapjait élte. Nem túl lelkesen, de minden nap elvégezte munkáját. Minden nap, egészen addig, míg egyik éjjel egy tündérjelent meg álmában, aki valamiféle csodáról beszélt neki.


Azt, hogy milyen csodáról akart neki mesélni a tündérke, sajnos, a hangya már nem tudta meg: megszólalt a munkára szólító csöngettyű és az álom szertefoszlott. Pongi fejében azonban egész nap ott motoszkált a gondolat: talán el kellene mennie a biztonságot jelentő, ám állandó munkát adó családtól. Szabadságra, semmittevésre, egyedüllétre vágyott. Elhatározta, elindul világot látni és megkeresi a tündért és megkéri, segítsen neki megtalálni a csodát, amit ígért.

Az elhatározást tett követte: szándékát közölte társaival, akik próbálták lebeszélni képtelennek tűnő ötletéről, ám hangyánk hajthatatlan maradt. Beszélt a többieknek tervéről, a tündérről, a csodáról. Gúnyosan közölte velük, ő aztán nem robotol többé, és ha akarnak, maradjanak, de őt nem tántoríthatják el elhatározásától.

Feltette fejére kalapját, hátára kapta hátizsákját és nekiiramodott. Illetve nekiiramodott volna, ha tudta volna, merre induljon. De nem esett kétségbe. Elhatározta, hogy keres egy hatalmas fát, aminek hullanak a levelei, és amelyik irányba hullik a soron következő levél, ő is abba az irányba indul útnak. Hullani is kezdett a várva várt levél, azonban kis híján egyenesen Pongi kalapos fejére esett. Mivel terve nem váltotta be a hozzá fűzött reményt, így mást eszelt ki. Elhatározta, hogy megvárja, míg erre jön egy erdei állat, s amerre az folytatja útját, ő is abba az irányba indul el. Hamarosan jött is egy öreg medve.

Azonban nem úgy tűnt a dolog, mintha tovább akart volna menni; sőt! Leheveredni készült, mégpedig egyenesen abba a fűkupacba, ahol Pongi is tartózkodott. Így egyenesen a hangyára dőlt – volna, ha kis állatkánk az utolsó pillanatban el nem ugrik – már amennyire a hangyák ugrani tudnak…

„Hát, a medve sem lesz az iránytűm!” – állapította meg magában Pongi és utolsó lehetőségként úgy döntött, megvárja, míg erre repül egy kismadár és amerre az tovább száll, ő is arra indul útnak. Közeledett is hamarosan egy kis madárka, mégpedig egyenesen hangyánk irányába.

És, bár kis madárról van szó, a hangya még tőle is kisebb. Sőt! A hangya még a madár csőrénél is kisebb, még bele is fér a csőrébe! Pongi, a közelgő madár láttán úgy megijedt, hogy gyorsan szedni kezdte a lábát. Futott, szaladt át a fűszál-hegyeken, homok-dombokon. Már azt sem nézte, merre visz az útja, csak futott, ahogyan lábai bírták. Mire észbekapott, egy hatalmas, sötét erdő közepén találta magát. Félelmetes hangok, ijesztő árnyak vették körül őt. Csak két dolog nem volt itt: tündér és csoda.

De annyira fáradt volt, hogy nem törődve a hangokkal és árnyakkal, mély álomba szenderült. Másnap reggel barátságosnak tűnő környezetben ébredt. Már nem hallatszottak ijesztő hangok, sőt, helyette egy kellemes, hívogató dallam jutott el fülébe: „Gyere erre, gyere csak! Nem fogod megbánni! Csoda vár téged!” Pongi megörült, hogy végre csak rálel jövetele céljára és vidáman a hang irányába indult, míg kiért egy tisztásra. A látvány, ami elébe tárult, minden képzeletet felülmúlt! A tisztás közepén egy hatalmas fa álldogált, lombjai között mindenféle földi jóval: gyümölcsök, édességek kacsingattak hívogatóan a hangyára. Miután üdvözölték egymást, a fa így szólt: „Én egy csodafa vagyok, mindenféle finomság terem ágaimon, csak azért, hogy te jóllakhass! Nem kel többé dolgoznod, egész nap csak ehetsz, ihatsz, aludhatsz, lustálkodhatsz!”

A hangyának se kellett ezt kétszer mondani, azon nyomban végigkóstolta a fa terméseit, majd jóllakottan és boldogan elaludt a fa tövében.

És ez így történt még sok-sok napon át. A hangya egész álló nap evett és pihent. Ennek eredménye az lett, hogy Pongi bizony eredeti mérete háromszorosára hízott, ellustult és magányossá vált. Míg kezdetben boldog volt és büszke magára, hogy lám, megcsinálta szerencséjét, idővel egyre jobban hiányoztak neki társai. Kövérsége úgy elhatalmasodott, hogy mozdulni sem bírt. Hiába állt mellette a csodafa; ő nem segített a kis hangyának.

Szomorúan, magányosan és kilátástalanul telt egy még pár nap, amikor egyik éjjel csilingelő hangot hallott: hirtelen megjelent nála az a kis tündér, akit álmában látott.

Nyomban megszólította: „Kedves tündér, ugye, azért jöttél, hogy megmutasd nekem azt a csodát, amiről álmomban kezdtél nekem mesélni?” A tündér így felelt: „Miért? Talán nem találtad meg te magad a csodafát? Hát nem ez volt a kívánságod, hogy minden munka nélkül élelemhez juthass? Hogy végre egyes-egyedül csak magaddal törődhess?” A hangya fájdalmasan így válaszolt: „Igen, kezdetben én is azt hittem, itt lesz nekem a legjobb a világon. De meghíztam és teljesen egyedül vagyok, senki sem kíváncsi itt rám. És bár számomra is hihetetlen, de még a többiekkel végzett a munka is hiányzik! Segíts nekem, tündér, kérlek, hogy hazajuthassak családom körébe!”

A tündér így válaszolt: „Nos, ahogyan ezekre a dolgokra itt magad rájöttél, azt hiszem, az maga a CSODA! Segítek neked! A fa alatt találsz egy apró kavicsot. Dobd ezt a kavicsot a fa tetejére. De vigyázz! Úgy célozz, hogy a fa legtetejére repüljön fel és ne essen le!” Ezzel a kis tündér eltűnt, mintha ott se lett volna.

A hangya erősen összpontosított a dobásra, célzott, és –a kavics a fa tetejére repült. Pongi kétkedve várta jutalmát. A fából néhány pillanat múlva egy vinnyogó, sivalkodó boszorkány menekült ki és repült tova bozontos seprűjén.

Mint később a fa elmesélte Ponginak, törzsébe évekkel ezelőtt bújt bele a boszorkány  gonosszá varázsolva a csodafát. A varázs a kavics feldobásával tört meg.  

A fa nagyon boldog volt, de a kis hangya baja ezzel nem oldódott meg; ő továbbra is hatalmas és magányos volt. A fa megköszönte Ponginak, hogy megszabadította a gonosz boszorkánytól és hálából egy óriási pirítós kenyeret adott neki azzal, hogy most már térjen haza a családjához és vigye el nekik a kenyeret, amivel mindannyian jóllakhatnak.

A hangya boldogan indult haza – illetve indult volna, amennyiben nem jutott volna eszébe, hogy ilyen méretekkel sem ő, sem a kenyér nem fér majd be a hangyaboly-lakásba. Nagyon elkeseredett és addig-addig sírdogált, míg álomba sírta magát.

A jó tündér messziről figyelte Pongi szenvedését és úgy látta, eljött az idő, hogy segítsen kis barátján. Varázspálcájával újra az eredeti méretére varázsolta őt és a pirítós kenyér méretét is lekicsinyítette, majd szárnyaira vette és mindkettőt és hazavitte, lakása ajtaja előtt finoman a fűbe helyezte.

Pongi arra ébredt, hogy újra otthon van és társai boldogan veszik őt körül. Nagy örömmel vette tudomásul, hogy társai visszafogadták és az sem vette el jókedvét, hogy egyik rokona a mellette heverő apró pirítósra mutatva megjegyezte: „Hát, ennyire pici csodáért nem kellett volna ilyen sokáig távol lenned!”

Pongi bocsánatot kért társaitól, újra dolgozni kezdett, de sohasem felejtette el, milyen nagy utat kellett bejárnia, míg megtalálta a CSODÁT…