Csontos Jancsi hét meséje; 3.: A lány

Évszám
2010
Innét nem messze, a hajdani kerepesi piacon esett meg, hogy édesanyám elvesztett engemet. Vagyis, talán nem is ő vesztett el, hanem én magam kóvályogtam elfele, amikor egy percre nem figyelt rám.
   Aztán megijedtem, mert nem találtam vissza a butikhoz, ahol anyám leállt csácsogni egy öregasszonnyal. Pityeregni kezdtem. Kicsi voltam még, járni alig tudtam, inkább csak totyogtam, és csak selypesen, hibásan beszéltem.
   Észrevettem, hogy egy néni engemet bámul. Rám szegezte harmatos, zöld szemeit, s közben meg sem moccant. Én félve, szégyellősen magamra mutattam, mintha ezt kérdeném: engem tetszik nézni? A néni nem felelt, csak merőn bámult tovább. Úgy hittem, látja rajtam, hogy rakoncátlan kölök vagyok, aki elszökött az anyja szoknyája mellől.
   Aztán jött édesanyám, megölelt, leteremtett, leszidott, majd kézen fogott, és haza indultunk. Amikor megkérdeztem, csak annyit mondott, hogy az ott nem néni, hanem egy lány, és nem engem nézett, mert nem is élő ember, hanem csak egy plakát.

   Azt hiszem, édesanyám tévedett. Mert én még egyszer visszanéztem a plakátlányra, és akkor láttam, hogy kissé elmosolyodik. Tetszettem neki.