Csontzene

Szegő Judit, 2015, május 4 - 15:31

Mottó: "„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

 

Ágnes arra ébredt, hogy testéről folyik az izzadtság. Bolond egy álom volt, félelmetes.

Mindig színeset álmodott, benne igazi kékekkel, pirosakkal, zöldekkel, lilákkal. Most azonban minden szürke volt. A ház, a kert ködbe burkolóztak. Kifejezetten félt. Az aprócska épület bejárati ajtajához kikövezett út vezetett, melyet egyenesre nyírt bokrok szegélyeztek.
Mint nyáron a tücskök, ahogy ciripelnek, úgy sziszegtek a sűrű ágak között a kígyók. Látni nem látta őket, de tudta, hogy azok. Érezte, hogy egyetlen marás is végzetes lehet.
Valami különös, negatív erő odaszegezte, és nem tudott elmenekülni.

Ekkor felriadt.

Ült az ágyban, és homlokából félreseperte a vizes tincseket.

- Mi baj? –kérdezte Gábor.

- Rosszat álmodtam! – és mesélni kezdett.
Napokig nyomasztotta álma, és Gábor is furcsán viselkedett.

Egyik este elmesélte, hogy a kígyós éjjelen ő is rémálmot látott. Egy csontvázanya vett el tőle egy csecsemőt, aki abban a pillanatban, amikor a rém kezébe került azonnal egy apró csontkupaccá változott.

Döbbenten néztek egymásra. A rémület fészket rakott bennük. Érezték valamit jelentenek az álmok, valami nagyon rosszat.

Talán egy hét telt el, amikor Ágnes mobilja megcsörrent. Gábor munkahelyéről keresték.

- Ági! Gábor rosszul lett, bevitték a kórházba! Második emelet 99-es szoba.
Mint jeges orkán futott végig rajta a hír. Alig tudott megszólalni.

- Megyek. Köszönöm, hogy szóltál!

- Ági! Ági! Ne tedd még le! Bevigyelek? – kérdezte Dani, Gábor jó barátja, és egyben kollegája is.

- Köszi, Dani! Ne! Boldogulok! – suttogta, és nagyon lassan letette a telefont.

A rém nagyon hamar megmutatta arcát. Rák volt, igaz, áttét nélküli.

Naponta találkoztak, és sétáltak a kórház folyosóján. Kezük szorosan összekulcsolódott, így merítettek egymásból erőt.
A kemó után sugárkezelés következett. Naponta megtették a hatvan kilométert oda-vissza.

A daganat meglepően gyorsan csökkent, Gábor hamar a gyógyulás útjára lépett.

Ágnes kényeztette. Igyekezett kedvére főzni, viccesnek vélt sztorikkal szórakoztatni.

Valami mégis megváltozott kettőjük között. Mintha a nyárba tél keveredett volna, úgy lett egyre hűvösebb kettőjük kapcsolata.

- …és képzeld, akkor belépett Kinga, és …

- Ági! Nem maradnál végre csendben? Ebbe bele lehet őrülni! Beszélsz, és beszélsz.

Az asszony döbbenten nézett rá. Érzete ő már régen, az elmaradt ölelések is figyelmeztették, hogy házasságukat veszély fenyegeti.

Nemsokára beköltözött közéjük a csend. Családtagként ült velük az ebédnél, a Tv előtt, és feküdt az ágyban.

Elkísérte őket, egyre ritkuló, sétáikra is.

Napközben Gábor szinte odanőtt a számítógéphez. Ágnes jóformán csak a hátát látta.

A hosszú lábadozás, Gábor jeges tekintete és az együttélés a csenddel, megtette hatását. Ágin kitört a kor „divatja”, a pánikbetegség. Olykor egész teste egyetlen vad szívdobbanássá változott, majd halálfélelem kerítette hatalmába.

Orvostól orvosig járt. Gábor nem tartott vele. Láthatóan idegeire ment beteg felesége.

Ennek hangot is adott:

- Ági, ezt hiszti! Nincsen semmi bajod! Szedd már össze magad!

Bekövetkezett, amikor Ági már férje hátát sem látta a gép előtt.

Először csak a vacsorákat mulasztotta el, majd haza sem jött éjszakára.

Ágnes szenvedett. Egyetlen barátja a nyugtató tablettája maradt.

Dani olykor felhívta, kedvesen érdeklődött hogyléte felől. Lassacskán ez is elmaradt.

Egy rosszulléte után a kiérkező idős orvos, míg várta, hogy az injekció hasson, beszélgetni kezdett vele.
Ágiból ömlött a szó. Vulkánként robbantak ki belőle a fájdalmas mondatok, könnyekkel bőségesen megöntözve.

Az orvos, miközben Ági lassacskán csitulni kezdő pulzusát figyelte, csendesen megszólalt:

- Gyakran előfordul, hogy akik ilyen halálos betegségből felgyógyulnak, úgy érzik, hogy az élettől nekik minden jár, az elviselt félelmekért, az átélt fájdalmakért… 

- De miért? Mit rontottam el, Doktor úr? – vágott közbe az asszony.

- Semmit! – hangzott a tömör válasz. – A férje most újra élni akar, és úgy tűnik, hogy többé nem magával, Ágnes! Meg kell tanulnia ezzel együtt élni. Szép is, fiatal is! Lesz maga még boldog újra!

Ragyogott az ősz. Ágnes munka után sétálni indult. Élvezte a késő délután vöröslő színeit, a madarak dalát, és megpróbált nem gondolni semmire. Séta után bevásárlás következett. Étvágya nem volt. Sokat fogyott. Tanácstalanul járkált a gondolák között, amikor a háztartási cikkek között meglátta a tampont.

- Két hónapja nem vettem! – sikított fel halkan.

Félelme beigazolódott. Terhes volt. Kicsit több mint két hónapos.

Gáborról nem tudott sokat, csak, hogy egy fiatal nővel él együtt. Azt sem tudta, hogy hol.

Aztán rájött, hogy ha tudná is, akkor is, ez egyedül az ő játszmája lenne. Férjének az ő életéhez többé már nincsen köze.

Belépett a lakásba, a villanyt fel sem gyújtva leült a kanapéra.

Sírni sem tudott most.

Mindig is szeretett volna gyereket, csak nem jött össze. Most 32 éves. Ha nem tartja meg a babát, lehet, hogy többé nem is lehet. Ha megtartja, fel tudja-e nevelni egyedül, társ, szülők, és barátok nélkül? Nem ártott-e a magzatnak a betegsége alatt kapott sok-sok nyugtató, és egyéb gyógyszer?

Szíve újra hevesen kezdett dobogni.

- Nem, most nem lehetek rosszul! Ezt végig kell gondolnom, mert alig van már idő. Két hónapos terhes vagyok. Gábor vajon mit mondana? Nem, nem érdekel Gábor! Az én gyerekem, az én döntésem!

A pánik egyre jobban elhatalmasodott rajta. Felállt, de most nem megszokott kis piruláihoz menekült. A bárszekrényhez lépett, és kivette Gábor konyakját. Tele töltött egy vizespoharat, és egy hajtásra kiitta. A zsibbadás szinte azonnal jelentkezett. Jó volt, átadta magát az ürességnek. Végigdőlt az ágyon, és azonnal elaludt.

Jócskán éjfél lehetett, amikor arra ébredt, hogy hányingere van, kifutott a fürdőszobába, és megpróbált hányni. Mivel egész nap nem evett szinte egy falatot sem, nem sikerült, csak szédült. Ájulás kerülgette. Most szívből gyűlölte a benne fejlődő kis életet.

Ököllel erősen, többször a hasába vágott, majd zokogni kezdett.

A félelem fojtogatta, míg nagy nehezen álomba zuhant.

Szürke köd közeledett felé, amiből előmaterializálódott egy csontvázlény. Minden lépessel egyre jobban koccantak a csontok rajta. Félelmetes csontzene! Üvölteni akart, de nem jött ki  hang a torkán. A lény hozzálépett, és kitépte a hasából a gyermeket. A kicsi felvisított, ahogy a csecsemők szoktak. Ágnes megpróbálta visszaszerezni, de a csontlény eltűnt, és ő tudta, hogy örökre elveszítette a gyermekét.

Lába között valami langymeleg csordogált. Erre ébredt. Hasa iszonyúan fájt. Kezét végighúzta combján, és a hold fényénél meglátta ujjai között a vért.
Nagyon rosszul volt. Rettentően félt, úgy érzete, hogy itt a vég.

Ekkor észrevette az éjjeli szekrényen tartott kis mobil zöld fényét, és utolsó erejével felhívta Danit.

- Segíts! Elvérzem! – suttogta, majd elveszette az eszméletét.

Kórházban ébredt, teste telerakva csövekkel. Tompa volt, gondolatmentes. Valószínűleg a sok nyugtatótól, amit kapott.

Az orvos ekkor hozzálépett:

- Asszonyom! Ön elvetélt! Nagyon sajnálom!

Dani riadt arccal ült mellette, és nyugtatóan a kezét simogatta.

- Jaj, Ágikám! Te hős kis katona! Felhívtam Gábort!

- Nem kellett volna!- suttogta az asszony, alig hallhatóan. –Gábor és én már nem vagyunk együtt.

- Fel kellett őt hívnom! Itt a helye melletted! – mondta Dani erélyesen.

Hamarosan nyikordult az ajtó, és Gábor lépett be. Arca falfehér volt, kezében egy szál vörös rózsa reszketett.

- Ági! Ágikám! Bocsáss meg!!! – és sírni kezdett erős, vad férfisírással.

Az asszony nézte az egykor úgy imádott férfi lehajtott fejét. Nem érzett vágyat, hogy megsimogassa. Már nem érzett iránta semmit.

- Menj el, Gábor! Kérlek, menj innen! – az utolsó szót szinte üvöltve mondta.

Dani a férfihez lépett, átkarolta a vállát, és óvatos gyengédséggel vezette kifelé barátját.

- Menj el, Gábor! Ezt elszúrtad alaposan!

A férfi tiltakozni próbált, de Dani becsukta mögötte az ajtót.

Ágnes erőtlenül megpróbált felülni. Nem sikerült. Szeméből ekkor kicsordult az első enyhet adó könnycsepp.

- Most egy kicsit magadra hagylak! – suttogta Dani, és megsimította Ágnes elgyötört arcát.

Addig csak sírj, bátor kis katona…!


 

Az írás hossza kb. 7 ezer karakter