A Csudálatos seprű...

A csudálatos seprű, ... az.

Az, ... az a csudálatos, ... ami elindított egy lavinát körülöttem.
Egy napon, mert pont arra vitt az út, éppen Riza néniék háza előtt mentem el. Riza néni hangját, már nagyon messziről hallani lehetett. Csak az ő hangját, a férjéét nem. A férje csendes, halk szavú ember volt, az ő hangját sohasem lehetett hallani.
Riza néni azonban ordított, mert mindig ordított. Hogy mit, azt nem hallottam.

Férje, a háznak támasztott létrán állt és teljesen ráhajolva, egy deszkadarabbal püfölte a nádtetőt. Lehet, hogy azt gondolta Riza nénit üti, de lehet, hogy javította a tetőt. Bár ez nem látszott rajta, mert az elfeketedett nád inkább csak hullott a tetőről, nem maradt ott.
A faluban az a hír járta, hogy Riza bácsi úgy táncol, ahogy a felesége fújja. De Riza bácsi, akinek saját neve sem volt, mert ő csak a Riza férje volt, most nem táncolt, hanem tetőt javított. És Riza néni sem fújt, hanem ordított.
Amit a felesége ordított, azt elengedte a füle mellett Riza bácsi. Nem válaszolt, de lehet, hogy nem is hallotta, mert annyira püfölte a tetőt, meg figyelte is. Néha még alá is kukucskált.
Biztosan azt nézhette, leesik-e a többi nád is, vagy lesz, ami ott marad.

Gondoltam, köszönök nekik és megnézem őket közelebbről is. Aztán lemondtam erről, mert Riza néni annyira ordított, hogy nem volt kedvem bemenni hozzájuk. Megálltam hát a kapu előtt.
Legfőképpen azért álltam meg, mert Riza néni kezében volt egy nagy, dús, vesszőből font seprű, amit hol eltartott magától és úgy nézte, hol meg közelebb húzott, és úgy nézte.
Nem volt kétségem afelől, hogy éppen azon tanakodik, hogy söprű melyik végére üljön fel.
Mivelhogy kövér volt, és lehet, hogy a söprű hegye el se bírta volna, aztán, mi lesz, ha, le talál esni róla?

Meg kellett ezt gondolni, százszor. Én, megértettem. Én is estem már le, magasról.
Gondoltam, megvárom. Megvárom, amíg dönt Riza néni.
Aztán majd megnézem. Még sosem láttam ilyet, ilyen felröppenést, pláne világos nappal. Az igaz, hogy éjjel se, mivelhogy olyankor aludtam. Meg kellett hát várnom. Muszáj volt.

Nem köszöntem nekik, mert nem akartam megzavarni őket. Riza nénit pedig, pláne, hogy nem akartam megzavarni.
Csak álltam csöndben. Bámultam Riza nénit, le nem vettem a szememet róla, és vártam.
Ő pedig, hirtelen olyat tett, amire nem számítottam. Nem röppent fel. Hanem, megfogta a söprű hegyét és a nyelével hirtelen, egymás után kétszer, akkorát sózott a férje hátára, amekkorát csak bírt. Teljes erejéből.

- Na megállj te kurvapecér,…na megállj! - kiáltotta, és oda akart sózni még egyet, de nem lehetett, mert a férje akkor már, minden szó nélkül leesett a létráról. Azt se mondta, nyekk.
Riza néni meghökkent. Egy pillanatig rámeredt a lehullott férjére, aztán földhöz vágta a seprűt, és nagy sebességgel eliramodott, be az orgonasövénybe, ami az egész udvart elválasztotta a szomszédétól.

Az orgonasövényben meg alatta, jó nagy lukak voltak, amiken a kutyák-macskák szabadon közlekedtek ki meg be, de átfért rajtuk egy ember is ha akart, vagy ha muszáj volt.
Hát egy ilyen lukba bújt be Riza néni, mert most muszáj volt. Aztán onnan kandikált kifelé.
Igencsak meglepődtem.
Én láttam Riza nénit és fel nem foghattam, mért bújt el? Ott volt a kezében a jó kis söprű, amin fel tudott volna röppenni. Meg kellett volna próbálnia.

A Riza néni, - gondoltam - pontosan olyan volt, mint egy boszorkány, és a faluban azt mondták, hogy az is. Röpülni tehát, biztos tudott. Sőt, röpülni talán én is tudnék, pedig nem is vagyok boszorkány.
Aztán eszembe jutott, hogy a nappal, talán nem is alkalmas a röpülésre. Én legalábbis még soha, de soha, egyszer se láttam, nappal röpködő boszorkányokat eddig, csak a könyvemben. De az nem igaz, ami a könyvemben van. Az, csak mese.

Ami igaz, az csak az éjszakai röpködés lehet, de most nem volt éjszaka, sütött a nap és délután volt. Riza néni pedig, aki már korábban is méregette a söprűt, ezt pontosan tudta. Az ő söprűje volt. Mivelhogy náluk, minden az övé volt. Még a söprű is.
A férje pedig, semmitelen senki volt, és kurvapecér. Ő mondta.
Azt, hogy semmitelen senki, azt tudtam régóta, hiszen az egész falu tudta. Sajnálták is, hogy nincsen neki semmije. Mert azon kívül, hogy nincsen semmije, Riza bácsi jó ember volt. Olyan jó, hogy azt mondták a Riza, meg se érdemelte. Meg még jó dógos is volt, ráadásul. Nem a Riza, hanem a férje. Az egész falu tudta.

De hogy kurvapecér is, azt nem tudta senki, meg még az egész falu se. Sőt, én még azt se, hogy mi az? De a Riza néni tudhatta, mert azt mondta neki. És az ő férje.
Majd meg fogom mondani ezt otthon, hadd tudják meg, hogy a Riza bácsi kurvapecér, mi az?
Amíg a gazdátlan söprűt néztem és töprengtem, addig a Riza bácsi elkezdett nyögni, - mert most már tudott, - aztán szépen lassan föltápászkodott és körülnézett. Majd szép halkan, mert ő csak úgy tudott, elordította magát, hogy:
- Rizaaaa…!!! -

De néma csönd. Senki sem válaszolt.
Pedig láttam Riza nénit, ott volt a bokorban. Hallhatta.
Riza bácsi, akkor meglátta az udvaron heverő csudasöprűt és hirtelen felkapta. Nem tudhatta, mire való. Nem akart rá felpattanni.
De az is lehet, hogy nem is tudott volna, mert annyira fájt a háta szegénynek. Megfogta a söprű nyelét, - mintha ez csak egyszerű, rendes söprű  lenne - aztán odavánszorgott az orgonasövényhez és elkezdte csépelni, ahogy csak bírta. Nem ütött nagyokat, mert nem nagyon bírta.
Mivel Riza bácsi, módszeresen az egész sövényt csépelte, - szépen, lassan, kicsinyenként - Riza néninek menekülnie kellett.

A férje belejött, egyre nagyobbakat ütött és egyre gyorsabban. Csak ütötte a sövényt, csak ütötte és egy csöpp helyet se hagyott ki. Mindenhol ütötte, ahol csak érte. Riza néni ezért nem tehetett mást, menekült ész nélkül. Mindig tovább, sietve.
Aztán hirtelen, csak a szörnyű sikoltását lehetett hallani, már az előtt, hogy a söprű lecsapott volna. Utána pedig, csönd lett. Végleg.
A sikoltásra Riza bácsi elejtette a söprűt, a sövényhez rohant és a két kezével hajlította szét az ágakat. Hogy mit motyogott közben, nem hallottam.

Olyan még nem volt, hogy Riza néni csöndben tudott volna maradni ennyi ideig. Olyan még nem.
A férje, azonnal tudta, hogy nagy baj van. Ezért egyre kétségbeesettebben hajtogatta szét az orgonasövény ágait, és egyre hangosabban szólongatta a feleségét:

- Gyere elő Riza, gyere elő szentem, nem bántalak Riza, gyere elő,…gyere elő Rizuskám, szentem…-
Riza néni azonban nem jött elő, továbbra is hallgatott. Nagy baj volt ez. Akkor már én is gondoltam..
Előbb-utóbb, persze megtalálja a férje Riza nénit, de nem várhattam meg, míg előkerül. Dolgom volt. 
Hanem a seprű! A csuda-seprű!

Az, ott hevert most gazdátlanul az udvaron. Meg kellett szereznem. Nem is gondolkoztam rajta sokat, berohantam és felkaptam. Persze tudtam, hogy nappal, nem lehet rajta röpülni. Az csak mese.
Ezért meg se próbáltam, nem azon mentem haza.
Nappal nem működik, de kivárom az éjszakát. Rohantam haza, ahogy a lábam bírta. Sajnos, nehéz volt söprű és a lábam nem nagyon bírta.

Szerencsére senki sem látta otthon, hogy visszajöttem, igaz, azt se, hogy elmentem. Csönd volt nálunk, és nyugalom. Mivelhogy mindig az volt.
A söprű, annak ellenére, hogy nehéz volt, egy csuda-söprű volt és egy pillanatra se engedtem el. Azt gondoltam, hogy éjszakára majd az ablakon keresztül becsempészem a szobámba, hogy kéznél legyen, és akkor egyenesen az ablakból, huss!…könnyedén felröppenek vele.

Azért, hogy gyakoroljam a felszállást, tettem néhány kört az udvarban. Nem igazán sikerült jól. A csuda-söprű dróttal volt összefogva és ez a drót beakadt mindenhová. Hol a ruhámba, hol meg a lábam szárába, hol meg a fenekembe.

Így, miután elállt a vérzés a lábamon, amit mélyen megkarcolt, letettem a söprűt az ablakom alá és nem próbálkoztam tovább. Most nem. Majd eljön az ideje.
Gondoltam, éjszaka majd másképpen viselkedik. Nem szúr, nem bök, nem hasogatja a lábamat, és nem sebez meg. Kivárom.
Hát, kivártam. De ez, nehéz volt. A vacsora nem ízlett. Semmihez nem volt kedvem. Nem érdekelt semmi, csak a söprű. Sehogy se akart este lenni, hiába siettettem volna. Amikor végre mégis este lett, sehogyan se akart besötétedni.
Korán lefeküdtem, de nem mertem elaludni. Anyámék később bejöttek elköszönni, de nem néztek ki az ablakon, szerencsére. A boszorkányos seprűről, nem mertem szólni nekik.
Gondoltam, ha visszatérek az éjszakai röpködésből, akkor majd elmondom. Hallgattam hát.

A söprűt, szerettem volna ugyan, de mégse hoztam be a szobámba, mert mi lesz, ha véletlenül visszajönnek a Mamáék, és elkobozzák. Mondjuk azzal, hogy az ember nem lakik egy szobában az udvarsöprűvel.
Akkor elveszik tőlem az én saját söprűmet. Ezért inkább kint hagytam. Időnként pedig, megnéztem az ablak alatt, hogy megvan-e még? Meg volt, hála Istennek.

Amikor végre teljesen besötétedett, már nem mentem vissza az ágyba. Kiültem az ablakba, és fogtam a söprűt. Mert, nem kockáztathattam. Attól tartottam, hogy egyszer csak, huss, nélkülem fog útra kelni.
Vártam. A söprű is várt.
Az gondoltam, hogy a csillagokat várja, mert azok alapján tud csak tájékozódni. Azt mondta a nővérem, aki ugyan nem mond mindig igazat, hogy a régi hajósok, mindig a csillagok alapján tájékozódtak. Csak úgy egyszerűen felnéztek az égre, ami ugye ott volt kéznél és már tájékoztak is. Szóval, a söprűm is azt csinálja. Tájékozik.

Így, amikor az első csillagot észrevettem az égen, akkor vigyázva, de azonnal felültem a söprűre. Aztán, úgy vártam tovább. Azt gondoltam, tudja a söprű, hogy mikor kell indulnia. Rábízhatom magamat nyugodtan, mert ő nem először repül.
Egy pillanatra felvillant bennem a gondolat, mi lesz, ha úgy járok, mint a biciklizéssel? Miska nem mondta meg, hogy a biciklin van fék, hogy használni is kell, sőt néha muszáj is, és akkor, az árokban kötöttem ki nagy puffanással, egy féktelen száguldás után.

Megnéztem hát a söprűt gondosan, azt is, hogy hová tegyem a lábomat, hol van a fék, vagy mit nyomjak, majd ha kell. Nem volt rajta semmi. Gondoltam, nem baj. Ez, egy olyan söprű, ami mindent tud, egyedül is. Nem nyugtalankodtam.
Én tehát csak ültem tovább az ablakban a söprűn, csak ültem és kilógattam a lábamat. Kalimpálni, meg ficánkolni, nem volt kedvem, merthogy szörnyen bökött most is
Csak ültem. Csak ültem. És vártam. És figyeltem.

Mégse vettem észre, amikor a söprű elindult velem együtt. Azt se mondta, huss! Pedig vártam. Elindult.
A puffanást éreztem csak és saját ordításomat hallottam, arra tértem magamhoz. Úgy látszik, nem tudtunk felröppenni mégsem. Nem sikerült.
Szüleim az ordításomra, berohantak a szobámba, és mivelhogy nem voltam ott, egyszerre néztek ki az ablakon. Ott voltunk. Ott feküdtünk mi, a söprű, meg én.
Még akkor se engedtem A szüleim rám meredtek, de nem kezdtek el nevetni. Azt hiszem azért, mert egy pillanatig, nem is tudták, hogy sírjanak-e, vagy nevessenek.

Aztán pedig Apám, csak úgy egyszerűen, kilépett az ablakon, és én sem kezdtem el nevetni, amikor megláttam őt a hosszú vászon hálóingében, amint éppen a rólam elszabadított söprűt méregeti.
Pedig nevethettem volna, mert én már tudtam, hogy hiába méregeti, ő sem tud felszállni vele.
Eddig még, senki sem tudott.
Lehet, hogy ez a söprű defektes, - gondoltam akkor - defektes, mint a Miska biciklije. Még az is lehet.
Mindenesetre, Apám a falhoz támasztotta a söprűt, engem az ablakba tett és visszalépett a szobába.
Este volt. Késő volt. Nem kérdeztek semmit.
Anyám letisztította rólam a vért, megkent egy kicsit jóddal, amitől ordítottam, mint a fene. Nem mondta azonban, amit máskor szokott, hogy: ” ne ordíts, nem baj, nem fáj ez annyira…”-

Meg azt se mondta, hogy: „hadd folyjon csak, jó nem folyik..” Pedig máskor mindig mondta, ki nem hagyta volna, ha egy picit is vérzett rajtam valami. Most kihagyta. Aztán tiszta hálóinget adott rám és lefektetett. Papa, az ágy végénél állt és csak nézett rám. Csak nézett, de nem szólt semmit. Anyám is csendes volt.
Amint azonban kiléptek, abban a pillanatban, hallottam valami jó nagy zörgést meg puffanást, és a felcsattanó nevetésüket. Igazából azt gondoltam, hogy nem is nevettek, hanem harsányan kiröhögtek, azért dőltek fel a bútorok.

Amikor felébredtem, első dolgom volt, hogy megnéztem ott van-e a söprű? Ott volt.
Apám tehát, nem röppenhetett el. Megvan még.
A mama meg nem is tudta, hogy lehet. Ő aztán, …- Ő, nem is gondolta volna, hogy lehet. Megnyugodtam, vannak még szüleim.
A reggel aztán, úgy folytatódott, mint máskor.
Viszont reggeli után a Papa nagyon komolyan mondta, hogy beszélni szeretne velem, menjünk ki a verandára. Elfogott akkor valami rossz érzés.
- Baj van.- gondoltam - Mert ha jó dolgot akart volna mondani a Papa, azt az asztalnál is megtehette volna, de ha rosszat akart mondani, azt az asztalnál, nem tehette meg. Hát, baj van.

Papa a verandán elhúzta a széket, én meg leültem az agyonkarcolt fenekemmel. És ez nem volt egyszerű. Csak a szék legszélére ültem.
Papa is leült, és úgy nézett rám, mintha most látna először.
- Mi a francot csinálhattam? Mit?
Semmi se jutott eszembe.
Papa, párszor megkocogtatta a pipáját, majd visszatette a szájába és elkezdte szipákolni, pedig nem is égett, és nem is volt a pipa megtömve.
Aztán, még a kedvenc szivarvágóját is elővette. Ez volt a kedvenc, ez az egy, több meg nem is volt neki. Nekem is a kedvencem lett volna, ha meg tudtam volna tőle szerezni. De nem lehetett.

Vigyázott rá, mert úgy örökölte és az ember vigyázzon az örökségére, még ha kicsi, akkor is.
A Papa szivarvágója teknőcből volt, teknős páncélból. A rajta, meg a benne lévő kihajtható kacatok meg fehér aranyból. Csak egy nem, a fogpiszkáló, mert az, elefántcsontból volt.
A körömtisztító egy vékony lapocska volt, a pipaszurkáló egy tű-szerű akármi. A szivarvágó késén pedig csak egy egyszerű gomb volt, amit meg kellett nyomni a szivar behelyezése után, és már le is nyisszantotta a szivar végét szépen, szabályosan, ahogy kell.

A Papa megmutatta párszor, de sosem adta a kezembe.
- Nem gyereknek való. - mondta.
Biztos volt benne, hogy le fogom nyesni a kisujjamat.
Papa egyébként nem igen szivarozott, mert a jó szivar drága volt, és sajnálta rá a pénzt, a rosszat meg ki a fene szereti. Inkább pipázott, mert a finom pipadohány olcsó volt. Pláne, ha egyedül is meg tudta vágni a leveles dohányt. És a Papa tudta, mert ő mindent tudott. Amit meg nem, azt azért később, úgyis megtudta.

Papa, most a pipáját nézte figyelmesen, nem engem, aztán pedig elkezdte szurkálni, meg piszkálni. Húzta az időt. Ebből is tudtam, hogy baj van.
Hagyott engem aszalódni. Hogy nézzek magamba, mit csináltam, megint? Most már pláne tudtam, hogy baj van.
Végül csak azt mondta:

- Az a seprű az ablak alatt nem a miénk, elkérted?
- Nem.
- Nekünk is van seprűnk, ha nem kérted el, akkor miért hoztad haza a másét?

gy darabig csak fontolgattam, hogy mit mondjak, de leginkább azt, hogy hogyan mondjam el?
Aztán elkezdtem, őszintén.
Mert legjobb az egyenes út, meg legjobb az őszinteség.
- Az a söprű, az Riza néni söprűje, de éppen nem tudott fölülni rá, hiába is próbálta. Ezért mérgében hátba vágta a férjét, aki leesett a létráról, majdnem meghalt, de meggondolta magát. Riza néni pedig megijedt, hogy a férje fel talál támadni, ezért elfutott. Riza bácsi meg, amikor már feltámadt, utánaeredt a Riza néninek, hogy agyonüsse, de nem találta meg, mert a Riza néni jól elbújt a bokorban. Így a férje hiába csépelte a gyepüt, egyet se tudott a Riza néni fejére csapni, mert az mindig elfutott. Akkor, a Riza bácsi megmérgedt és elhajította a söprűt, nem kellett neki tovább. Én meg csak úgy fölvettem, csak úgy egyszerűen fölvettem, Mert ez egy csuda-söprű. Ezen, szokott a Riza néni röpülni. És hazahoztam, mert és én is fel akartam ülni rá. Igen. Azért hoztam el. Igen. És lehet, hogy elkérhettem volna a Riza nénitől, de nem tudtam. Nem tudtam elkérni tőle, ha akartam volna, akkor sem, mivel nem volt meg a Riza néni, mert ő el volt bújva a bokorba és nem került elő. Sőt még az is lehet, hogy többet sose kerül elő, és akkor már nem is kell neki a többet a söprű, mert akkor már minek? Aztán megpróbáltam, felülni rá, de nem sikerült. Ezért vagyok most össze-vissza bekötözve, meg leragasztva, látod? Ezt a Mama csinálta, nem én, de nem baj. És a többit aztán, tudod már Papa, minek mondjam el? Mert éjszaka is megpróbáltam, de akkor se sikerült. És ezt te, úgyis tudod Papa, mert neked se sikerült, pedig láttam, hogy te is meg akartad próbálni, de hiába, mert ez a söprű defektes, mint a Miska biciklije. És én azt gondolom Papa, hogy meg kellene javítanod, igen, én azt gondolom.

Apám rezzenéstelen arccal hallgatott.
- Kislányom, - mondta végül - ami nem a mi tulajdonunk, az, nem a mi tulajdonunk, akármennyire szeretnéd is. Azt, ami a másé, nem tartjuk meg, és nem javítjuk meg, hanem visszaadjuk a tulajdonosának, akárhogyan került is hozzánk.
- Ez, nem akárhogyan volt Papa, hanem én hoztam el.
- Ami azt jelenti, hogy Te viszed vissza kislányom, méghozzá azonnal, és bocsánatot kérsz tőlük azért, mert elhoztad. Továbbá megköszönöd, hogy használhattad.
Papa, kivételesen nem mondta azt, hogy „és akkor punktum”, - de én tudtam, hogy ez is benne van. Így aztán végül, beleegyezően mondtam, hogy:
-„Igen, igen Papa, én viszem vissza, én kérek bocsánatot, és méghozzá most azonnal, igen, és meg is köszönöm.

Ránéztem, bólintott, és akkor ez azt jelentette, hogy elmehetek, felkelhetek végre az asztaltól. És felkeltem.
Aztán fogtam a csuda söprüt és elindultunk vele, vissza a tulajdonosához, mivelhogy az nem én vagyok sajnos, sőt nem is mi. Ezért kell visszavinnem. Sajnos.
Nem siettünk. Ráértem. Meg a söprű is.
Amikor odaértem a házukhoz, ott csönd volt éppen. Nagyon is. Ez meglepett.
Már az udvarban elkezdtem „dícsérgetni”, de nem válaszolt senki. Ezért letettem az ajtónál a söprűt és bementem a házba.

Sorra benyitogattam az ajtókon mindenhová, még a kamurába is, mivelhogy nem voltam náluk ismerős, - mire végre megtaláltam őket.
Riza néni az ágyban feküdt, és a feje is meg az egyik keze is, be volt kötözve. A férje meg ott ült mellette egy sámlin, és a Riza néni másik kezét ölelgette meg dajkálta, mind a két kezével.
Nem hallottam, hogy mit mondott neki. Pedig mondott valamit. De Riza bácsi mindig csöndes volt és mindig csöndesen beszélt. Most meg, még annál is csöndesebben.

Amikor engem meglátott, szájára tette az ujját, hogy:
- Psszt, pssszt…-
Aztán kijött a konyhába. Hogy gyorsan túl legyek rajta, azonnal elkezdtem:
- Riza bácsi kérem, tegnap elvittem a söprüt, az udvar söprüt. El kellett volna kérnem, azt mondta a Papám, de én nem kértem el, csak elvittem. Nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek érte, és azt mondta a Papám, köszönjem meg, hogy használhattuk.

Riza bácsi csodálkozva nézett rám, aztán azt mondta:
-„Nem baj, hogy elvitted, dehogyis baj. Szivessen máskor is, és ha azt mondta a zédesapád, hogy kérjed el, akkor biztos köllött. Hát odaadom én máskor is, amikor csak köll, de hát mért köll? Nincsen nektek vesszősöprütök? Nincsen? Csinállok majd, csinállok. Gyere el érte, addig meg vidd el ezt, amikor csak akarod. - Aztán csak álltunk és néztük egymást. Riza bácsi nagyon szomorú volt. Ezért, nem mertem kérdezni tőle semmit Riza néniről. De mégiscsak kibukott belőle. Azt mondta:

- A Riza,…a Riza nénéd tennap béesett a kútba. Csak úgy egyszerűen, na. Nagyon beteg, nagyon. Hallottá, má illyet?…Hallottá? Merhogy öntözött vóna a szomszédnak, aki ippen nincs itthon, a kútnak meg nincsen kávájja, hát csak úgy béesett. Csak úgy. Aztán én húztam ki a létrával, nem vót mélly. Én, én ám, én magam, azt a nagymarha asszonyt a Riza nénédet, én húztam ki egyedül.

Csak néztem, csak néztem. A történtek, valahogy mintha megváltoztak volna tegnap óta. Nem tudtam mit mondani. Aztán még hozzá tette:
- Aszonta az orvos, …megmarad…-
- Igen?…Az jó, az jó, az jó, … hadd maraggyon meg! - mondtam megkönnyebbülve.
- Had…- bólintott
- Akkor most megyek is, csókoltatom a Riza nénémet, …és mindenki csókoltatja minálunk a Riza nénémet, és gyógyuljon meg minél előbb a Riza néném, annál jobb…most akkor szaladok…-
És szaladtam.
Már a kapuban voltam, amikor utánam kiabált az ő csendes hangján:
- Mongyad meg a zédesapádnak, hogy megcsinállom neki a söprüt, amit kért, talán még el is viszem.

Én pedig visszakiabáltam, hogy megmondom.
Aztán, már szaladtam is.
Otthon pedig, tényleg megmondtam a Papának, azonnal, hogy:
- Azt üzeni a Riza bácsi, hogy csinál neked söprüt, meg nekünk is, mivelhogy az övüké,  annyira tetszett, meg azért, hogy nekünk is legyen, vesszőbül.
Mégis, - gondoltam - ne lepődjön meg annyira, ha majd a Riza bácsi beállít a söprűvel.
Meg még azt is megmondtam, egyúttal, hogy:
- A szegény Riza néni pedig, beleugrott a kútba. Csak úgy egyszerűen. Mert nem volt karimájja, azért. De él.
- Uramisten, - mondta Anyám elszörnyedve - azonnal meglátogatom.

Pillanatok alatt összekapta magát és már ment is. Én, nem tartottam vele. Láttam én már máma Riza nénémet, meg a férjét is. Elég volt az. A söprű meg, úgy sincs kész.
Aztán, egyszer csak, …az is elkészült és a Papa megkapta.
Nem lepődött meg. Minden oldalról megnézte, megforgatta. Jónak látszott. Bólogatott hozzá, tetszett neki. Szépen megköszönte hát az ajándékot, és szépen megdicsérte.

Mindketten nagyon örültek a söprűnek. Ez, látszott rajtuk. A Papa is örült, meg Riza bácsi is. Sőt, még én is, - és pláne.
Azonban felülni, erre se lehetett. Azonnal megpróbáltam, de nem lehetett. Nem röpült.
Próbálgattam még egypárszor, de akkor se.
Aztán, amikor a Miska eljött, akkor már nem használtam a söprűt többé röpülésre, mert a Miska azt mondta, hogy milyen szép ló.

Csak ránéztem, és láttam, hogy az.  Ló. Szép ló.
Így, akkor inkább lovagoltunk és már nem is akartam boszorkányként röpködni. Jó volt lovagolni.
A ló még nyihogni is tudott, meg mi is, ezért segítettünk neki. Mi is nyihogtunk.
Mindennap vágtattunk egy kicsit, amikor a Miska lejött. Amikor pedig nem tudott lejönni, akkor nem. Mivelhogy azt mondta, egyedül ne üljek fel a lóra, mert levet magáról. Hát, nem ültem fel.

Aztán egyszer Miska azt mondta, hogy nálunk nincs jó helye a lónak, nem lakhat szegény, az ablak alatt, és a szabad ég alatt, mivelhogy nekünk nincsen istállónk. Nekünk még az sincs.
Nekik meg van. Ezért, hazavitte a lovat és bekötötte hozzájuk. Mert az ő istállójuk üres volt, éppen, és mindig. Hát bekötötte. Be.
Aztán, lovagoltunk mindennap, amikor csak lehetett.

Otthon, egy időre megint minden a helyére került. Rend volt.
Mama, látogatóba járt és tette a dolgát. Majdnem mindennap elment megnézni, akit kellett, meg a Riza nénit. Ennivalót is vitt nekik, mert Riza néni hosszú ideig, egyáltalán nem tudott felkelni. Sőt, még főzni sem.
Nagyon nehezen gyógyult. A sok sérülésén kívül borda törése volt, ami nehezen forrt össze, mert nem lehetett gipszbe tenni.
A falu azonban, mindennap gondoskodott róluk. Mindenben segítettek nekik Ennivalót pedig annyit kaptak, hogy még a nagyon peresznyák Riza bácsi is meghízott, mert annyit evett, amennyit csak bírt.

Amit kaptak azt mind meg kellett enni, mert pazalni nem lehetett. Szóval, a Riza bácsi meghízott. Mert sokat kellett neki enni. Volt elég.
Meglehet, hogy a Riza néni, nem adott neki korábban eleget, és azért volt addig sovány meg persznyák. Ki tudja? A falu azonban adott eleget, nem sajnálta.

Később aztán úgy tűnt, mintha Riza bácsi egyszerre, meg is szépült volna, de ez nem látszott rajta, sőt, mintha meg is nőtt volna, és azt mondták, hogy ez attól volt, mert most már mindig kihúzta magát.

Aztán rendbejött Riza néni, és az életük is rendbejött. A későbbiekben, megváltozott náluk minden. Az egész életük.
A helyzet, …a helyzet. Másképpen éltek. Riza néni nem ordítozott többé. Soha. Nem igen lehetett hallani a hangját, - mert ha kicsit is felemelte, akkor Riza bácsi, csak elordította magát az ő halk hangján, hogy :

- Kútba veled Riza…- és rögtön csönd lett.
Azért mert, a faluban azt mondják,…miután Riza bácsi kimentette a feleségét a kútból, a kalapot onnantól már ő viselte.
Riza pedig, - a sorsát.