Egyszer volt, hol nem volt, a Bíborpiros Sziklabarlang Üvegvizű Tengerén túl, volt egy szép kis ország, benne sok erdővel, bús királlyal, egy népes családdal. Ebben a kis országban, a sok erdő egyikének határában, egy népes családban élt Csukalábú Lenke apjával, és hét testvérével. Mátyás és Máté ikrek voltak, tizenhét éves koruk óta vitézkedtek hős küzdelmekben állottak szolgálatára a bús királynak. Kinek bússága nőttön-nőtt, mivelhogy legkisebb fia sehogyan sem akart arára lelni.
A kis család földmunkái a két férfi híján legnagyobb részütt a korban soron következő két gyermekre jutott, név szerint e két gyermek Mókás Miska, s Copfos Marcsa. A következő szülött, sorban az ötödik, nevezzük nevén Pufók Böske, felelt a kicsiny parasztház tisztaságáért, s hogy a többiek gyomra naponta egyszer-kétszer félig megtöltődjön.
S én mondom, nem egyszer ettem náluk, tizenhét éves kora ellenére, szerény, de igen ínycsiklandó fogásokat tett le az asztalra. A hatodik gyermek Szép Ilonka névre hallgatott, s hát bizony rá is szolgált a nevére. Az áldott léleknek nem telt úgy el perc, hogy meg ne nézte volna orcáját a tükörben, így hát naphosszat a szobában ücsörgött, s ápolgatta külsejét, halkan dudorászva. De becsületére legyen szólva, félretette a szépítő munkálatokat tüstént, ha ellenőrző körútra hajtotta a szorgalom. Ebbe a családba született hát Csukalábú Lenke a legkisebb gyermek, kinek világra jöttekor a hét gyermek édesanyja jobb világba távozott. Sokszor így is emlegették a testvérek Lenkét, mihaszna, kellett ez utoljára, ő szakajtotta ránk a szerencsétlenséget, s vette el tőlünk édesanyánkat. S hiába vigasztalta édesapja a lányt, ha hazaért, előre félt a kislány, mert tudva, a dicsérő szavakat hallva testvérei, nádpálcával, s szíjjal verik majd rajta le irigységüket, mihelyst apja után becsukódik a kis tanya ótvaros ajtaja. Így szegény gyermeknek egész álló napja másról sem szólt, minthogy a testvérei parancsait teljesítette, veréseiket állta, szitokszavaikat hallgatta és hogy csúfolták bal orcáján ékeskedő anyajegye miatt. Így élt hát a hét testvér tanyájukon, magukban, mivel apjuk kereskedő életet élve, búzát, gabonát, terményt, jószágot csereberélt falvak vásáraiban, úton-útfélen.
Egy rekkentő nyári napon Ügyetlenke (merthogy testvérei leginkább így szólították) épp egy óriási kanna vizet cipelt a gémeskútból, mikor is látta, hogy édesapjuk szekere bontakozik ki a poros földúton. Örömében sikítva dobta el a kannát, s rohant apja elibe, közben mivel igen idétlen gyerek volt, el is esett kétszer-háromszor. A többi testvér is felfigyelt a nagy kiáltozásra, s megörültek apjuknak. De bizony, ahogy a szekéren az öreg közel ért már látták, hogy baj van. A szekér ugyan megállt rendben, de ahogy az öregnek szállnia kellett volna le, ott már megmutatkoztak a furcsaságok. Mert bizony inkább csak esett az, minthogy szállott volna a szekérről, s nem is tért többet magához, még az ágyban pihenve se. Izzadt és reszketett, köhögött és hadonászott, néha-néha ugyan voltak tiszta pillanatai, de az igen kevésnek volt mondható. A gyerekek nem tudták mi lelte az öreget, elszalajtották a legkisebbet, lévén ő a leggyorsabb, a közeli faluban székelő orvosért. Az orvos hosszas vizsgálatok után magához hívta a gyereksereget, de csak mélyen hallgatott.
- Doktor Uram! Mondja hát, mi baja az édesapánknak! – lépett elő végre fehéren Miska.
- Ó szegény gyermekek! – szólt végre az orvos.
- Soká gyógyul meg? – kérdezte most Ügyetlenke, aggódva.
- Hát – sóhajtott nagyot az orvos - Nem tudom, milyen kórság pusztítja édesapátokat, de bizonyos, hogy három naplementénél nincs neki több hátra. – summázta, aztán megsajnálva a tanácstalan gyermekeket nem kérte a vizsgálatért se a jussát, hanem odébb állt. Adott pár jó tanácsot, mivel könnyítsék a még hátralévő szenvedéseket, különféle magvakat és sok folyadékot javasolt, aztán maga mögött hagyta a balszerencsés, roskadozó tanyaházat.
A gyerekek siránkoztak még egy darabig, aztán Mókás Miska erőt véve magán kiosztotta a parancsokat, ki-ki ment dolga végeztére. Ügyetlenkét küldték, menjen be a közeli faluba, ahol épp vásárnapot tartottak, hátha talál valami gyógyfüvet édesapjuknak. Ügyetlenke elindult, hát kicsi batyujával, s nekivágott az erdőnek. Nem nagy út volt, csak a közeli erdőn kellett átvágni, de bizony ügyetlen, hosszú lábai folyton-folyvást egymásba akadtak, s sokat bukdácsolt. Ahogy azon átért, az erdő mellett futó útról már lehetett látni a kicsi falut, lent a völgyben. Kiérve az útra Ügyetlenke megszaporázta lépteit, reménykedett, hátha talál valami orvosságot apja bajára. A vásárban aztán igencsak meglepődött a nagy sürgés-forgáson, mivelhogy ő még eddig nemigen látott ilyesfajta rendezvényt. Volt lókupeces legalább három, kínálgattak ott cifra édességet, mézes kalácsot, nadrágot és kendőt, s bizony jó óráig tekergett a gyermek, míg rá akadt a gyógyfüvesre.
- Jó napot kívánok! Gyógyfűért jöttem volna, van-e magánál néném asszony? – szólt határozottan a szundikáló öregasszonyra.
- No, édeslányom! – rebbent fel a kofa. – Szerencséd, hogy nem öreganyámnak szólítottál, mert azt már úgy meguntam, hogy biz arra fel nem ébredek. – mosolygott halkan a kofa, azzal intett a fejével, hogy kerülje meg Ügyetlenke a bódét és menjenek hátulra.
- Mondd meg nékem lányom, mi a becsületes neved? – kérdezte rekedtes hangján az asszony, kotorászva a rengeteg láda és szatyor között.
- Csukalábú Lenke vagyok, de a testvéreim csak Ügyetlenkének szólítanak.
- Na aztán, hogy adtak neked ilyen különös nevet?
- Édesapám adta, azt mondta már születésemkor óriási, hosszú lábafejeim voltak, olyan formájúak, mint a csukáé.
- És azt tudod-e hogy került a balorcádra az a csúf anyajegy?
- Nem tudom én azt nénémasszony, születésem óta magamon viselem. Sokat is csúfolnak érte a testvéreim.
- Egyet se szomorkodj, meglásd, nagy szerencsét fog neked még az hozni! Na, de most figyelj rám gyermekem! – azzal leültette a gyereket egy kopott sámlira. – Édesapádat nem gyógyíthatja meg más, mint egyetlen fajta virágnak a nedve. Azt hittem van nálam valami hasonló, de hát ennek a virágnak kevés darabja van és messzi világokban terem meg.
- Hol lehet ilyen virágot találni? – kérdezte fellelkesülve a kislány, olyannyira, hogy még fel is pattant a sámliról.
- Na, ülj csak vissza. Nem olyan könnyű azt megszerezni édeslányom.
Ügyetlenke ugyan visszaült, de egyfolytában mozgatta a lábait és csillogó szemmel nézett a vén kofára.
- A virág a Feketelelkű Úrnő Kastélyának kertjében nyit, minden holdtölte éjszakáján éjfélkor. Na, ennek a virágnak, ha belevágsz a szárába, akkor kezd folyni belőle a vére. Az aztán oly vörös, mintha csakugyan vér is volna. Ez a gyógyír apád bajára, csakhogy nehéz ám azt megszerezni. A kastélyt három kert őrzi, három kulccsal, három akadállyal, melyeken tisztátalan szív, vagy buta ész nem jutott még át.
- És biztos az, hogy ez meggyógyítja? – kérdezte kicsit elgondolkodva a kislány.
- Édes lelkem, az egész világon nincs még egy olyan gyógyszer, mint ez, ez ugyanis a világ összes betegségét elűzi egy szempillantás alatt és még a halálból is feltámasztja a lelket.
- Akkor köszönöm szépen a segítséget! - azzal felpattant és indult.
A kislány már a vásár közepében járt, mire eszébe jutott, hogy a kofa vajon honnan tudta, miért jött, mivel ő azt egy szóval se mondta neki. De aztán az jutott eszébe, hogy fognak örülni testvérei és mennyire dicsérni fogják, hogy megtalálta apjuk bajára a gyógyírt. Hazaérve azonban nem azzal fogadták, amivel remélte. Először jól leszidták testvérei, mert soká ért haza, aztán meg azért, mert rájöttek, hogy semmilyen gyógyszert nem hozott haza, a kofa meséjén meg csak nevettek.
Ügyetlenke szomorúan ült le szundikáló édesapja mellé és sírni kezdett nagy bánatában. Az öreg csakhamar felébredt a nagy siránkozásra.
- Édeslányom mi lelt téged?
- Jaj, édesapám! Megtaláltam a gyógyírt betegségedre, de testvéreim nem hisznek nekem és elvertek. – azzal elmondta, hogy mit hallott az kofától.
- Édeslányom! Én elhiszem szavad, hiszek neked. Meg tudod-e nekem szerezni azt a gyógyszert? Mert én azt mondom, ha bátor vagy neki indulni, indulj most azonnal, hogy időben hazaérjél vele! Érzem, jól mondta az orvos, nem sok van már hátra.
Úgy megörült Ügyetlenke apja szavainak, hogy még aznap éjjel, tüstént nekiindult a nagy útnak, még az éjszaka leple alatt kiszökött otthonról.
De Szép Ilonka észrevette ám, hogy testvére elszökött és elfogta az irigység. Magának akarta apjuk megmentésének dicsőségét. Így hát elindult, hogy megkeresse a kofát a faluban, akiről húga mesélt, utána akart járni a történetnek.
Ügyetlenke eközben, az erdőben igencsak elkezdett félni, éhes is volt, meg fáradt is, de nem pihenhetett, mert édesapjának már csak két naplemente volt hátra az élők sorában. Magányosan bandukolt, eltévedve az erdőben, amikor panaszos jajveszékelés ütötte meg a fülét. Megnézte, honnan jön a hang, de meg is bánta a kíváncsiságát abban a pillanatban. Óriási ordas farkas fetrengett a tisztáson, s majdnem rá is támadt a gyerekre, mikor az könyörgőre fogta a dolgot.
- Jaj, ordas farkas ne egyél meg, kérlek! Édesapám életének megmentéséért vagyok úton.
A farkas megsajnálta a könyörgő kislányt.
- Egy feltétellel nem eszlek meg. – morogta a farkas. - Ha kiszeded a mancsomból ezt a tüskét, ami olyan kínokat okoz, hogy menten beledöglök. – azzal odatartotta a mancsát.
Ügyetlenke kicsi kezeivel gyorsan kiszedte a tüskét, minek a farkas mód felett megörült, hálából még szolgálatait is felajánlotta jótevőjének.
- Én a Feketelelkű Úrnő Kastélyát keresem, el tudsz-e engem oda vinni? – kért segítséget a gyerek.
- Hát oda aztán hiába mész kislány, előbb meg kell szerezni a kastélyt őrző három kert, három kapu három kulcsát.
- Ó, farkas akkor végem van, két naplemente múlva édesapám már nem lesz az élők sorában. Meg aztán, a kulcsokat sem tudom, honnan szerezzem meg. – kezdett el sírni a gyermek.
- Na, kislány, egyet se csüggedj, a három kulcsot három boszorka őrzi, én tudom hol laknak, ugorja a hátamra, elviszlek hozzájuk.
Azzal hátára vette a kislányt, s meg sem álltak az első boszorka házáig. Az első boszorka az erdő elején lakott, könnyen megtalálták, kora reggelre már oda is értek. Amikor aztán a boszorka kinézett a medvetalpon forgó kunyhójából irtó dühös lett, hogy bemerészkedtek a birtokára. Már éppen el akarta átkozni a gyermeket, mikor észrevette annak bal orcáján az anyajegyet.
- A jegy az orcádon a tiszta szíved jele, s az igazságosságodé. Benned semmi ártó szándék nem lakozik, ezért hát segítek neked. – szólt a boszorkány, eleresztve Ügyetlenke nyakát. Miután kiderült mi járatban van a gyermek és a farkas a boszorkány enni, inni adott nekik, és indulás előtt tanácsokkal látta el őket.
- Az a gyógyszer, amit te keresel, egy virág nedvében él, a virág neve Éjfélt Köszöntő Bársony Álom. Ez a virág a hegyen lévő kastély harmadik kertjében van. Mindhárom kert kapuja előtt őrök állnak, csak kulccsal lehet oda bemenni. Itt az első kapu kulcsa gyermekem, sok szerencsét. A másik két kulcs a két nővéremnél van, menjetek el hozzájuk, kérjétek el tőlük. De vigyázz! Az első kapun csak akkor jutsz át, ha eszedet használod.
A gyermek megköszönte a segítséget, felült a farkas hátára és meg sem álltak a második boszorka házáig, de így is dél lett mire odaértek. Ez a boszorka az erdő közepében lakott, szarvasagancson forgó kunyhóban. Ő még inkább dühös volt, hogy merték háborgatni. A farkast kígyóvá, a kislányt meg épp hernyóvá készült varázsolni, amikor meglátta a gyerek bal orcáján az anyajegyet.
- A jegy az orcádon a tiszta szíved jele, az igazságosságodé, a bölcsességedé. Benned semmi ártó szándék nem lakozik, ezért hát segítek neked. – szólt ő is, nővéréhez hasonlóan.
Azzal ez a boszorka is odaadta a kulcsot, enni-inni adott a gyermeknek és a farkasnak és tovább indította őket a harmadik boszorkához, miután jó tanácsokkal látta el őket.
- Gyermek! Akkor jutsz át a második kapun, ha eszed helyett a szívedre hallgatsz.
A gyermek itt is megköszönte az élelmet és elvágtatott a farkas hátán. Na, az utolsó boszorka az erdő végében lakott, annak a hegynek a tövében, aminek tetején a Feketelelkű Úrnő Kastélya tündökölt. Épphogy csak, nagy nehezen megtalálták a boszorka kecskelábakon táncoló kunyhóját naplementére, amikor az meglátta a betolakodókat. A boszorka olyan förtelmetes dühre ébredt, hogy a farkast mindjárt szíven szúrta, s alighanem végez Ügyetlenkével is, ha meg nem látja a bal orcáján az anyajegyet.
- A jegy az orcádon a tiszta szíved jele, az igazságosságodé, a bölcsességedé, s a bátorságodé. Benned semmi ártó szándék nem lakozik, ezért hát segítek neked. – gondolta meg magát az utolsó pillanatban.
Azzal bevitte a gyereket, enni, inni adott neki. A farkasra meg gyógyfüveket rakott, azzal akarta reggelre feltámasztani, de az aztán meg se moccant többet, így a kislány gyalog indult tovább, észben tartva a boszorka tanácsait.
- Nagyon vigyázz, a kulcs nem lesz elég a kapukon való átjutáshoz! Az eszedre, szívedre egyaránt szükség lesz. Aztán ha a belső kertbe érsz, se szívre, se észre ne hallgass, ne rettenj meg, és ha meg is látod a virágot, le ne szakajtsd, hanem menj be a kastélyba, a Feketelelkű Úrnőhöz. - azzal ez a boszorka is odaadta a kulcsot.
Ügyetlenke sírva-ríva hagyta ott a megdöglött farkast, s indult el gyalog a kastély felé a sötét éjszakában. Nagy sírásában, már majdnem feladta, s le is ült egy tisztásra, amikor hirtelen egy táltos paripa ugrott elő az erdőből, hátán egy dali legénnyel. Nem volt más a dali legény, mint a bús király legkisebb fia.
- Miért búslakodsz kicsi gyermek? – pattant le a lóról az ifjú.
Ügyetlenke elmondta hosszú történetét, mire a herceg úgy megsajnálta a kislányt, hogy felvette magához szilaj paripájára, s elrepítette a kastélyig. Ott aztán leszállt és megígérte Ügyetlenkének megvárja, s ha visszajön, elviszi táltos lován apja házáig.
A kislány elbúcsúzott hát a királyfitól és egyenest az első kapuhoz sietett, ekkorra már igencsak éjfélre járt az idő és félő volt, hogy lekési apja megmentését.
Az első kapunál torz vadak álltak, melyek dühödten marták egymást. A kislány bele sem gondolva a veszélybe, érdeklődve odalépett hozzájuk és megkérdezte tőlük, miért veszekednek annyira.
Azok annyira meglepődtek a kislány bátorságán, hogy még veszekedni is elfelejtettek. Elárulták, nem tudják melyikük egyen hamarabb a frissen elejtett őzből, így minden vacsorájuk rájuk rohad estéről estére, mielőtt eldöntenék ki egyen hamarabb.
Ügyetlenke törte kicsit a fejét, majd így szolt az első boszorka tanácsát követve.
- Mondjátok meg, melyikőtök az idősebb. Mert az igazságosság úgy diktálja, hogy az idősebbé legyen az első falat, aztán csatlakozzon hozzá a másikótók és egyelő arányban egyétek meg az őzet.
Na, a két vad erre eldöntötte a kérdést, megegyeztek és megköszönték a kislány segítségét. Hozzá láttak a vacsorához, a gyereket pedig tovább engedték.
A második kapunál két katona állt, dárdával kezében. Hiába beszélt hozzájuk Ügyetlenke, azok meg sem moccantak, pedig a végén még lábszáron is rugdosta őket mérgében. Egy idő után megunta az ácsorgást és a kapuhoz lépett, hogy kinyissa. Erre aztán azon nyomban megmoccantak az őrök és dörögve kiáltottak rá.
- Ezen a kapun csak akkor mehetsz be, ha előbb itt hagysz nekünk valami különleges, ritka kincset. Különben vagy visszafordulsz, vagy ledöfünk.
A kislány gondolkodóba esett, sehogy sem tudott rájönni, honnan szedjen bármiféle kincset, mikor ő olyan szegény, hogy párja nem akad az egész országban. Már majdnem visszafordult, mire hirtelen eszébe jutott a második boszorka tanácsa és így szolt.
- Kedves katonák, térdeljetek le hozzám! – kérte meg őket olyan bűbájosan, hogy azok nem tudtak nemet mondani. Tanácskoztak egyet, s végül letérdeltek hozzá. Ő pedig előbb az egyikhez, majd a másikhoz lépett. Mindkettőt megölelte és kemény orcájukra egy csókot.
- A szeretetnél nincs nagyobb kincs. – mondta mosolyogva, mire a katonák szó nélkül tovább engedték.
A harmadik kapu már messziről gyanús volt, mert a kapunál semmi őr nem állott. Kis tétovázás után, legyűrte félelmét, s benyitott. Viszont, ahogy a kapun belépett szellemek ezrei rohanták meg. A kislány azt hitte menten szörnyet hal, s sírva kuporodott össze, mire csakugyan csodás dolog történt. Édesanyja szelleme toppant elibe, s a többit elzavarta. Jaj, de megörült Ügyetlenke, mikor megtudta, hogy édesanyja szellemét látja. Rögtön bocsánatot is kért tőle, amiért az ő születése juttatta erre a sorsa, de Édesanyja szelleme megnyugtatta, hogy ő bizony nem tehet semmiről, és ha hazaér, mondja ezt meg testvéreinek is, mert ha még egyszer bántani merik Lenkét, ő maga fogja megkísérteni őket. Azzal elkísérte, egyenesen a Feketelelkű Úrnő szobájába. Az úton viszont, ahogy éjfélt ütött az óra, sorra nyílottak az Éjfélt Köszöntő Bársony Álom virágai, s olyan fehéren tündököltek, hogy Ügyetlenke alig bírta megállni, hogy le ne szakajtson egyet. Eszébe jutott viszont, amit a harmadik boszorka mondott és sóvárogva, de tovább ment. A Feketelelkű Úrnőt a szobájában találta, szomorúan ült az ágyán és csöndesen sírdogált.
- Miért búslakodsz szép kisasszony? – kérdezte a kislány a fakó arcú, fiatal úrnőtől.
- Fekete a lelkem, szomorú, mert kit szívből szerettem hosszú évekkel ezelőtt elhagyott. Sokáig volt bezárva hozzám, ebbe a kastélyba, de egyszer addig könyörgött, míg megesett rajta a szívem, s kiengedtem a kastélyból, hadd legyen szabad kicsit. De becsapott, s azóta sem jött vissza hozzám. – sírt még keservesebben.
- Hát kedves Úrnő, én még gyerek vagyok, s nem látom ezeket a dolgokat oly tisztán, mint te. De nekem is volt egy galambom, úgy szerettem, sosem engedtem ki a kalitkából, de egyszer csak kiröppent, szálldogált körbe-körbe, aztán másnap hazajött. Azóta sem ment el, pedig a kalitka ajtaja azóta mindig nyitva van. Ebből úgy gondolom, hogy jobb szabadságot adni, annak, akit szeretünk, mert ha szeret úgy is visszajön, vagy el sem megy, hiába ereszted vagy küldöd. Ha meg elmegy, és nem jön vissza, sosem szeretett igazán, így nem érdemli meg, hogy búslakodj miatta. Az úrnő a kicsi gyermek őszinte szavain megvigasztalódott, s hálából segített Ügyetlenkének leszakajtani a virágot. Adott Ügyetlenkének egy sárkánybőrből készült kis erszényt, abba csurgatták bele a virág vörös vérét, s közben elmesélte, hogy ebből a virágból csak az szakajthat, aki ültette, mert más ember az első szál letépésénél azonnal szörnyet hal.
Amikor az erszény tele lett a gyógyírrel, a kislány elindult visszafelé, az utolsó kapuig az Úrnő is elkísérte. Ott aztán Ügyetlenke elbúcsúzott édesanyja szellemétől, aki így már, hogy legkisebb gyermekét is láthatta, békében szálhatott át a túlvilágra. Az Úrnő meg találkozott a herceggel, s nyomban egymásba szerettek. De a herceg, ígéretéhez híven felvette táltos paripájára Ügyetlenkét, s egészen a hegy lábáig vitte, az erdő végében lakó boszorka házához, ott aztán elköszönt és visszament hőn szeretett Úrnőjéhez.
Ügyetlenke és a boszorka feltámasztotta a virág nedvével a farkast, s vele folytatta útját az erdő széléig. Ott megköszönte a farkasnak a segítséget a kislány, s gyalog rohant haza a házhoz, mert ekkora már igencsak lemenőben voltak a nap sugarai. Az útelágazásnál testvérével találkozott, Szép Ilonkával. Aki ugyanis miután megtalálta az öreg kofát, addig faggatta, amíg az el nem mondta neki is, amit a ritka gyógynövényről tudott. Útnak is indult Szép Ilonka, meg is találta az első boszorka házát, de az borzasztó dühös lett, mert átlátott a lány tisztátalan szívén, így Ilonka visszafordult nagy ijedtében. Mérgében aztán, leült az útelágazáshoz és ott várta Ügyetlenkét, hogy amint az megjön, megszerezze tőle a gyógyszert. Így is tett, jóhiszemű húgát bedobta egy verembe és szaladt haza a gyógyszerrel, dicsekedve milyen ügyes volt. Az édesapja meg is gyógyult és nagy volt az öröm. Szerencsére, ekkora megérkezett a bús király legkisebb fia és annak szerelme a Feketelelkű Úrnő, akik utána indultak Ügyetlenkének, hogy meghívják az esküvőjükre. A királyfi rögvest elmondta az édesapának a történteket és állította, hogy Csukalábú Lenke találta meg a gyógyszert. Na, a többieknek sem kellett több, addig verték Szép Ilonkát, míg az meg nem mondta, mit tett a húgával. A királyfi sem volt rest, azonnal Lenkéért vágtatott, kiszabadította és visszavitte családjához.
Nagy volt a dínom-dánom, sok volt az örömkönny. A Feketelelkű Úrnőnek kiszínesedett a szíve, a bús királynak sem volt többé oka a sírásra, Lenkét testvérei ezután nagyon szerették, s nem szólították többé Ügyetlenkének. Szép Ilonka is bocsánatot nyert, s könnyen élt ezután az egész család a vagyonból, amit a királyfi ajándékozott nekik. Hamar meg is tartották a hét országra szóló lakodalmat, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Talán a vacsora még mindig tartana, ha én nem bontok asztalt a kilencvenkilencedik fogás után.