Évszám
2011
Beküldő
gabrila
Xantia tündér egyszerűen faképnél hagyta a kertet! Azt a kertet, ami az ő tündérségére lett bízva, hogy gondozza, ápolja, felügyelje, vigyázza! Ahol a virágok rábízták szirombontásukat, hajladozásukat, illatozásukat ─ de még hervadásukat is! Xantia ─ aki a legszebb tündér volt, mióta kert a kert, akire mindenki csodálattal nézett ─ egy nap önszántából, a hajnali homályban ködbe burkolózó, távoli hegy tündére lett! Csak egy valakitől, a neki minden éjjel csodás költeményeket daloló pacsirtától búcsúzott el, kérve őt, mondja el mindenkinek, hogy unalmassá vált számára a kert ─ ettől sokkal érdekesebb világ várja a titkokat rejtő hegyen.
A pacsirta bánatos énekére ébredt a ház, a patak, a fű, a fák és minden virág. Tanácstalanul nézegettek egymásra. Ki fogja ezután irányítani az életüket? Ki léphet a legszebb tündér nyomába? Beesteledett, de Xantia helyett senki sem jelentkezett. Már Fenyő apóhoz akartak fordulni tanácsért, mikor a Hold tompa fényénél egy, a szökőkút szélén üldögélő idegent pillantottak meg. Oly halkan telepedett le, hogy nem lehetett tudni, mikor jött és merről. Üldögélt csendben, két kezét ölébe ejtve és csak nézte őket.
─ Melánia vagyok ─ mondta szerényen. ─ Xantia helyett küldtek.
A növények meresztgették a szemüket, de akkorra már annyira besötétedett, hogy csak a körvonalai sejlettek. Az igazi ismerkedésre várniuk kellett hajnalig...
Mikor a Nap végre megjelent az égen és sugaraival bevilágította a kertet, mindenki érdeklődéssel tekintett a jövevényre. Már nem a szökőkút szélén ücsörgött, hanem áttelepedett a padra, háttal a virágoskertnek. Lassan felkelt, megfordult és végre tetőtől talpig látni lehetett. Nem mozdult senki, még a lenge szellő se lebbent. Ha eddig csend volt, most még nagyobb csend lett, mert Melánia nem volt szép! Melánia senkinek sem tetszett! Egy csúnya tündér ebben a szép kertben! Ilyen egyáltalán hogy létezhet?
Mindenkinek rögtön Xantia jutott az eszébe, azonnal összehasonlították vele. Szemük előtt megjelent angyali arca, kristályfényű szeme, mely olyan, mint a kék vízű, tiszta patak. Látták légiesen karcsú alakját, vállára omló, arany hajzuhatagát, mályvaszínű mosolyát, s hallották ezüstös csengettyűként csilingelő hangját.
Igazság szerint persze Melánia sem volt csúnya! Nagyon is aranyos arca volt, csak épp nem nézett ki mesebeli tündér módra, ahogy azt mindenki elvárta volna, amint az egy valódi tündérhez illik. A haja sötétbarna színben, a szeme élénkzöldben játszott. Alacsony volt és a hangja is inkább emberi módon szólt. Ilyen külsővel egyszerűen nem lehetett tündérszámba venni!
Hiába telt-múlt az idő, a virágok nem tudták megszokni, tündérnek elfogadni. Folyton gúnyos megjegyzéseket tettek rá:
─ Talán ha szőke lenne a hajad, jobban elhinnénk, hogy tündér vagy! A kamilla segítene befesteni!
─ Kérj valakitől növesztő varázslatot, mert a múltkor is halálra ijesztettél mindenkit, amikor előtoppantál a gomba mögül!
─ Ha nem volna szárnyad, akár ember is lehetnél!
─ A legjobb megoldás az lenne, ha fejet cserélnél valakivel!
A kis tündér nem válaszolt, csak nyelte a könnyeit e szavakra.
─ Megint ez van! Mindenütt ez van! Nem vagyok jó tündér, nem kellek senkinek! ─ szűrte le most is, mint tündérsége alatt már oly sokszor, szomorúan a tanulságot.
Pedig Melánia igenis jó tündér volt! Csettintett és a rózsa egyetlen sóhajára sütni kezdett a Nap. A szegfű ha szomjas lett, számára langyos esőt hullatott. A pitypang bóbitája ha repülni akart, kedvéért ─ sietve ─ könnyű szelet kavart. De mindhiába! A virágok figyelmességére, jótéteményeire, igyekezetére fittyet hánytak. Nekik csak Xantia kellett, a tündérek tündére, aki után sóhajtoztak és akit visszavártak.
Melániának akkor telt be a pohár, mikor a csipkebokor alatt meghúzódva, egy nap kihallgatta beszélgetésüket.
─ Miért is ment el Xantia? Minden kert minket irigyelt miatta! Szép volt és légies, ahogy a nagy könyvben meg van írva! ─ áradozott a kamilla.
─ Melánia hiába kedvesebb, ügyesebb és figyelmesebb, sajnos nem megfelelő a külseje. Mit ér egy tündér, aki inkább boszorkánynak hat? ─ sopánkodott a bazsarózsa.
─ Hát jó! Legyen! Én mindent megtettem, hogy szeressenek, hogy hasznos és jó legyek! Mégsem kellek, mert számukra sokkal fontosabb a kinézetem! ─ gondolta elkeseredetten, a patak vizében magát nézegetve. Tenyerével mérgesen belecsapott a vízbe ─ tükörképét így a hullámok játékos fodrozódása valóban boszorkányossá tette...
Aznap este nem esett ─ tiszta, csillagfényes volt az éj ─, mégis villámok cikáztak a kertben. Sűrűn csapkodtak ide-oda, s csak hajnalra maradtak abba. Reggel aztán a gerle kacagására ébredt az egész kert. A rózsa nagyot nyújtózott volna, de töpörödött, alacsony szára nemigen engedte. A napraforgó levelét forgás közben megszúrta sűrűn nőtt tövise. A borostyán futni próbált, ám tömzsi, húsos szára nem engedelmeskedett. A kövirózsa rémülten csukta be a szemét, mert a szédítő magasságból letekinteni sem mert az alatta elterülő mélybe. A kardvirág alig látott ki a fűszálak közül, a pitypang meg teljesen eltűnt hatalmas, kerek levelei mögött.
A pillangók csodálkozva csapták össze a szárnyukat, a méhecskék röptükben megálltak a levegőben, a madarak a csicsergésről megfeledkezve, tátott csőrrel álmélkodtak. A kertben minden virágnak elcserélődött a feje!
─ Azonnal add vissza a fejemet! - kiabáltak a növények egymásra.
─ Vissza akarok menni a száramra!
─ Hol vannak a tüskéim?
─ Szédülök, jaj, olyan magasan vagyok! ─ hangzott a zűrzavarban a sok panasz.
─ Ki tette velünk ezt a csúfságot? ─ kérdezték végül felháborodva.
A választ az öreg fenyő adta meg:
─ Melánia egész éjjel dühödten cserélgette össze-vissza a fejeteket, mert nem becsültétek meg a gondoskodását, ügyességét, szeretetét. Buta módon mindenki csak gúnyolta, a külsejét bírálta, pedig arról igazán nem tehet. Hálátlanok és igazságtalanok voltatok vele. Jobban tennétek, ha most azonnal megpróbálnátok megkeresni és kiengesztelni, akkor talán visszaállítaná köztetek a rendet, mert így elég nevetségesen festetek! ─ kuncogott az ágai mögé bújva.
A növények pitypangpostát röpítettek hát a patak partján sírdogáló tündérhez, de az durcásan üzent vissza:
─ Kérjétek meg Xantiát, mindenki kedvencét, varázsolja ő a helyére fejeteket! A kedvetekért ilyen apróságot biztosan szó nélkül megtesz!
De Xantia rájuk se hederített.
─ Már a hegy tündére vagyok, így semmi közöm hozzátok, mint ahhoz sem, hogy mi történik a kertben! Ha gondotok van, oldjátok meg magatok vagy az új tündér segítségével!
Ekkor ijedtek meg igazán a növények! Melániát megbántották, azért nem segít, Xantia pedig csupán magával törődik. Mi lesz így velük? Örökké más fejével kell élniük? Mindenki gúnyos megjegyzést tett a külsejükre. Ugyanúgy jártak, mint Melánia, s ez roppant fájdalmasan érintette őket.
A gerle egész nap rajtuk nevetett! Nem mertek rendesen még kivirítani sem, nehogy meglátszódjon a szégyenletes és nevetséges csere, csak epekedve várták a mindent eltakaró, jótékony sötétséget. De ugyanúgy rosszul érezte magát Melánia is. Nem szokott gonosz lenni, rossz varázslatot tenni, ám úgy érezte, meg kellett leckéztetnie a növényeket.
Aznap éjjel az öreg fenyő ismét alig tudta ágait a cikázó villámok elől elkapkodni. Kíváncsian várta, mit hoz majd a reggel, vajon mi újat talált ki Melánia az undok virágok ellen. Erre a látványra azonban senki sem számított! Még a gerle is elfelejtett nevetni. Az összes virág feje, ami tegnap még össze-vissza volt keverve, az éjjel szépen a helyére került. A tündér pedig ott állt előttük sírástól maszatos arccal, leengedett kezében mindentudó varázspálcájával.
─ Elmegyek ─ mondta csendesen. ─ Ne haragudjatok, hogy rosszat tettem veletek! Majd szólok, hogy egy igazi tündért küldjenek nektek, aki úgy néz ki, mint a mesében, hogy ne kelljen szégyenkeznetek!
A virágok bűnbánóan, megszeppenve hajtották le a fejüket. Most látták csak, mennyire megbántották Melániát. Dehát mit tegyenek?
A gerle mentette meg a helyzetet. Virágtól virágig járt, tett-vett, intézkedett, végül egy frissen kötött tarkabarka virágfüzérrel a csőrében szállt a kis tündér elé, s engesztelésül a fejére helyezte.
─ Szeretnénk, ha örökre köztünk maradnál! ─ kérlelték egyszerre a növények. ─ Egyetlen más tündér sem kell nekünk, csak te! Fogadd el ezt a koszorút szeretetünk és megbánásunk jeléül, s ha meg tudsz bocsátani, viseld a fejeden!
Melánia csodálkozva nézett körül. Nem álmodik? Ez valóban vele történik? Mégiscsak szüksége van rá valakinek? Határtalan boldogság áradt szét az arcán, s ettől oly káprázatosan szép lett, hogy ámult az egész kert.
Ott állt előttük tétován, csillogó szemekkel az ő igazi tündérük! Egy csodaszép, koszorús, barna virágtündér, kinek nem volt párja egyetlen kertben sem! Kinek legfőbb ékessége a jó szíve, kedvessége és szeretete. S a haja barna, akár az éltető föld, szeme, mint a fenyvesek zöldje, hangja pedig maga a melengető napsugár...
A pacsirta bánatos énekére ébredt a ház, a patak, a fű, a fák és minden virág. Tanácstalanul nézegettek egymásra. Ki fogja ezután irányítani az életüket? Ki léphet a legszebb tündér nyomába? Beesteledett, de Xantia helyett senki sem jelentkezett. Már Fenyő apóhoz akartak fordulni tanácsért, mikor a Hold tompa fényénél egy, a szökőkút szélén üldögélő idegent pillantottak meg. Oly halkan telepedett le, hogy nem lehetett tudni, mikor jött és merről. Üldögélt csendben, két kezét ölébe ejtve és csak nézte őket.
─ Melánia vagyok ─ mondta szerényen. ─ Xantia helyett küldtek.
A növények meresztgették a szemüket, de akkorra már annyira besötétedett, hogy csak a körvonalai sejlettek. Az igazi ismerkedésre várniuk kellett hajnalig...
Mikor a Nap végre megjelent az égen és sugaraival bevilágította a kertet, mindenki érdeklődéssel tekintett a jövevényre. Már nem a szökőkút szélén ücsörgött, hanem áttelepedett a padra, háttal a virágoskertnek. Lassan felkelt, megfordult és végre tetőtől talpig látni lehetett. Nem mozdult senki, még a lenge szellő se lebbent. Ha eddig csend volt, most még nagyobb csend lett, mert Melánia nem volt szép! Melánia senkinek sem tetszett! Egy csúnya tündér ebben a szép kertben! Ilyen egyáltalán hogy létezhet?
Mindenkinek rögtön Xantia jutott az eszébe, azonnal összehasonlították vele. Szemük előtt megjelent angyali arca, kristályfényű szeme, mely olyan, mint a kék vízű, tiszta patak. Látták légiesen karcsú alakját, vállára omló, arany hajzuhatagát, mályvaszínű mosolyát, s hallották ezüstös csengettyűként csilingelő hangját.
Igazság szerint persze Melánia sem volt csúnya! Nagyon is aranyos arca volt, csak épp nem nézett ki mesebeli tündér módra, ahogy azt mindenki elvárta volna, amint az egy valódi tündérhez illik. A haja sötétbarna színben, a szeme élénkzöldben játszott. Alacsony volt és a hangja is inkább emberi módon szólt. Ilyen külsővel egyszerűen nem lehetett tündérszámba venni!
Hiába telt-múlt az idő, a virágok nem tudták megszokni, tündérnek elfogadni. Folyton gúnyos megjegyzéseket tettek rá:
─ Talán ha szőke lenne a hajad, jobban elhinnénk, hogy tündér vagy! A kamilla segítene befesteni!
─ Kérj valakitől növesztő varázslatot, mert a múltkor is halálra ijesztettél mindenkit, amikor előtoppantál a gomba mögül!
─ Ha nem volna szárnyad, akár ember is lehetnél!
─ A legjobb megoldás az lenne, ha fejet cserélnél valakivel!
A kis tündér nem válaszolt, csak nyelte a könnyeit e szavakra.
─ Megint ez van! Mindenütt ez van! Nem vagyok jó tündér, nem kellek senkinek! ─ szűrte le most is, mint tündérsége alatt már oly sokszor, szomorúan a tanulságot.
Pedig Melánia igenis jó tündér volt! Csettintett és a rózsa egyetlen sóhajára sütni kezdett a Nap. A szegfű ha szomjas lett, számára langyos esőt hullatott. A pitypang bóbitája ha repülni akart, kedvéért ─ sietve ─ könnyű szelet kavart. De mindhiába! A virágok figyelmességére, jótéteményeire, igyekezetére fittyet hánytak. Nekik csak Xantia kellett, a tündérek tündére, aki után sóhajtoztak és akit visszavártak.
Melániának akkor telt be a pohár, mikor a csipkebokor alatt meghúzódva, egy nap kihallgatta beszélgetésüket.
─ Miért is ment el Xantia? Minden kert minket irigyelt miatta! Szép volt és légies, ahogy a nagy könyvben meg van írva! ─ áradozott a kamilla.
─ Melánia hiába kedvesebb, ügyesebb és figyelmesebb, sajnos nem megfelelő a külseje. Mit ér egy tündér, aki inkább boszorkánynak hat? ─ sopánkodott a bazsarózsa.
─ Hát jó! Legyen! Én mindent megtettem, hogy szeressenek, hogy hasznos és jó legyek! Mégsem kellek, mert számukra sokkal fontosabb a kinézetem! ─ gondolta elkeseredetten, a patak vizében magát nézegetve. Tenyerével mérgesen belecsapott a vízbe ─ tükörképét így a hullámok játékos fodrozódása valóban boszorkányossá tette...
Aznap este nem esett ─ tiszta, csillagfényes volt az éj ─, mégis villámok cikáztak a kertben. Sűrűn csapkodtak ide-oda, s csak hajnalra maradtak abba. Reggel aztán a gerle kacagására ébredt az egész kert. A rózsa nagyot nyújtózott volna, de töpörödött, alacsony szára nemigen engedte. A napraforgó levelét forgás közben megszúrta sűrűn nőtt tövise. A borostyán futni próbált, ám tömzsi, húsos szára nem engedelmeskedett. A kövirózsa rémülten csukta be a szemét, mert a szédítő magasságból letekinteni sem mert az alatta elterülő mélybe. A kardvirág alig látott ki a fűszálak közül, a pitypang meg teljesen eltűnt hatalmas, kerek levelei mögött.
A pillangók csodálkozva csapták össze a szárnyukat, a méhecskék röptükben megálltak a levegőben, a madarak a csicsergésről megfeledkezve, tátott csőrrel álmélkodtak. A kertben minden virágnak elcserélődött a feje!
─ Azonnal add vissza a fejemet! - kiabáltak a növények egymásra.
─ Vissza akarok menni a száramra!
─ Hol vannak a tüskéim?
─ Szédülök, jaj, olyan magasan vagyok! ─ hangzott a zűrzavarban a sok panasz.
─ Ki tette velünk ezt a csúfságot? ─ kérdezték végül felháborodva.
A választ az öreg fenyő adta meg:
─ Melánia egész éjjel dühödten cserélgette össze-vissza a fejeteket, mert nem becsültétek meg a gondoskodását, ügyességét, szeretetét. Buta módon mindenki csak gúnyolta, a külsejét bírálta, pedig arról igazán nem tehet. Hálátlanok és igazságtalanok voltatok vele. Jobban tennétek, ha most azonnal megpróbálnátok megkeresni és kiengesztelni, akkor talán visszaállítaná köztetek a rendet, mert így elég nevetségesen festetek! ─ kuncogott az ágai mögé bújva.
A növények pitypangpostát röpítettek hát a patak partján sírdogáló tündérhez, de az durcásan üzent vissza:
─ Kérjétek meg Xantiát, mindenki kedvencét, varázsolja ő a helyére fejeteket! A kedvetekért ilyen apróságot biztosan szó nélkül megtesz!
De Xantia rájuk se hederített.
─ Már a hegy tündére vagyok, így semmi közöm hozzátok, mint ahhoz sem, hogy mi történik a kertben! Ha gondotok van, oldjátok meg magatok vagy az új tündér segítségével!
Ekkor ijedtek meg igazán a növények! Melániát megbántották, azért nem segít, Xantia pedig csupán magával törődik. Mi lesz így velük? Örökké más fejével kell élniük? Mindenki gúnyos megjegyzést tett a külsejükre. Ugyanúgy jártak, mint Melánia, s ez roppant fájdalmasan érintette őket.
A gerle egész nap rajtuk nevetett! Nem mertek rendesen még kivirítani sem, nehogy meglátszódjon a szégyenletes és nevetséges csere, csak epekedve várták a mindent eltakaró, jótékony sötétséget. De ugyanúgy rosszul érezte magát Melánia is. Nem szokott gonosz lenni, rossz varázslatot tenni, ám úgy érezte, meg kellett leckéztetnie a növényeket.
Aznap éjjel az öreg fenyő ismét alig tudta ágait a cikázó villámok elől elkapkodni. Kíváncsian várta, mit hoz majd a reggel, vajon mi újat talált ki Melánia az undok virágok ellen. Erre a látványra azonban senki sem számított! Még a gerle is elfelejtett nevetni. Az összes virág feje, ami tegnap még össze-vissza volt keverve, az éjjel szépen a helyére került. A tündér pedig ott állt előttük sírástól maszatos arccal, leengedett kezében mindentudó varázspálcájával.
─ Elmegyek ─ mondta csendesen. ─ Ne haragudjatok, hogy rosszat tettem veletek! Majd szólok, hogy egy igazi tündért küldjenek nektek, aki úgy néz ki, mint a mesében, hogy ne kelljen szégyenkeznetek!
A virágok bűnbánóan, megszeppenve hajtották le a fejüket. Most látták csak, mennyire megbántották Melániát. Dehát mit tegyenek?
A gerle mentette meg a helyzetet. Virágtól virágig járt, tett-vett, intézkedett, végül egy frissen kötött tarkabarka virágfüzérrel a csőrében szállt a kis tündér elé, s engesztelésül a fejére helyezte.
─ Szeretnénk, ha örökre köztünk maradnál! ─ kérlelték egyszerre a növények. ─ Egyetlen más tündér sem kell nekünk, csak te! Fogadd el ezt a koszorút szeretetünk és megbánásunk jeléül, s ha meg tudsz bocsátani, viseld a fejeden!
Melánia csodálkozva nézett körül. Nem álmodik? Ez valóban vele történik? Mégiscsak szüksége van rá valakinek? Határtalan boldogság áradt szét az arcán, s ettől oly káprázatosan szép lett, hogy ámult az egész kert.
Ott állt előttük tétován, csillogó szemekkel az ő igazi tündérük! Egy csodaszép, koszorús, barna virágtündér, kinek nem volt párja egyetlen kertben sem! Kinek legfőbb ékessége a jó szíve, kedvessége és szeretete. S a haja barna, akár az éltető föld, szeme, mint a fenyvesek zöldje, hangja pedig maga a melengető napsugár...