Dadogunk

Évszám
2012
Beküldő
Kevi
"Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."

Balázs tizenöt éves volt, amikor először találkoztunk. Súlyosan dadogott.
A feszítő gyakorlatok után mindig relaxáltunk. Lefeküdtünk a szőnyegre, és máris a tengerparton napoztunk. Éreztük, ahogy talpunkat elérik a hullámok, és beszívtuk mélyen a sós levegőt. Ilyenkor folyamatosan tudott beszélni.
- Én miért dadogok?-kérdezte egyszer váratlanul.
- Kicsi voltál még, amikor megijesztett egy kutya. Emlékszel?
- Igen. a kerítésen húztam végig a kezemet, és... fekete kutya volt... te ijedtél már meg kutyától?- kérdezte.
- Igen - feleltem - a kocsma előtt volt kikötve, hadonásztam és megharapott.
- Nagyon megijedtél?
- Persze, ráadásul tetanuszt is kaptam.
- Akkor te miért nem dadogsz?
- Nem, nem mindenki kezd el dadogni. Te érzékenyebben reagálsz a megrázkódtatásokra, a nagy bánatra, de még a váratlan örömre is.
- De egyszer elmúlik, ugye?
- Igen, és akár évekig tünetmentes lehetsz, mégis ha tragédia történik, vagy eltalál egy hatalmas szerelem, akkor újrakezdődhet.
- Ez nem túl jó dolog - mondta lemondóan.
- Hohó, ne olyan gyorsan! Az érzékenység mást is jelent. Például, megérted a másik embert, akkor is, ha nem beszél. Érzed, ha fáj neki, és tudsz segíteni rajta. Emlékszel, a múltkor kiálltál Tomi mellett, amikor mindenki bántotta? És azt tudtad, hogy sok színész dadog? Mégis a színpadon sohasem akad meg.
- Most azt mondod, legyek arra büszke, hogy dadogok?
- Igen, húzd ki magad, és légy rá büszke!
- Rendben, de most már végképp nem értem, hogy te miért nem dadogsz- mondta nevetve.
Balázs pár hónap múlva tünetmentes lett.
Nemrég szemerkélő esőben futottunk össze az utcán. Elújságolta, hogy a Színművészetire készül, és van egy csinos barátnője.
Amikor elbúcsúztunk, egészen közel hajolt, és azt mondta:
- Olvastam a verseidet, tetszenek. És most már azt is tudom, hogy te is dadogsz, csak másként, mint én...
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy Balázsnak végül is igaza van. Mindketten dadogunk, mert érzékenyek vagyunk. Ha esni kezd, bennünk a Nap is lezuhan, de erdők leszünk, ha rigófüttyöt hallunk. És rajtunk kívül még rengeteg ember dadog. Ezerféle tüneteink vannak.
Talán csak egy tenger ölelte szigeten lehetnénk teljesen tünetmentesek.
De nem lenne az egy idő után roppant unalmas?
Különben is, akkor ki védené meg a Tomikat? Ki játszaná el a színpadon Rómeót vagy Júliát? Ki etetné meg télen a rigókat?

Mire hazaértem, az eső is elállt... valaki megint visszaszögelte a Napot az égre.