December

A szél szabályosan tombolt, és keverte a hódarát, ami apró kavicsokként vágódott az arcába.
A megállóban fázós emberek vártak a HÉV-re, ami csak óránként közlekedett. A tömeg feltorlódott mire a zöld szerelvény begördült az állomásra. Néhány perccel később a kalauz élesen sípolt, és a vonat . óvatos döccenéssel elindult. A fűtés, szokás szerint nem működött, hiába volt kabát rajta rázta a hideg. A következő megállónál többen leszálláshoz készülődtek, a felszabadult helyek egyikére leült, és mereven bámult kifelé az ablakon. Az elfutó táj éppen kezdett fehér árnyalatot kapni, a fák ágain csillogott a zúzmara. Szépnek találta a látványt.
-Újra itt van a tél! - gondolta- Miért van az, hogy minden baj éppen ekkor kezdődik? Igaz a nyár önmagában is vidám, meleg, akkor csak boldog lehet az ember.
Egy villanással elérajzolódott Kálmán nevető arca, amint a Balaton térdig sem érő vizében imitálta az úszást, majd egy óvatlan pillanatban elkapta és belerántotta a meleg pocsolyába. Hosszan csókolóztak. A nap ragyogva sütött. Annyira boldogok voltak.

Most meg itt ül, a HÉV-en, és Kálmánhoz siet, aki a közeli kórház onkológiai osztályán fekszik.

Szatyrában tiszta pizsama, fehér neműk, törölköző. Ásványvizet majd a korház büféjében vesz. Addig sem kell cipelnie.

A kalauz a jegyeket, bérleteket kérte, majd halk kis kattintással lyukat vágott a kis papírdarabkába. Ösztönösen bólintott, kis mosollyal megköszönve vászon táskája zsebrészébe csúsztatta a jegyét.

Szemét lehunyta egy pillanatra, ólmos fáradtságot érzett. Tudta, nem szabad elbóbiskolnia, hiszen egy megálló, és le kell szállnia.

A mellette levő padokon diákok ültek. Fiúk, lányok vegyesen. Egy hosszú szőke hajú lány barátja ölében nevetgélt. Figyelni kezdte őket.

- Komáromi ma lököttebb volt, mint általában….karót irt be mindenkinek, aki sms-t irt az óra alatt…Tiszta idióta, ahelyett, hogy örülne, hogy nem tépjük a szánkat…

- Holnap két matek is lesz! Hódolhat hobbijának! -röhögött fel egy vörös sí sapkás srác.

Nagy hahota kezdődött. A HÉV lassított. Ágota sietve felállt, és leszállt. A szél itt nem fújt.

A messzi kórházépület alig látszott a  ködtől. Úgy tűnt, mintha egy varázsló eltüntette volna. Eljátszadozott a gondolattal, hogy nincs is ott korház. Ő, pedig egészen másfelé halad. Mondjuk a közeli bevásárló központba.

Újra Kálmán tűnt fel előtte, ahogy jókedvűen beleharap a frissen kitolt, még tálcán gőzölgő pogácsák egyikébe, és mint egy gyerek a csínyen, úgy nevet…

- Istenem!!!! – sóhajtott fel, és könnyfátyol lepte el a szemét.

A szürke épület lassan-lassan materializálódott. A bejáratnál egy őr állt. Fázósan húzta össze magát.

Az egy hónap alatt már sokszor találkoztak.  A fiatal férfi bólintott, ahogy meglátta.

Az előtér most kongott az ürességtől, csak a büfében álldogált néhány tétova ember. A liftek üresen ásítoztak. Ágota, szokás szerint gyalog ment fel.

Nevetgélő takarítónők kis csoportja jött szembe. Ismerősök voltak ők is.

- Jó napot! – mondták szinte egyszerre.

A fordulóban látni lehetett a második emeleti jelzőtáblát, majd a feliratot: ONKOLÓGIA

Alatta szépen formált betűkkel a főorvos neve állt.

Jól ismerte már. Többször beszélgettek. Csendes, kedves szavakkal vigasztalta. Aggalmát fejezte ki Kálmán depressziója miatt.

- Nem hisz a gyógyulásában. –mondta fejcsóválva-, Fontos lenne pedig!

Kérte Ágotát, hogyha teheti, legyen minden nap mellette.

Az asszony így minden délutánt férjével töltött. Csendesen simogatta a kezét. Tettetett vidámsággal beszélt  a nap eseményeiről, de ritkán sikerült mosolyt csalni Kálmán arcára.

Már egy hónap telt el. Néha annyira tehetetlennek érezte magát, hogy sírva fakadt.

A korház folyosó most üres volt, csak a kávéautomata sötét sziluettje törte meg a fehérséget.

A gép oldaláról jóképű, kedves mosolyú, fiatalember képe nevetett rá. Ösztönösen visszamosolygott. Ez is része volt a napi rutinnak. Kellett a mosoly, szinte itta a pozitív jeleket.

Két kis nővér nevetgélve indult a büfébe. Meglátták, vidáman üdvözölték.

Visszamosolygott, de szíve belül vadul kezdett kalapálni. A mosoly az arcára fagyott. 8. szoba. Itt fekszik Kálmán.

-Tartani magam! Tartani magam!- mondogatta szinte zsolozsmázva. Szédült, nem volt ura mozdulatainak.

Meglátta Kálmánt. Hófehér arccal feküdt a párnán, infúziós állvány állt mellette.

Megállt, és úgy érezte, nem tud tovább menni. Ekkor a férfi az ajtó felé fordult, és összevillant a szemük. Erőt merítettek egymásból.

Odalépett, és óvatos puszit lehelt a homlokára.

Fél éve még el sem tudta volna képzelni, hogy vadul ne csókolja a száját. Most még ettől is féltette.

Kálmán arca elborult. Fájt neki az elmaradt csók. Arra gondolt, hogy talán Ágota irtózik tőle.

Elfordult, és kinézett az ablakon.

- Szia Kálmi!- suttogta lágyan. – Hoztam neked friss pizsit, meg alsókat….Lemegyek a büfébe. Mit hozzak? Mit szeretnél?

- Köszi, minden van! – mondta a férfi mosolytalan hangon.

Ágota feleslegesen lassú mozdulatokkal előhúzta elő az ágy alól a vendég széket…

Eligazgatta, míg minden lába párhuzamosan nem állt az ággyal, és végre, nagy sokára leült.

Az ablakra nézett. Kint éppen nagy pelyhekben kezdett esni a hó.

-Közeledik a karácsony! – futott át rtajta. Aztán már hessentette is el a gondolatot.

- Karácsony Kálmán nélkül! Elképzelhetetlen! – , és lenyelte a feltörni készülő könnyeket.

- Nézd Kedves! Havazik! – szólt, és nyúlt a férfi kezéért.

Kálmán felült.

- Ágota! Figyelj rám! Ez így nem mehet! Látom, hogy egyre fáradtabb vagy. Ne gyere be minden nap! – hangjába egy aprócska dühfoszlány vegyült. Az asszony felfigyelt rá, de igyekezett úgy tenni, mintha nem is hallotta volna.

- Innék egy kávét! Lejössz velem? –kérdezte kitérően. Szeme könyörgően nézett a férfire.

Kálmán megértette, és nem akarta, hogy asszonya sírva fakadjon.

Szó nélkül köntösébe bújt, és elindultak.

Észrevétlen egymáshoz igazított lépteik kopogtak a folyosó tiszta kövezetén.

Gonosz csend vette őket körül, mígnem a két kéz, a két okos kéz elindult egymás felé.

Lassan, óvatosan egymásba kulcsolódott. Mint régen.

Ágota érezte, hogy a férfi mennyire szorítja. Ujjai szinte kifehéredtek.  Nem bánta.

Diadalmas öröm remegett végig a testén. Megállt, szembefordult a férfival, és vadul csókolni kezdte. Megszűnt a tér, megszűnt az idő. Csak ők voltak, boldogan, szerelmesen.

Nem hallották, hogy a főorvos éppen a vizitről jövet, siet el a hátuk mögött, a főnővér kíséretében.

- Gyógyul! –suttogta a doktor csendesen, és elmosolyodott.

Odakint a táj a karácsonyra készült. A hírtelen feltámadt szél díszítgetni kezdte a fák ágait. A lámpák fénye megcsillant a hópelyheken.

Lassan leszállt az este.