(Dec)EMBERi mese

mega, 2012, július 26 - 00:19
„Egyszer volt, hol nem volt...” Kezdhetném így akár a történetet. Egy mesét fogok megosztani ugyanis most Veled, kedves Olvasó. Talán nem is olyan messzi világba röpítelek el Téged, arra a néhány együtt töltött percünkre. Dőlj hát, kérlek, kényelmesen hátra, és engedd meg nekem, hogy elbeszéljek egy rövidke történetet egy törpéről, akivel csoda történt. Róla szól ez a mese. Ismerős lesz Neked is a neve: Ő a híres-nevezetes hét törpe egyike: Morgó.

No, kezdjük is.
Egy szép, téli napon, amikor a lágy hópihék éppen elkezdték simogatni a kopasz fákat, Morgó, a híres hét törpe egyike, egymagában volt kis erdei házikójukban. Éppen nagyot nyújtózkodott az asztalnál.
Hogy miért volt egyedül az asztalnál aznap Morgó?! Bizony, álljunk meg egy pillanatra! Talán megelégelte a többi törpe társuk állandó fortyogását és elégedetlenkedését és magára hagyták? Talán megunták, hogy amióta csak ismerik, hiába mutatják a jó példát neki? Jó példát szeretetből, egymás iránti elfogadásból, önzetlenségből? Hiszen Morgó mintha nem értené, hogyan kellene viszonoznia mindent, amit évek óta kap. Talán ezért maradt most egyedül?!
Megnyugtatlak: társai nem orroltak meg főhősünkre, az első étkezés ma is a megszokott mederben folyt; mint mindig, ma is együtt reggelizett a hét törpe.
A reggelihez ma is Morgó ült le először az asztalhoz, de –megszokásból- megvárta, hogy együtt lássanak neki az evésnek. Nehezen viselte a perceket, (meghiszem azt!), amiket várakozással kellett töltenie a többi hat törpe miatt! Nem is Morgó lett volna, ha nem teszi azt szóvá: „Miattatok majd’éhen halok!”- mondta ilyenkor, s ezt már-már maga is elhitte.

Ma különösen nehezére esett a kis várakozás, ezért igyekezett még morcosabb képet vágni, mint egyébként. „Mi tartott Nektek meg ennyi ideig?!” -füstölgött, de mérge hamar köddé vált, ahogyan  a friss tea gőze felszállt előtte. A többi törpe pedig – elfogadva Morgót olyannak, amilyen – soha nem neheztelt rá.

A reggeli után általában együtt indultak útnak a bányába, akár esett, akár fújt, de ma bizony csak hat törpe ment, Morgó ugyanis a torkát fájlalta. Így maradt hát egymaga ma reggel a házikóban. Tudor mézet, Szundi pihenést javasolt, és mindannyian kedves szavakkal búcsúztak tőle, mint barátaitól azt megszokhatta már.
Morgó hát a jóleső nyújtózkodás után felkelt, langyos teáját két tenyere között melengetve telepedett át a -titkon- kedvenc, törpékhez mérten óriási fotelba. A kandallóban égett a tűz, szikrázó fája átfűtötte a picinyke lakot. Beismerte - csak így magában -, hogy jó dolga van: Hófehérke még mézeskalácsot is készített neki. Szerette nagyon az adventtel gyarapodó fahéjas finomságokat, de csak nagyon titkon! Be kellett magának vallania azt is, hogy ugyancsak megkedvelte Hófehérkét: az üde, mindig kedves lányt. Olyan tiszta, őszintén jólelkű volt ez a teremtés, hogy, bizony, még Morgót is elvarázsolta állandóan sugárzó derűje. Ilyenkor értetlenkedve tette hozzá magában: „Csak tudnám, minek tud mindig úgy örülni?!” Visszarángatta kicsit elkalandozó gondolatait és felnézett a kandalló párkányára: a naptár ma december hatodikát mutatott.
Igen ám, de a dátum alá, akár hiszed, akár nem: ákom-bákom piros betűkkel ez volt írva: „ITT JÁRT A MIKULÁS!” Morgó inkább hitte, mint nem, mert olyan hirtelen kelt fel, mint akibe darázs csípett, még a teáját is kilötykölte! Én, de Te sem tudtunk volna olyan gyorsan odaérni a naptárhoz! A kezében tartotta, csak meredt rá, nézte erősen, de úgy, mintha a lapot szántani akarná összehúzott szemöldökével. „Micsoda tréfa ez meg?!”-gondolta. Ő bizony eddig sohasem találkozott a Mikulással, nem is hitte az egész Mikulás-történetet, kapott ő Mikulás-csokit szerinted valaha  egyáltalán?!
Hát a mi Morgónk bizony azt gondolta, hogy a Mikulás-nap csak üzlet és nincs is igazi MIKULÁS! Olyan igazi, aki örömet okoz, akire fellelkesül és boldog minden gyerekarc a világon, akitől ragyog minden szem, még az illúzióját az úton valahol elhagyott felnőtté is. Ugyan már, kérem, ebben a világban, amikor az emberi értékek ilyen mély válságba kerültek?!
Mivégre ezt átgondolta, bosszúsan dobbantott egyet a lábával és feltolta feje búbjára a nagy szemöldökráncolástól a homlokába csúszott bojtosvégű sapkáját.
Úgy döntött, lepihen kicsit. Dühösen, csörtetve csattogott fel szobai papucsában a lépcsőkön, vagyis csörtetett volna, ha a papucs nem lett volna puhatalpú és a lépcső pedig valódi fa.
Aztán benyitott az emeleti szobájukba. Hét kis ágy volt itt, köztük az övé. Hát, képzeld, mit látott ebben a szobácskában! Mindegyik ágynak a végén piros, hívogató szeretet-csomagok voltak! Egy igazán nagy, amolyan Hófehérke (vagy tán az igazi Mikulás!) keze-méretétől való, és mellette még hat apró, kis masnival átkötött csomagocska!
Az ajtóban a mi Morgónk bizony megtorpant, de nagyon.
Jóleső melegség öntötte el valahol mélyen, a hosszú szakálla alatt, a mellkasánál. A szíve gyúlt meg abban a pillanatban. Ettől aztán elpirult arcán gurulni kezdett egy nem várt igazgyöngy – valódi könny –. Gurult, gurult a szája sarkáig. Ott egy apró, félszeg mosoly megállította egy nemes gondolatra. Eldöntötte, hogy leszalad a kamrába, és hoz még egy pici csomagot a többi mellé; bele a legszebb almákat, kifényesítve, a legízletesebb mandarinokat, és egészséges diót, mogyorót.
Tudta már Ő, hogy mi tartott ma reggel annyi ideig a többi törpének! Már értette azt is, hogy minek örül mindig Hófehérke... Hálás volt barátainak és látta már, micsoda példát mutattak neki elfogadásból, türelemből, szeretetből hosszú-hosszú éveken át.
Most már érezte, hogy milyen nagyszerű szeretet kapni és azt gondolta, talán nem is esik nehezére mindazt viszonozni.
Nem lesz nehéz. Mert hidd el nekem, kedves Olvasó, nem nehéz az! Legyen akár törpe: naggyá teheti az embert az, ami a szívéből jön!
Az írás hossza kb. 4 ezer karakter