Dialógus - Valahol, valamikor a változásról

Démoszthenész, 2015, május 15 - 21:49

        Tudja, sokszor töprengtem már azon, miért nem értjük meg egymást.

         Töpreng? Micsoda kellemes meglepetés. Nem hittem volna, hogy néha más is foglalkoztatja, mint az élet gyakorlati része.

         Tartsa meg a cinizmusát. Sosem voltam vevő rá.

         Ezek szerint semmi nem változott.

         Semmi. Leszámítva a tudományt. Fejlődünk, professzor úr. Miközben maga ugyanazt a régi kérdéskört járja végig újra meg újra, addig az emberek előremozdítják a történelmet. Nézze az átlagéletkort! Ötven év múlva talán a száz évet is eléri. A plasztikai sebészetet, technikai fejlődést vagy a közlekedést! Az ember szinte bárhogy kinézhet, nemet válthat, és egyre gyorsabb járművekkel utazhat és egyre messzebb. Kitágult számunkra a világ, és kitágult mindenki számára.

         A régi utakon ugyanaz a régi sor áll. Csak most már csillognak a sort alkotó autók ablakai. És mi a helyzet a moralitásokkal, doktor úr? Azok mintha nem tartanának sehová. Mit segít az emberen, ha úgy néz ki, ahogy akar, hogyha e mögött nincs semmilyen erkölcsi tartás, nincs belső konszenzus?

         Az erkölcs csak egy fogalom. Mindenkinek mást jelent. Nem számít.

         A szó maga valóban nem. De ha a szó változik, vele mozdul az eszme? Vagy netán az eszme változása alkot új szavakat, új jelentést, új irányt?

         Ismét ugyanaz a vita. Nem unja már? Lassan tíz éve tart közöttünk.

         Türelmes ember vagyok.

         Kevesen vannak. A világ elrohan maga mellett. Ezért választják az emberek mindig a külső változást, amely vonja magával a belsőt. Gondoljon bele… akit szeplős arca miatt egész gyerekkorában gúnyoltak, nem érezné jobban magát, ha eltűnnének a szeplői? Úgy érezné, megszűnt az, ami a nehézségeket jelentette az életében, és felszabadulna.

         Vagy megtalálná magában az új hibát. A szeplők valójában csak őt zavarták, de mindenki más szavában látta meg a saját problémáját.

         Azt állítja, nincs rosszindulat, amellyel valaki tudatosan bántaná a társát? Azt állítja, a kövéren, a szeplősön, a csúnyán múlik az, hogy gúnyolják?

         Ki ne forgassa a szavaimat doktor úr! Csak azt akarom jelezni, hogy az ember mindig úgy érzi az utak fókuszpontjában, hogy hozzá fut az összes. Pedig talán pont belőle indulnak ki.

         Ennyire szereti a rébuszokat?

         Mindig költői ember voltam, elismerem. Kedvelem az elegáns fogalmazásmódot.

         Én magam a tárgyilagosság híve vagyok.

         Elismerem, annak is megvannak a maga előnyei. Mégis néha úgy érzem a racionális logikája tévútra viszi. Ahhoz, hogy az ember elégedetten hátradőlhessen, mindig meg kellett küzdenie az eredményért. Nem gondolja?

         Nem értek egyet. Mégis, miért érzi úgy, hogy a nehéz szükségképpen jobb? Mennyivel egyszerűbb, mennyivel kellemesebb először kívül megváltozni, ami aztán vonja magával a belsőt…

         Mindig volt egy különös kapcsolat a nehéz és az értékes között.

         Ugyanakkor az ember szereti az értékeset, de nem kedveli a nehezet.

         Sok ember azt hiszi, valami lehet értékes nehézség nélkül. Mikor megveszed az arany nyakláncot, eszedbe sem jut az aranyat kitermelők munkája, nem igaz?Nekik viszont ott van a nehézség. Maga is nehéz munkával keresi a pénzét, és pont ezért tartja értékesnek. Mikor az utcára szórják a pénzt marokszámra, mindenki tudja, hogy már nem ér annyit mint korábban, hiszen ki dobná széjjel, amit korábban kemény munkával szerzett meg? Ilyen alapon helyes, ha a változás nehéz. Csak akkor lesz igazi jelentősége. Hallotta már Parmenidész filozófiájának alapját? „Ami a változásban létrejön, nem létezett a változás előtt.“

         Szórakoztató elgondolás... maga szerint ha a páciensnek volt orra már korábban is, netán ajka, akkor a sebész tulajdonképpen nem tett semmit?

         A változás az emberben megszülető érzés. Az önmagával szembeni elégedettség.

         Akkor pontosan miért is ítéli el a munkámat? Megannyi ember érzi, hogy megváltozott az élete!

         Térjünk inkább vissza Parmenidészre... ő állította, hogy az, amit mi változásnak érzékelünk, puszta látszat az elménk játéka, hiszen a nagy létezésből sosem lesz valami. Manapság úgy tartjuk, hogy a semmiből nem lesz valami, akkoriban azonban úgy hitték, az alapvető valami az, ami meggátolja az új dolgok létrejöttét. Hiszen ami végállapotában van, az nem szorul fejlődésre...

         Hová akar kilyukadni?

         Ne szakítson félbe! Sosem kedveltem Parmenidészt. Nézzük másképpen... Szent Tamás arról beszélt, hogy a változás előtt még csak a változás lehetősége van jelen. Maga a változást előidéző hatás lesz az, amit a változás kezdetének tekintünk. A maga munkája ilyen alapon lehet a lehetőség megteremtője... Persze, minek a lehetősége? Meg ne sértődjön, de sokakat a műtőasztalra visz a média által beléjük táplált irreális önkép.

         Meg ne sértődjön, de egy székben ülve, kávét kortyolgatva, húsz éve ugyanazt csinálva könnyű változásról papolni. Én legalább tényleg igyekszem tenni valamit.

         Elbeszélünk egymás mellett. Maga mindig fizikai szempontból közelíti meg a témát. De a mennyiségi, minőségi megállapítások nem jelentenek mindent. A fizikai cselekedet, ha nem kapcsolódik össze semmilyen szellemi tevékenységgel, nem sokat ér.

         A filozófia szépségéről akar meggyőzni?

         Talán. Még magam sem tudom, mi az a filozófia. Ahhoz, hogy igazán megértsem, még sokat kell fejlődnöm, sokat kell változnom. Ismeri a buddhizmus tanításait a három csarnokról?

         A rövid verziót magyarázza, kérem.

         A három csarnok a Tudatlanság, a Tudás, és a Bölcsesség csarnokai, amelyeken túl ott a mindentudás forrása. A legtöbb ember a Tudatlanságéban éli le az életét, mások eljutnak a Tudáséig, ami azonban csapda, a benne nyíló virágok elcsábítják az idetévedőt, és az alattuk rejtőző kígyó megmarhatja. Csak nagyon kevesen érik el a harmadikat. Maga az aki leragadt a másodikban. A tudás csarnokában megszagolt egy virágot, de elérte az alatta összegömbölyödő kígyó.

         Maga talán továbbjutott?

         Talán. Vagy nem. Talán most is a kígyó beszél belőlem. De remélem, egy napon elzavarom magamtól.

         És mi van, ha valaki nem képes magán változtatni? Ha valaki le akar fogyni, küzd érte, de képtelen rá... azt mondja, ő a hibás? Nem elég elszánt?

         Sosem értette meg a lényeget. Fogadják el a jelent, és aztán azt is, hogy annak pusztán egy apró szelete módosul. Ez nem is igazi változás. Az még az elfogadáskor történt. A maga legtöbb páciense azonosítja magát a külsejével, és állítják, ha majd a külső megváltozik, húzza magával a belsőt.

         És ha tényleg így van?

         Nem a vékonyabb derék, vagy a formásabb orr az, ami segít, hanem a dicséret, amit kap érte. Nem állítom, hogy a külső manapság nem fontos, de ez nem biztos, hogy pozitívum a társadalom egészének szempontjából. A változás modellje összeomlik, ha az ember mindent túl gyorsan akar véghez vinni. A fontolgatás, a felkészülés, a cselekvés, a fenntartás, és a befejezés közül több is kiesik.

         Ismételten kérdezem:És maga mit csinál? Én nem cselekszem?

         Én még fontolgatok barátom. Azt fontolgatom, hogy miképpen változtassak a szemléletemen ezen vita után. Még nem döntöttem el, kell-e kiigazítás, hiszen még nem jutottunk közös nevezőre sem.

         Tehát tíz éve fontolgat? Amióta vitatkozunk?

         Mondhatni. Nem szoktam sietni.

         Lenne még egy kérdésem. Ha maga szerint az embernek nem szabad azonosítani magát a külsejével. De akkor mégis, mit tehetne? Ki legyen?

         Legyen ő a változtató.

         Változtató?

         Még Newton is beszélt róla. A változások nem lehetnek önmaguk farkába harapó kígyók. Nem indíthat el minden változás egy újabbat, mert ha nincs kezdet, egy paradoxonba torkollik az egész. Kell valami, ami elindítja. Maga vallásos?

         Materialista vagyok.

         A keresztények Istennek nevezik. Én embernek hívom.

         Hogy érti ezt?

         Segíts magadon, Isten is megsegít. Gyűlölöm a közhelyeket, a nagy üzenetek manapság csak nevetést váltanak ki az emberekből miattuk... A lényeg, hogy oldja meg maga a problémáit. Ne várjon másra.

         Vagyis mégis elismeri, hogy változtathatok?

         Természetesen. De nem a munkája az, amivel igazán tesz valamit. Ezért nem szeretem a maguk módszereit. Elfedi azt az igazságot, hogy az embernek magának kell tennie valamit. Emlékszik a beszélgetésünk elejére? Hogy a moralitások nem tartanak sehová?

         És a régi utakon ugyanazok az autók állnak, csak már jobban csillognak az ablakok? Persze, hogy emlékszem.

         Maguk, és ez a mai világ elhiteti az emberekkel, hogy el tudják fordítani helyettük a slusszkulcsot. Hogy beindítják helyettük a motort, és elviszik őket a sorból. És pontosan ezért, mert hiszik, hogy már nem állnak a többiek között, ezért ragadnak ott hosszú időre. Érti már? A problémát mindenkinek magának kell megoldani. Hiszen ki indulna el hazafelé, ha azt hiszi, már otthon van? És ki az, aki képes felismerni, hogy valójában még mindig a kocsisorban áll?

         Tehát a változás mégsem állandó?

         Dehogynem. Egyedül a változás az. Hérakleitosz folyója megy tovább, és változik... de az ember csak áll, és nem megy a folyóval. Az volna a helyes, ha eggyé válna a változással, de ellenáll neki. Gondoljon most a saját munkájára. Az emberek félnek a haláltól és az öregedéstől, hát elmennek, feltöltetik a ráncaikat, felvarratják bőrüket, ám ettől, valójában nem lesznek fiatalabbak. Csak megtagadják a változást, az öregedést, és igen, megtagadják a halált is. Pedig az is csak egy változás, akkor is, ha nem tudjuk, mi lesz a végállapot.

         Maga szokás szerint spekulál. Fogalma sincs a statisztikákról, a realitásokról... Azt mondja, tagadás, ha az ember tovább él? Megtagadja a változást? Bánja talán az orvostudomány eredményeit, amelyek miatt ma már hosszú életet élhet, ülhet ebben a fotelban, és napokig merenghet lényegtelen dolgokról? Most pedig min mosolyog ennyire?

         Semmi, barátom, semmi. Csak ezek szerint semmi sem változott.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter

Köszönöm

Nagyon szépen köszönöm :)

gondolatébresztő

Jól felépített dialógus, hatásos, ahogy fokozatosan kiéleződik a két szereplő közti szemléletbeli ellentét. Tetszik a hasonlat a régi úttal és az autósorral. A végén nagyon a helyén van a csattanó. Gratulálok!