Did. mese a kiégett oroszlánról

Évszám
2011
Beküldő
Yolcu Soyinka
Nem volt semmije, amit vihetett volna magával. Még hátizsákja sem, hogy ezt a sok semmit ne vihesse. Se bakancsa, se pénze, se térképe. És még fényképezője se volt, pedig tudható volt, hogy azzal aztán lehetne mit megörökíteni. Így viszont, hogy nem volt semmije, elhagyni se tudta semmijét.
Merthogy mesénk hőse egy hímoroszlán volt, egy valahova indulni készülő hímoroszlán, aki jó messze innen, a távoli szavannán élt. De nem akármilyen fajta volt ő, hanem egy tekintélyes falka hímje, és így sok-sok oroszlán tartozott alája. Mesénk hőse persze lehetett volna tigris vagy leopárd is akár, de ő történetesen oroszlánnak született, s imígyen tengette napjait. Mert jobb szavunk nem lehet az ő életére, mert tengette azokat bizony, pedig akár boldog is lehetett volna. Méltóságteljes mozgása és gyönyörűséges sörénye miatt és a pofáján ékeskedő fenséges sebhelyek miatt a legszebb nőstények vetekedtek kegyeiért. Sok messzi tájat is bejárt, s azokon a legszebb antilopokat, zebrákat, zsiráfokat ejtette el. Egy ízben – legalábbis ezt suttogják állatkörökben - még egy kafferbivalyt is leterített.
Irigyelték sokan hímtársai, ő azonban mégsem volt boldog. Belefáradt a vadászatokba, a ragadozás újra ismétlődő nehéz döntéseibe. Fárasztotta a többi hímmel való örökös versengés és a nőstényekkel való napi zsörtölődés. Egy idő óta furtonfurt ingerült is volt, olyannyira, hogy kedvenc nőstényét is majdnem halálra sebezte féktelen indulatában. A vadászatokban egyre hamarabb fáradt el, és aludni is csak igen rosszul tudott. Emiatt nemcsak a feje fájt, de még a sörénye is elkezdett hullani, ami pedig a hímoroszlánoknak közismerten nem áll jól. Talán ezért sem tudott már nőstényeinek a kedvében járni.
Egyszer, egy zaklatott éjszakát követő hajnalon fogta magát, s – se szó, se bőgés - nekiindult annak a távoli havas tetejű Nagy Hegynek, amit még sose látott, de amiről már annyit hallott. Nem tudta pontosan, hogy merre van, de jobb elindulni és eltévedni, mint itt maradni ebben a hogylétben. Hallott ő már olyan oroszlánokról, akik a távolba indultak. Ezek a régi legendás oroszlánok vagy megváltozva tértek vissza, vagy sohasem. Most rajta volt a sor.
Tehát, nem volt neki semmije, se hátizsákja, se bakancsa.  Se térképe, de még útikönyve se, így aztán reggelente nem latolgathatta fürkészően, hogy hány kilométer és mennyi szintkülönbség van előtte, és este nem számítgathatta megelégedve, hogy hány kilométeren és mennyi szintkülönbségen van túl. Persze jelzések sem voltak, amikre odafigyelhetne, noha az újabb időkben sok vidéken az oroszlánok már olyannyira nekikényelmesedtek, hogy egyre többen csupán jelzéseket követve hajlandóak vadászatra indulni. Mindenesetre hősünknek nem maradt más, csak a szimat, az ösztön meg a széljárás. És napi távjai és napi végállomásai se voltak. Ha este talált egy zugot, egy árnyas sarkot, egy patakmedret, akkor ott meghúzta magát, következő nap pedig onnan folytatta útját.
Eleinte ismerős volt neki a táj. De idővel mind több fát látott, egyre magasabbakat, ugyanakkor mind kevesebb tüskés bozótot. A magányos majomkenyérfákat felváltották az ernyőalakú akáciák csoportjai, majd a miombó-erdők. Az eső is szokatlanul sokszor hullott már. Az egyik éjszaka úgy leszakadt az ég, olyan villámlásra ébredt, hogy valósággal beleremegett. Még ha ilyen rossz dolgok is történtek vele, a sok újdonság láttán kezdett fittyet hányni a búnak. Ha meg nem volt mit csodálnia, egyszerűen csak elvolt a gondolataival, visszapörgette és újraélte régi életét.
Mivel érezte, tudta, hogy ő más oroszlán lesz, mint valaha, érezte, tudta, hogy nem bánthatja az igazi állattársakat. Így táplálékát sáskák és egyéb rovarok, valamint, és ilyet még nem hallott senki ezen a tájon, – oroszlán létére – gyümölcsfélék tették kit. Kicsit lesoványodott, sokszor éhezett, eleinte gyomorrontása is volt az idegen és elégtelen koszt miatt, de a nagy belső gyötrelmek idején azzal biztatta magát, hogy már nincs távol a Nagy Hegy. Hogy a táv oroszlánrészét már megtette. Mivel az oroszlánok nem szoktak ennyit gyalogolni, a lába sokszor megfájdult: előbb vízhólyagok keletkeztek rajta, máskor meg furcsán görcsölt az egyik alsó lábszára. Amikor fájt a lába, arra gondolt, hogy ez azért van, mert korábban letért a helyes útról, vagy a helytelent helyesnek vélte. Aztán rájött arra, hogy ő akkoriban nem járt semmilyen úton. Tehát vagy most jár rossz úton, vagy ez az egész gondolatmenet egy nagy kafferság. Egyszer a jobb hátsó lábán egy nagy vörös foltot fedezett fel, s megijedt, hátha napallergia, de aztán elmúltak azok. Amikor furcsa kelések jelentek meg a testén, azzal ösztökélte magát, hogy ez bizonyára a méregtelenítés miatt van. El kellett viselnie az új, ismeretlen rovarokat is, amik a szőrében keresték boldogulásukat. Hát bizony, a fájdalmat tűrni, bírni kell – gondolta magában. De a legnehezebb az egyhangúság volt. Mert ám hosszabbak voltak a nappalok, mióta folyamatosan úton volt. Volt ideje azért töprengeni vad életének értelmén és értelmetlenségén. A húsért, a területért, nőstényekért zajló folytonos küzdelmeken és azon, hogy noha ő ezekben mindig is ügyes volt, de mindez mégsem tette őt boldoggá.
Ha barátkozni akart, minden állat elszaladt előle, még a hatalmasabbak is. Bármelyiket megszerezhetné magának, de csak zsákmánynak. Neki viszont most társakra volt szüksége, ám azokat nem szokás levadászni.
Furcsa viszonyban volt fajtársaival. Nem egyszer rátámadtak, és akkor ő megerősödve érezte magát abban, hogy népe rossz úton jár. Ha viszont egyedül levő oroszlánnal találkozott, próbált velük társalogni. Ám akiket a helyes útirányról kérdezett, egyre biztosabban csóválták a fejüket. Először még csak távolinak mondták, aztán nagyon távolinak, végül már senki sem hallott a Nagy Hegyről. Így egyedül folytatta útját. És egyre bizonytalanabbul. És miközben haladt, csak töprengett és töprengett. Egyszer például azon, hogy talán úgy kéne élnie, mint a büszke, de békés hosszúnyakúaknak. Még egy zsiráfképzőn is elmélázott, napokig dédelgette magában az ötletet, még reménnyel is eltöltötte, de aztán szépen kiszimatolta, hogy ez nem neki való.
Egy ízben, amikor hozzácsapódott egy fajtársa, egy darabig együtt mentek. De amikor kiderült, hogy a másik oroszlán pont a Nagy Hegytől tart hazafelé, rájöttek, hogy nem valami biztatók egymásnak társaságként: vagy egyik vagy a másik tévedt el. Így aztán elköszöntek egymástól és mindketten fordultak egy égtájnyit, és faképnél hagyták egymást. Persze, arra is ráfanyalodott, noha eltökélte, hogy az utat egyedül teszi meg, hogy, nőstényekkel vészelje át belső megpróbáltatásait. De aztán rájött, hogy amíg nem rendezi magában oroszláni létét, nem áltathatja egyiket sem. Maradt hát magányos.
Már időnként azt fontolgatta, hogy nem járja végig az utat, de hát ez nem olyan út, ahonnan csak úgy vissza lehetne fordulni. Már csak azért sem, mert lassan már azt sem tudta, hogy merre az a vissza. Máskor viszont megörvendeztette az az érzés, hogy nem kifele gyalogol valamiből, hanem befele valahova. Ez nekünk bizony elég butaságnak tűnik, de őt nem csak megnyugtatta, hanem még örömmel is töltötte el.
Egyszer egy zarándok antiloppal találkozott. Miután jelezte neki iránta való békés szándékát mancsot is nyújtva neki, elkezdtek társalogni. A pár napos közös gyaloglás során meggyőződtek róla, hogy ők akár barátok is lehetnének:, sőt, hogy ők barátok. Sokat beszélgettek az Út értelméről és az állati természet megváltozhatóságáról. Arról, hogy az úton levés a lényeg és nem a végcél. Meg, hogy a világból annyi a miénk, amennyit meglátunk belőle... Igen ám, de erről nem vacsoraidőben kellett volna diskurálni, mert oroszlánunk rádöbbent, hogy nagyon megéhezett, s az antilopot egy hirtelen mozdulattal leterítette, csigolyáit összeroppantotta. Jól esett a gyomrának a rég fogyasztott antilophús, a lelkének azonban mégsem. Talán ezért is szökött fel a láza, már keselyűket látott a szomszédos fán, s azon tűnődött, hogy ha ez nem is a vég, de bizony ő még nem a helyes módon él. Sokat kell változnia. Egyszer, amint hónapok múlva, immáron meggyógyulva egy falutól nem messze harangzúgást hallott, betért volna egy misére. De rájött, hogy a templom nem oroszlánnak való hely. Jézus a bűnös emberért halt meg, nem a bűnös oroszlánért.
Napokon, heteken, hónapokon át elmélkedett vad életének értelmén és értelmetlenségén. Morfondírozott az oroszlántársaival való viszonyain, saját érzésein, gyenge tulajdonságain, mert az oroszlánok már csak ilyenek. Törte a fejét az oroszlánság jövőjén, vagy azon, hogy meghatározza-e az oroszlán természetét, hogy melyik hónapban született. Folyamatosan konzekvenciákat vont le a részeket és az egészet illetően. Ám ezeket a gondolatokat, felismeréseket nem mondhatta el senkinek. És ez azért egy kicsit bántotta.
Egyszer, amint az egyik erdőben bandukolt, újfent belebotlott egy másik oroszlánba. Kérdésére, miszerint mennyire van közel az a Nagy Hegy, igen csüggesztő választ kapott. Ám azt se tudta az a másik, hogy merre van az a szavanna, ahonnan hősünk útnak indult, tehát ismét irányt változtatott. A miombó-erdőket újra felváltották az akácia-csoportok, majd a fűfélék, tövises bokrok a majomkenyérfákkal. Hősünk már nem hitt a Nagy Hegy létezésében.
Egyik nap egy nagyobb oroszlánfalkához ért. A falka mellett egy csomó oroszlánkölyök hancúrozott. Elkezdte őket szemlélni. Majd gondolta, mutat nekik egy játékot, ami neki kölyökként a kedvence volt. Eleinte csodálkozva néztek az idegenre, de amikor elmondta nekik, hogy mi a játék lényege, ezek máris kergetőztek. Aztán oroszlánunk újabbat eszelt ki: szavakat kiáltott, amiket hallva a kölyköknek különféle módon kellett viselkedni. Ha azt bömbölte, hogy tűz, akkor horpasztani kellett, ha azt, hogy víz, akkor uzsgyi volt valamelyik fához, ha pedig azt kiáltotta, hogy keselyű, akkor azoknak lefekve a fűbe, szét kellett teríteniük mellső mancsukat. Amikor a falka vezérhímje, aki távolról eleinte gyanakvó tekintettel követte az eseményeket, látta, hogy kicsinyeire nem veszélyes ez az idegen, és azok milyen örömittasan játszanak, megkérdezte tőle, hogy maradna-e a falkánál, s játszana-e a kicsinyekkel máskor is. Ő a maradást választotta.
Furcsa volt ez a sok-sok jóság és öröm, ami átszőtte ezeket az alkalmakat. Az egyik szabadítós kergetőzésben az tűnt fel neki, hogy ezek a kicsinyek milyen őszintén mernek a másiktól segítséget kérni, és hogy mennyire szívesen segítenek egymásnak. Mennyire önfeledtek, mennyire a jelenben élnek, nem törődve a múlt sérelmeivel vagy a jövő nehézségeivel. Olykor maga is meghökkent fejlődésükön, burjánzó önállósodásukon, máskor meg már-már a kétségbeesés gyötörte egyik-másik hiperkölyök reménytelenségén. Persze gyermekkorában olykor róla is így vélekedtek. Hajlamos lett volna azt gondolni, hogy akkoriban még minden szép és jó volt, de rájött, hogy ez csak akkor igaz, ha a szép és jó dolgokat szemezgeti ki az emlékeiből. Őt is bántották sokszor a többiek, és ő is bántott másokat, talán nem is volt akkor derűsebb minden. De most jó volt itt, jó volt visszagondolni. Megpróbált visszaemlékezni minél több mindenre. Talán úgy hozhatja vissza azt, amire emlékezni szeretne, ha újra éli azt, amit csak lehet –  és lángra gyulladt, hogy ilyen szép gondolatokat tud kigondolni. Már a Nagy Hegy sem volt fontos a számára, mert úgy érezte, itt megtalált valamit. (Rossz nyelvek szerint csak attól félt, hogy ha tovább indul, se jut el oda, de ezt a helyet, ezt a falkát sem akarta elveszíteni, de ne törődjünk mi a rossz nyelvekkel.)  
Azt nem tudjuk, hogy visszaindult-e övéi közé, s ha visszaindult, visszatalált-e. Ő már másképp élt. Megkísérelt lelkesnek és kíváncsinak lenni, játékosnak és ösztönösnek. Oroszlántársai (akik vagy a régiek voltak vagy az újak) kicsit furcsállották természetét, néhányan még meg is rótták érte, de őt már nem zavarták az ilyen külső vélemények. Még az se számított, hogy mennyire jólfésült a sörénye (merthogy sörényhullása időközben nemcsak alábbhagyott, de  visszájára is fordult). Talán ezért is tanult meg újra mosolyogni, már amennyire egy oroszlánnak a derű ifejezésére kissé széthúzott pofáját mosolynak lehet nevezni. De megtanult nevetni és örülni is. Azóta ha vadászik, ha táplálkozik, ha párzik, vagy ha pihen, mindig az a titokzatos mosoly ül ábrázatán. Azóta ő a szavanna mosolygó oroszlánja. Oroszlántársai pedig őt látván vagy jobb kedvűek, vagy mégsem. A jobb kedvűek meg vagy rajta mulatnak vagy vele. De ő számára ez már mindegy is.