Diódaráló

Évszám
2010

Ha van diód, (vettél, kaptál, termeltél, vagy orvul szereztél) kell egy diódaráló is hozzá. Diót darálhatsz vele, de a háztartási kekszhez is jó. Diófagazdáknak elengedhetetlen kellék, édességvarázslóknak alapcucc. Én a régi fajtájú, kézzel tekerős, magyaros változatra szavazok.

Kaptam tavaly egyet a Férfitól, hogy diós süteményeket, omlós tésztákat, diós metéltet, diós konyhai költeményeket alkossak neki, nekünk, vendégeinknek. Használatba venni télen kezdtem, amikor egyszer megtörés után a megtört dió nem fogyott el rögtön csokoládé-fondüben, vagy éppen mazsolával társítva. Bár a dió almával és sajttal sem éppen rossz eledel. Tehát felszereltem, beállítottam, majd először életében megtekertem az új diódarálómat. Szépen forgott, nem akadt be, tökéletesen darálta a barnás, sárgás, érett dióbelet. A dióbélmorzsa esztétikusan hullott alá az edénybe. Öröm volt látni az egyenletes szemeket. A darálóban elakadt dióhéj sem ronthatta el a látványt. Az csak evés közben a fogakat törheti ki, ebben a jó kis diódarálóban sérülést nem okozhat. Takarítani is egyszerű a jószágot. Letekered a tekerőt, majd kiveszed a fémbelsőt, megtörölgeted, kitörölgeted és készen is vagyunk. Mehet vissza a helyére, az éléskamrába, a húsdaráló, robotgép és más konyhai eszközök közé társaságnak. Másodszor diós metélthez vettem elő a darálót. Élvezettel használtam a már bejáratott eszközt, ám egyszer véletlenül túl nagyot? Vagy túl erőset tekertem? Már magam sem tudott, de mintha valami kattant volna benne. No mindegy, attól még működött. A diós metélt elkészült, majd elfogyott, a diódaráló visszavándorolt a kamrába, ismételten. Hiányolta már húsdaráló társa, unatkozott a polcon, és várta vissza a szürkésfehér, fényes, karcmentes szépséget a fémfarkas.

Tavasszal nagy mennyiségben pucoltam a szépen összegyűjtött, ebül megszerzők elől megóvott utcai diónkat, mivel volt rá időm (és kedvem is kerekedett hozzá) - és persze mindig elfogyott. Csak úgy. Magában. Azonban a nyári nagy főzős szezonnal (és akkor jó főzni, ha az ember nem magának kotyvaszt nap mint nap) - rákészülve az őszi dióbetakarításra - újra a kezembe vettem a darálót. Ráadásul kekszet is akartam már darálni vele, keksztekercs, gyümölcskenyér szerepelt az étlapunkon. Tehát. Összekészítettem. Műanyag nyomókáját mellétettem. Asztalunkra rá- és felszereltem. Megnéztem. Diót belehelyeztem. Kekszet mellé készítettem. És edényekkel felszerelkeztem, rákészülve a diódarálóból kiokádott morzsahalmokra. Megtekertem, aztán túltekertem, végül széttekertem. Kártékony lettem?! Sajnos a tekerőkéjét, hát igen, tönkretettem.

Gondoltam én. Ám tudom, hogy annyira erős óriás nem vagyok, hogy egy fémdarabot eltépjek, így reméltem, a termék ezen eleme lett olyan rosszul kitalálva, hogy talán mégsem én lennék a diódarálódiótönkretevő. Az agyamban gyorsan kattogtak a kerekek és megoldást keresett a félig kész keksztekercs és gyümölcskenyér recept. Aztán beugrott, hogy a szüleimnél lévő hasonszőrű társ-diódaráló problémája az volt egykor, hogy a daráló maga fém, ám ez a jó marketingfogással elkészített modernizált diódaráló ifjonc úgy lett kitalálva, hogy a tekerője egy rossz minőségű alumínium szerkezet. Vagy ez tán nem is szerkezet, csak valami utánzat. Túltekered, a menet eltörik, kikopik, és már nem tudsz vele tekerni. Semmit sem. Azért, hogy a magyar háziasszony egy lökéssel (talán még lökés sem kell hozzá) tönkre tudja tenni és vegyen/vetessen egy újat - ami persze ugyanilyen rossz minőségű. A cég jól jár, csak a dió nem lesz ledarálva. És a keksz sem. Darált diót és darált kekszet boltban pedig elvből nem veszünk. Ha akad a kertben, otthon, akkor nem is kell. Próbáltam női műszaki eszemmel kitalálni valamit, de nem ment. Elpakoltam. Beteg darálómat néztem. És a társdiódaráló betegségére gondoltam. Hogy lehet, hogy az én szépséges diódarálóm is ilyen betegség áldozata lett? Ám én akkor sem veszek újat - fogadtam meg, az én Férfim igazi ezermester, minden jószágot meggyógyít. Felkértem hát a gyógyításra munkából hazatérvén, és két nap tesztelgetés, ötölgetés után megszülte a megoldást. Elmondta, hogy nem lesz olyan szép, mint az elején, ám sokkal jobb lesz. Mit nekem a külcsín?! Nekem a használati érték kell, de az nagyon. És szemem előtt megjelentek a darált dióval, darált keksszel készült sütemények tucatjai. Ki nézi a szépséget? Darálni akarok, de iziben! Elvonult az ezermesterodúba, elővette a hegesztőszerkezetet, csavarokat, fúrót és láss csodát, másnap már darálhattam diót és kekszet az új, fémes tekerőkés, hegesztett, csavaros, anyás, fehérfüles diódarálómmal, aminek a menete tartós anyagú. Daráltam, megtekertem, túltekerni nem tudtam, széttekerni nem lehetett, kártékonyságra nem ítéltettem. Sütemény elkészült, diódaráló a polcra visszakerült, és a húsdaráló is örül, hogy már nem kell irigyelnie a diódaráló fényes, karcmentes szépségét. Azért elárulom, szerintem így is jól néz ki. Ráadásul benne van a Férfi ügyessége és munkája is, és a tudat, hogy megjavítható az, mi egyszer elromlott. És a túl fényes, csillogó jószágok belseje sosem olyan értékes, mint egy avittabb, kevésbé fényes dolog titka. Példa erre ez a jó kis diódaráló.