Évszám
2012
Beküldő
umonika
„A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.”
A tél esti szürkületében, egy kisvárosi kőrengeteg közepén, idegen jelenség egy egyedül kóborló magyar vizsla. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy van gazdája, hiszen oda-oda szegődik a járókelőkhöz, s elkíséri őket egy darabon. Az emberek azonban egy hosszú nap után hazafelé mennek. Már a családra gondolva, mit sem törődve egy kutyával, aki valamit tudtukra akar adni. A vizsla mintegy megérezve ezt, pár méter után újabb és újabb embert keres, hátha valaki megérti… megsajnálja… és segít rajta.
Két barátnő lép ki a munkahely melegéből a hideg téli utcára. Ők rögtön meglátják, hiszen mindketten vizslatulajdonosok. Milyen gyönyörű kutya! Vajon miért van az utcán? Egyedül? Nem mehetnek tovább, a lelkiismeretük nem engedi őket. Mit tehetnek? Nem maradhat ebben a hidegben… a sok autó között étlen szomjan. A kutya hálásan ül mellettük, amíg tanakodnak. Elkezdődött valami, hiszen már megálltak. Felelősséggel tartoznak érte, nem hagyhatják magára. Mit tegyenek? Magukkal kell vinniük és megkeresni a gazdáját. A gazdáját, aki talán az utcákat rója, hátha megtalálja kedvencét. Arra nem is mernek gondolni, hogy valaki kitette őt ebben a farkasordító hidegben. Ki lenne ilyen gonosz tettre képes?
Póráz híján lekerül a kabát öve a kutya nyaka köré tekeredve, s ezzel megpecsételve további sorsát. Elindulnak. Már hármasban. A telihold fénye bátorítóan világít rájuk az útkereszteződésnél, ahol eldöntik, hogy ki vigye haza. Hosszas tépelődés után úgy döntenek, hogy szuka kutya mellé nem vihetik, mert annak nem lenne jó vége. Tudniillik a kutya, aki még mindig reményteli pillantásokkal nézi őket, szintén szuka. A kan vizsla gazdájának háza felé folytatják útjukat. Tele kétségekkel és kérdésekkel. Valóban jót tesznek azzal, hogy magukkal viszik? Talán nekik is tovább kellett volna menniük, és folytatni a hétköznapok jól megszokott ütemét?
A megfeszülő kabátöv helyes útra tereli gondolataikat. Megérkeznek az új, ideiglenes otthonhoz. Nyílik a kapu. A kan, csak úgy vizslásan túlpörögve örül, a szuka még megszeppenve áll a kapu előtt, de aztán a kedves invitálásra bemegy.
Minden új. Mindenkinek valami más. Új élet, új remény, új társ. Idővel talán minden a régi lesz. A régi gazda, régi élet, régi ház. Talán. Valami azonban már soha nem fog megváltozni. Az a téli nap, amikor egy kutya egyedül kóborolt egy kisvárosi kőrengeteg közepén, és két vizslatulajdonos felelősségteljes döntést hozott.
A tél esti szürkületében, egy kisvárosi kőrengeteg közepén, idegen jelenség egy egyedül kóborló magyar vizsla. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy van gazdája, hiszen oda-oda szegődik a járókelőkhöz, s elkíséri őket egy darabon. Az emberek azonban egy hosszú nap után hazafelé mennek. Már a családra gondolva, mit sem törődve egy kutyával, aki valamit tudtukra akar adni. A vizsla mintegy megérezve ezt, pár méter után újabb és újabb embert keres, hátha valaki megérti… megsajnálja… és segít rajta.
Két barátnő lép ki a munkahely melegéből a hideg téli utcára. Ők rögtön meglátják, hiszen mindketten vizslatulajdonosok. Milyen gyönyörű kutya! Vajon miért van az utcán? Egyedül? Nem mehetnek tovább, a lelkiismeretük nem engedi őket. Mit tehetnek? Nem maradhat ebben a hidegben… a sok autó között étlen szomjan. A kutya hálásan ül mellettük, amíg tanakodnak. Elkezdődött valami, hiszen már megálltak. Felelősséggel tartoznak érte, nem hagyhatják magára. Mit tegyenek? Magukkal kell vinniük és megkeresni a gazdáját. A gazdáját, aki talán az utcákat rója, hátha megtalálja kedvencét. Arra nem is mernek gondolni, hogy valaki kitette őt ebben a farkasordító hidegben. Ki lenne ilyen gonosz tettre képes?
Póráz híján lekerül a kabát öve a kutya nyaka köré tekeredve, s ezzel megpecsételve további sorsát. Elindulnak. Már hármasban. A telihold fénye bátorítóan világít rájuk az útkereszteződésnél, ahol eldöntik, hogy ki vigye haza. Hosszas tépelődés után úgy döntenek, hogy szuka kutya mellé nem vihetik, mert annak nem lenne jó vége. Tudniillik a kutya, aki még mindig reményteli pillantásokkal nézi őket, szintén szuka. A kan vizsla gazdájának háza felé folytatják útjukat. Tele kétségekkel és kérdésekkel. Valóban jót tesznek azzal, hogy magukkal viszik? Talán nekik is tovább kellett volna menniük, és folytatni a hétköznapok jól megszokott ütemét?
A megfeszülő kabátöv helyes útra tereli gondolataikat. Megérkeznek az új, ideiglenes otthonhoz. Nyílik a kapu. A kan, csak úgy vizslásan túlpörögve örül, a szuka még megszeppenve áll a kapu előtt, de aztán a kedves invitálásra bemegy.
Minden új. Mindenkinek valami más. Új élet, új remény, új társ. Idővel talán minden a régi lesz. A régi gazda, régi élet, régi ház. Talán. Valami azonban már soha nem fog megváltozni. Az a téli nap, amikor egy kutya egyedül kóborolt egy kisvárosi kőrengeteg közepén, és két vizslatulajdonos felelősségteljes döntést hozott.