Mindent elborított a tömör sötétség, meteorzápor ömlött ropogva, feketén hömpölygött a tenger heves hulláma, imbolyogva susogtak a tűlevelű fenyők a nedves szélben. Égig érő hegycsúcsok recsegve törtek oszlopként a végtelen magasba. Íme, a születés, de ki mondhatja el, hogy milyen: az, aki őrködve figyel művére, elrejtve azt a sóvár tekintetek elől, vagy aki itt tengeti egyhangú, szürke életét, ki az egyetlen ember errefelé.
A Várost számára mindössze egy apró házikó jelentette. Ott gubbasztott a vadul tajtékzó óceán parti sziklaplatón a félelmetes szegélyig nyújtózva. A Nap lágy sugara alig hatolt át a szürke, gomolygó füstön, csupán fanyar fény derengett árnyékok nélkül, tömény gőzben erjedt a levegő. Estefelé a horizont összeszűkült, ég és föld egymásba olvadt, múlhatatlan lüktetést biztosítva az elpazarolt, unalmas napoknak. Az ifjú régóta a hullámtörések bódulatában élt, cserzett bronz barna bőrén csupán egy tekintélyes falevél volt ruhája. A természet csúful elbánt vele, szerény életet kínált készletéből.
A csipkézett partról szívszorító kép a rohamosan közeledő, fortyogó massza áramlása. A fiú szorongó szívvel figyelte a távoli titokzatos végtelent, onnan remélve változást. Egy sudár fa magasodott csupán viskója sarkánál, dölyfösen, verítékezve próbált kapaszkodni a messzeségbe, kígyó tekergőzött törzsén; apró bogyói összehúzták a fiú szájpadlását, miközben nagy várakozással szopogatta egymás után, bízva abban, hátha a következő majd valami más, sokkal nemesebb lesz. Parányi kertjében néhány sápadt rózsa sóhajtott ácsingózva az éltető vízért. Társasága egy fekete, sovány macska rendszeresen a lábainál dorombolt, beszédes, bágyadt szemeivel bambán bámult rá.
Kis, önmaga barkácsolta lélekvesztőjével többször szállt vízre némi élelmet kutatva. A féktelen szelek dühétől duzzadó, feketekeresztes vászonvitorlája recsegve repítette előre a bárkát, a magasból könnyű szárnysuhogással csak egy fehér holló követte egymagában, párja még sohasem tűnt elő. Ritka madár, vélte az ifjú. Hívta, valósággal vonzotta a messzeség. Vére sugallta: valami egyedülálló, örökké tartó élmény kezdődik majd a távolban.
- Azt hiszem, az utazás álma a nyughatatlanság és a szüntelen küzdelem tünete. A változatosság még ebben a rideg környezetben is felvidítja lelkemet - epekedett ilyenkor, mintha bozóttűz perzselné fojtott érzéseit. Ebben a kegyetlen világban meg akarta ismerni, mi is zajlik lelkében. Szerencsére nem bújhatott álarcok mögé, kissé jámbor, de kíváncsi arca naivitást, tekintete csupa őszinteséget sugárzott, bár ezt pusztán saját maga élvezhette néha a közeli zárt öböl békésebb vízfelszínén. A természeten túl önmagát is le kellene győznie a hiánytalan élet reményében, ha szakadatlan kesereg a végső napját várva, minden szándék és terv pokoli délibábbá merevedik.
- Meg kell teremtenem a boldogság, a teljesség birodalmát: az Édenkertet - biztatta magát -, mert ami eddig nem pusztított el, az mára már bizton megacélozott. Ezen a sanyarú, mostoha földön szívós és magabiztos sereggel ér fel az ember, kinek szíve is kemény, ráadásul kedveli a Teremtő - lázadozott sorsa ellen.
Egy barna kagylót vetett lábához az óceán. Felkapta, fejcsóválva vizsgálta élettelen belsejét. - Üres kagyló lennék csupán, ha életemet nem tölteném meg minden jóval. A jóság csak termékeny talajban virágozhat - emésztette magát.
A fiúból egykettőre férfi lett. Arca, lelke megedződött, mintha sok-sok év telt volna el, úgy kavarogtak az események egymást követve, fejében sűrű kavalkád tombolt. Gondolatai magára maradtak, rejtett energiáit mozgósította, hogy táplálékkal lássa el agyát. Lassan kezdett a magában alkotott képekhez szavakat társítani, szinte belevakult az ábrándokba. Mialatt tekintetével bejárta szűk tanyáját, kezén vastaggá duzzadtak az erek, száraz nyelvét forró iszapszemek karcolták.
Másnap mégis közönyös hangulatban üldögélt a kopár sziklaormon, nem izgatta a fodrozódó, kusza hullámok ritmusos tánca sem, csak hallgatta szigorú morajlásukat. Kurta, nem épp ideillő zajfoszlány riasztotta. Kialvatlan szemekkel mustrálta elszigetelt, primitív birtokát, és meglepetten tapasztalta az elevenség csalhatatlan jeleit. A gyümölcsfáján óriásivá dagadt almatermések a fénytelenségből kitörni kívánó férfi számára elképzelhetetlen színekben mosolyogtak. Öblös markában ide-oda forgatta az egyiket, de a harapást megelőzte a látomás, melytől nyitva maradt éhes szája. A távoli bércek párafüggönyénél, a narancsszínű napsugarak találkozásánál hatalmas félkör ívelt, hidat húzott a szikrázó víz felett, színes csíkokat rajzolva az égre. Mintegy varázsütésre tobzódó színorgia lepte be a tájat, jól megkomponált szimfóniában egyesülve. Izzasztó, só illatú levegőt hozott a langymeleg, a kócos fuvallat mámorossá tette a feléledt természetet. A meleg napsugarak kisimították végre a földi óceán szilaj habjait. A férfi kitárta széles karját, hogy az illatos kis tulajdonát magába szippanthassa.
Káprázatos fény robbant a zeniten, ragyogó piciny csillagokká zúzva a látványt, mint gyenge vízcseppet a parázsló nap, a gyűrűző tengert puha kobaltkék paplanként fedték be szelíd hullámai. Sűrű örökzöld bokrok guggoltak az erdő szélén a terebélyes fák árnyékában, naptól megittasult cseppnyi bogarak döngicséltek a virágok illatos kelyheiben. Lubickolt a friss élet a halványkék égbolt alatt. Hirtelen beforrtak a teremtés okozta mély sebek.
Felszáradt már az eső áztatta föld, a férfi meleg, barna szemei mégis párásodni kezdtek, nehéz volt kordában tartani túlcsordult érzelmeit. A nyomasztó homály tüstént tovarebbent szívéről, mint egy lenge tavaszi bárányfelhő. Szent hite az újjászületésben oly szilárdnak bizonyult, mint az a masszív kőszikla a barlangnál, ahonnan egy angyali tünemény libbent elő csendesen. Egy álomszép lányt pillantott meg, ki sajátos, a bimbózó szenvedély színeiben: sárgán, zölden és violán tündöklő kendőt viselt, a vállán nyugodott elomló, selymes haja. Zöld szemei epekedő vágyakozással teltek, keble ritmikusan hullámzott, keskeny csípője lágyan ringott. Az ifjú megbabonázva állt, gyöngyöző homloka lázasan izzott, testében az eddig sohasem tapasztalt kéj lett úrrá. Megszületett benne minden ösztön magva, az érzékiség ura, a Szerelem. Sejtette, valami újnak, valami megmagyarázhatatlan élménynek a kezdete ez. Bízott benne, a végtelenbe tart. Egyesült a teljesség, az összhang, végül a fény, melyek most is a szépséget hozták létre.
Feledve ellenállásának maradék morzsáit, remegő lábakkal sodródott a lány felé, reszkető kezeit nyújtva neki, mikor amaz búgó hangon szólította meg:
- Szervusz, Ádám! Én Éva vagyok. Akit látsz, az egy álom, csupán egy képmás. Mostantól az életünk sem lehet más, mint egy hosszú-hosszú álom, tehát a halál is csak egyfajta álomkép lesz, mely egy tudatos életben folytatódik az idők végezetéig, csak éppen nem tudunk fizikai testünkbe visszatérni. Gyere, versenyezzünk! - javasolta, majd könnyed suhanásnak eredt a tengerpart puha homokjában, a felajzott szerelmes kábán vetette magát utána. Szaladtak. A lábak kitartóan csattogtak a sziklák szabdalta parton, kapkodva nyelték a párás, sós levegőt. Hamarosan beléptek a boldogság rácsaiból szőtt érzékiség börtönébe, az éjszaka takaróként borult testükre, saját örömüket a másik parázsló szemében látták viszont. Aphrodité áldásával összefonódott a pár, repültek a beteljesedés, a tökéletes világ felé.