Feszengve ültem le az idős nővel szemben, miután hellyel kínált.
A lakás szűkös volt és tele volt zsúfolva apró, idejétmúlt kacatokkal, amik valószínűleg csak neki jelentettek bármit is; vagy még neki se. Arra gondoltam, ez valami nyugdíjas dolog lehet - belekapaszkodni a jelentéktelenbe és úgy tenni, mintha fontos lett volna. Utólag összerakni magukat: ez voltam én, ezt tettem, ez volt az életem. De útközben minden csak egy nap volt, semmi több.
A hölgy esetében ez még furcsábbnak tűnt: díjakat vártam, trófeákat, öreg, keretezett fényképeket korabeli hírességekkel. Ezeknek azonban nyoma sem volt.
Észrevehette, hogy eltűnődtem és az ócska, kényelmetlenül süppedős fotel melletti vázára mutatott:
- Azt anyámtól kaptam, mielőtt harmadjára is férjhez ment.
- Hmmm. És... - kérdeztem bátortalanul -, mit jelent?
- Többet, mint azok a tárgyak, amikre számítottál.
- Értem. Kezdhetjük?
- Hogyne! - fészkelte be magát a kanapé párnái közé, én pedig előkapartam a jegyzetfüzetem és a tollam. Véletlenszerűen ütöttem fel a füzetet, és a lap tetejére karcoltam a következőt:
Hannah Finklestein, 1. interjú; 2077.08.19.
- Mit tudna mesélni a kezdetekről? Mikor elkezdett dolgozni? Milyen volt?
Az idős nő mély lélegzetet vett, mielőtt megpróbált visszaemlékezni a közel hetven éve történt eseményekre. Finklestein asszony, legalábbis azok alapján, amit össze tudtam szedni az életéről, egy apró faluban kezdett tevékenykedni.
- Érdekes volt. Igen, azt hiszem, ez a jó szó rá; akkoriban azonban a világ legrosszabb helyzetének éreztem.
- Miért?
- Mert nem voltam önmagam. Nem voltam összhangban magammal. Nem engedtek. Bármit akartam, azt mondták, lehetetlen, fáradságos, felesleges. Hogy úgysem becsüli meg senki. Tudod, akkoriban a legtöbben azt gondolták, amit nem tudnak megfogni és pénzre cserélni, az értéktelen. És hogy aki ezt nem tudja megtenni, azt el kell taposni.
Hallottam róla, milyen volt a világ az ő korukban, mindegyikünknek meg kellett tanulnia, mégis erősnek éreztem az utolsó mondatot.
- Eltaposni?
- Igazad van, ez így nem helyes...
Egy pillanatig kereste a megfelelő szót, majd rám nézett és folytatta:
- Inkább meg kellett őket törni. Lassan, lépésről lépésre, és mindeközben elhitetni velük, hogy nem történik semmi különös. Hogy senki sem áll az útjukban, csak ők maguk. Hogy értéktelenek, hogy lusták, hogy élősködők. Hogy csak saját magukon múlik a szerencséjük.
- Ezt kifejtené bővebben? Még sosem hallottam erről.
- Ó, biztos vagyok benne, hogy hallottál. - nevetett fel, és az arcáról szinte teljesen lefoszlott a kor; újra egy életerős, dühös és fiatal nő ült velem szemben, egy öreg testbe zárva. - Biztosan hallottál róla. Ti már úgy hívjátok, a Nagy Fehér Eszme.
Igen, ez nagyon is ismerős volt. A régi Nyugat, ami leigázta az előzőt, és azt hitte, ő maga sosem omolhat össze. Mert hiszen hogy pusztulhatott volna el az, ami öröknek tűnt?
„Természetesnek".
„Mélyen emberinek".
„Isteni rendnek".
De lassan, a természetes, a mélyen emberi, az isteni egy apró szegletéből elkezdett kinőni az, ami már a mi korunk volt - kezdetben apró kis szikrák voltak ezek, kicsiny zendülések a gőgös hatalom ellen. Aztán eszme lett, még ha csak látszatra is volt teljes. És más neveket adott a nyilvánvalónak.
Elnyomás.
Gyűlölet.
Rasszizmus.
Hannah észrevette, hogy elgondolkoztam, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy magamtól próbáljam meg összekötni a pontokat.
- Jó, de... senki sem gondolhatta komolyan, hogy az a rendszer jogos volt. Az alsó rétegek biztosan nem.
Finkelstein felhorkantott.
- Ha eleget ismételnék, hogy semmit sem érsz, drágám, te is elhinnéd. És akkor akármit teszel, akár gyűlölöd őket, akár kezed-lábad töröd, hogy megszeressenek, az övék vagy. És észre sem veszed.
- Akkor sem hiszem el. Így nem lehet élni.
- Az ember bármit kibír. Észak-Korea évtizedekig létezett a nagy diktatúrák bukása után is. És az emberek ott is életben maradtak. A többségük egy percig sem gondolta, hogy nem érdemes élniük.
- És Ön is ebben nőtt fel.
- Nekem szerencsém volt. Szép házunk volt, apám megbecsült munkás, anyám szorgos háziasszony. Saját maguk is elnyomottak, de legalább nem a társadalom legalján. Azt hitték, ők különbek, mint azok, akik legalul vannak. Hogy ők tényleg elérhetnek valamit, ha keményen dolgoznak és normálisak maradnak. Kis nyaralást, öreg autót, muskátlis ablakot. És hogy a nagy siker mögött mindig csalás van, a tisztességes, keményen dolgozó kisemberek mennyországa pedig a közös, halk, vasárnapi ebéd. Gyűlöltem azt az életet.
- Kalandozni akart? - mosolyogtam. Nehéz volt elképzelni a velem szemben ülő nőt kamaszként, különösen, hogy híressé csak jóval azután vált, hogy az első ráncai megjelentek.
- Kaland? - nevetett-, Dehogy! Azt akartam, hogy úgy éljenek, mint azok, akiken élcelődtek. Egy olyan világban élni, ahol az ő normáik az abnormálisak. És mindent meg is tettem azért, hogy ez így legyen.
- Mint például?
- A barátaim kisebbségiek voltak, rongyosak, hangosak, számkivetettek, és mégis vidámabbak, mint bárki más. A legbotrányosabb ruhákat hordtam, rikító hajszíneket, hatalmas, csillogó gyűrűket és fülbevalókat. A legundorítóbb dolog voltam, amit el tudtak képzelni, és mégis biztosan haladtam előre. Támogatókat találtam, akik segítettek munkához jutni. Rengeteg programot szerveztem, még többen vettem részt, megtettem mindent, hogy az alul lévők láthatók legyenek. Sikeresek. Ugyanolyan értékesek, mint bárki más.
- Sikeres volt? Én úgy tudtam, rengeteg ellenséget szerzett.
- Ó, az elkerülhetetlen volt. Utólag persze könnyen beszélek róla, de akkoriban komolyan fontolgattam, hogy kilépek egy vonat elé. Vagy valami hasonló. Nem, nem volt egyszerű, ez igaz. A karrierem most már sikernek látszik, és ne érts félre, az is. Régen nem éreztem annak, de minden percét élveztem, mikor végre azt csinálhattam, amit szeretek. Még akkor is, ha ez jóval kevesebb időmet és energiámat vette el, mint az, hogy megvédjem magam mások rosszindulatától.
- Megfenyegették?
- Nem, nem úgy működtek. Tudod, azért voltak olyan hangosak, hogy elrejtsék a saját gyengeségük. Gyávák és ostobák voltak ahhoz, hogy komolyan bánthassanak. Úgyhogy elkezdtek úgy kezelni, mintha magam is idegen lennék, aki nem tartozik az ő társadalmi rétegükhöz. Megpróbálták elhitetni, hogy nem érek semmit. Hogy kicsi vagyok, hogy értéktelen, bármikor helyettesíthető. A leghőbb kívánságuk az volt, hogy egyszer találjak valakit, akivel összeházasodhatok - ne, ne mosolyogj -, ez volt a legszörnyűbb, amit tehettek velem. Bezárni, elzárni a fejlődéstől, alárendeltté tenni a saját házamban, ami onnantól kezdve a munkahelyem is lett volna. És ez halálra rémített.
- Egyébként sem játszottam soha abban a csapatban, hogy nekem valaha is férjem legyen. - legyintett és elmosolyodott.
- De valahogy kitört ebből. Hogyan?
Reméltem, hogy a változásról kezd beszélni végül is ez lett volna az egész interjú célja. Kideríteni, hogy sikerült megváltoztatni a világot. Még most, közel 50 év távlatából sem tudtuk, mi vezetett végül a lázadásokhoz, hogy vajon ki rángathatta a szálakat a háttérben.
Hannah megint ráérezhetett, mire gondolok (ez kezdett ijesztő is lenni, bár nem várhattam mást olyasvalakitől, aki egész életében emberekkel foglalkozott), és elmosolyodott.
- Építettem egy kertet.
- Hogy micsoda?
- Igen, építettem egy kertet. Egy kicsikét. Semmi köze nem volt a barátaimhoz. Csak azt akartam, hogy a méheknek és pillangóknak legyen egy kis zöld, ahol nem fújják le őket méreggel és nem gyűjtik be őket.
- És... ez használt? - kérdeztem bizonytalanul. Fogalmam sem volt, hova akart ezzel kilyukadni.
- Hogyne! Az elején persze mindenki kinevetett. Azt mondták, el fogják taposni, széthordják és lerombolják a huligánok. Tudtam, hogy van erre esély, de reméltem, hogy az emberek ennél kicsit jobbak. Annyi rosszat kaptam tőlük, hogy muszáj volt ebben hinnem. Olyan volt ez, mint egy vallás - minden tény ellenére remélni a jobbat.
- Mi történt a kerttel? Megmaradt?
- Igen! - nevetett fel ismét. - Sőt, egyre többen csatlakoztak. Amint virágozni kezdtek a növények, a többség rájött, hogy ez szép. És jó. Hogy van öröm abban, mikor valamit nem magunkért csinálunk. De igaz, ami igaz, nem volt egyszerű elkezdeni. Még egy ilyen kicsi dolgot sem.
- Ön úgy ismerik, mint a legnagyobb feminista szervezet elnökét. Bevallom, azt hittem, főként erről fogunk beszélni...
- Így is történt.
Egy pillanatra megdermedtem. Nem vettem volna észre valami fontosat? Arról volt szó, milyenek voltak akkoriban az emberek, meg hogy milyen kertet épített...
- Tudod, a feminizmus az egyenlő jogokról szól. Előttem évezredekkel kezdődött, és remélhetőleg még legalább ennyi ideig fent is marad az eszme. Egyenlő jogokat mindenkinek, hiszen a képességeink nem ugyanazok. És ez így is van jól. Nem csak emberekre értve. Egyenlő jogokat nekem, neked, a természetnek, a következő generációknak - az élethez és érvényesüléshez való jogot. Ezért kellett kirobbantanunk lázadásokat, ezért kellett lassan, de biztosan beszivárogni a döntéshozók közé. Én nem tüntetéseken vagy aktivistaként kezdem, kedvesem. Én csak építettem egy kertet és ez elég bátorságot adott, hogy nagyobb dolgokat is véghez vigyek. Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg. Én az a kert voltam; most is az vagyok.
- Látod azt a vázát? - mutatott megint a mellettem lévő tárgyra. - Mondtam, anyámtól kaptam. Sosem tartottam benne semmit - nem vágok le virágot, csak hogy a haldoklása megtöltse a szobám mindenféle illattal. Tudta, és mégis egy vázát adott.
Egy kis időre elhallgatott.
- Sokat gondolkodtam ezen. Mikor fiatalabb voltam, és az nem ma volt, azt hittem, kigúnyol. Most már azt hiszem, jót akart. Adni valamit, amit szeretek. A gond az, hogy a saját világából merített hozzá ötletet, és az nekem már nem mondott semmit. Az a váza mindenki másnak értéktelen. Nekem a legfőbb mementó arról, hogy az a múlt nem adhat nekünk semmit. Üresnek, kihasználatlannak és halottnak kell maradnia.
- Köszönöm.
Nem tudtam mást mondani. Elég is volt ennyi. Az emberiség már megköszönte nekik, amit lehetett, én pedig nem tudtam ehhez hozzátenni semmit, azon kívül, hogy továbbvittem, amit elkezdtek.
Ő sem kért volna többet.
Mindketten hallgattunk és mindketten tudtuk, mire gondol a másik. Legalábbis ő biztosan tudta; én csak sejtettem. Még ki kellett találnom, mi vagyok és hogy lehetek összhangban magammal, de tudtam, hogy ez a végső cél. Akkor is, ha másoknak ez nem tetszik.
Mikor felnéztem, megint az idős nő mosolyával találkoztam.
- Savanyú cukrot?