Édes ébredés

Évszám
2013
Beküldő
Szeretet

- Hukk!
Mary elégedetten dugta vissza az almaborosüveget a szekrénybe hányt ruhák közé. Torka még bizsergett, ahogy a sárga savanyú-édes kín végig folyva nyelőcsövén a gyomrába ért. Bódultan botorkált a bevetetlen ágyhoz, s ruhástól a dunyha alá bújt. Nem félt, nem érzett fájdalmat, bár testét elborították a kék, zöld foltok. Az alkohol nyújtotta mámorban hamar álomba szenderült. Ezek voltak élete legszebb, de egyben a legüresebb percei. Ilyenkor legalább nem kellett szembesülnie a rideg valósággal.

Már nem emlékezett mikor indult el a lejtőn. Senki nem kérdezte, ő pedig nem panaszkodott. Nem olyan fajta. Próbálta elfojtani magában éktelen fájdalmát. Sikertelenül.

Nem szeretett emberek közé menni, hisz mindenki megvetette italozó életmódja miatt. Elítélték. Hogyan is érthették volna meg miért nyúl a pohár után egy többgyermekes édesanya. Nem így képzelte el ő sem az életét. Fiatal szemrevaló teremtés volt. Tele álmokkal. Szerénysége, kedvessége magával ragadta az embereket. A faluban sok udvarlója akadt, de ő várta az igazit. Családja köztiszteletnek örvendett a kicsiny településen. Szülei kétkezi dolgos emberek voltak. Édesapja szigorúan, de szeretetben nevelte őket. Bár az öreg elveiből nem engedett embersége, becsületessége mély tiszteletet váltott ki a környezetéből.  Többen mondták a frontot is megjárt emberről:

-„Na, ennek még az epéje sem keserű”

Az orosz fogságágban eltöltött idő nem kímélte az egyébként szívós juhász szervezetét. Hazatérése után sokat betegeskedett, felesége pedig odaadóan ápolta. Mary bízott benne, hogy édesapja felépül. De sajnos tévedett. Egy hideg februári napon az idős ember feladta a betegség elleni megfeszített küzdelmet. Lánya összeomlott. De a tartás melyet tőle örökölt nem engedte, hogy érzéseit kimutassa. A lelke sajgott és szíve szerint ordított volna, nem tette. Csendben várta, hogy környezete támaszt nyújtson gyászában, de senki nem figyelt rá. Családtagjai saját fájdalmukkal voltak elfoglalva, az emberek az élet rendjeként fogadták édesapja halálát. Az addig összetartó család, pillanatok alatt széthullott. Úgy gondolták a talpra esett nő, mint minden problémával, ezzel is meg tud küzdeni. Tévedtek. A nő, hogy mérhetetlen fájdalmát enyhítse az ital után nyúlt. Először csak titokban, hogy a róla kialakult pozitív képet a külvilág számára fent tartsa, majd mikor szomszédasszonyában szövetségesre talált, egyre nyíltabban kezdett el inni. Kicsi gyermekei csak azt vették észre, hogy otthon egyre több a veszekedés, és anya mindig alszik. Az elején még próbált leállni, de ha józan volt hatalmába kerítette a fájdalom. Félt. Attól, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. S a félelem mely lelke mélyén vert tanyát maga alá gyűrte. Minden, amitől rettegett életre kelt. Az emberek megvetették. Férje eltávolodott tőle. Elítélte ahelyett, hogy megpróbálta volna kideríteni mi vezette a pohárhoz a nőt. Könnyebb volt gyalázni, mint megérteni. Ebben segítségére volt saját családja, sőt a falubeliek nagy része is. Nem keresték a miértre a választ. A nő pedig csak csúszott lefelé a lejtőn megállíthatatlanul. Egyedül. Elvesztette az emberek bizalmát. Már senki nem vette komolyan. Teljesen magára maradt fájdalmával. Családja elfordult tőle, barátai messzire elkerülték. Feje felett összecsaptak a hullámok. Rab lett egy szabad világban. Az ital rabja. Amely nem csak a nőt, gyermekeit is leláncolta. Meg bélyegezték őket. A nagyobbik gyermek egy jobb élet reményében elköltözött apai nagyanyjához. Bár a kapcsolatot nem szakította meg teljesen szüleivel és húgával, a nő ezt újabb kudarcként élte meg. Tudta ő a felelős a kialakult helyzetért, de segítség nélkül nem volt ereje szembeszállni, felülemelkedni az akadályon. Pedig küzdött. De hiába. Az ital teljesen átvette élete felett a hatalmat, s mikor édesanyját is elveszítette teljesen kilátástalan helyzetbe került. Nem látott kiutat. Egymást érték a megaláztatások, s ő elvesztette az életbe vetett hitét. Már élni sem akart. De bármennyire is nyerésre állt az alkohol, egy valamit nem sikerült kiölnie a nő lelkéből: a tiszta önzetlen szeretetet. Mindvégig megmaradt annak a tisztelettudó, segítő kész embernek, akire édesapja egykoron olyan büszke volt. Csakhogy már senkinek nem volt szüksége a szeretetére. Hiszen megváltozott. 

Más lett.

Az évek teltek s a nő alkoholistává vált. Több elvonót megjárt, eredménytelenül. A kúrák után pár hétig tiszta volt, de mivel senki nem hitt már benne újra a pohár után nyúlt. Nem volt kinek bizonyítania. Nem volt, aki büszkén megszorította volna a kezét és biztatta volna. Nem volt kiért leállni. Beletörődött, hogy az emberek szemében már sosem lesz a régi. A bélyeg melyet az ital ragasztott rá végigkíséri szánalmassá vált életét. Letörölhetetlenül. Elhitte, hogy jóvátehetetlen hibát követette el. Hogy rossz, hogy alkalmatlan. Hogy nincs kiút. Neki ez lett a sorsa. Verések, megaláztatások, kilátástalan jövő. Már minden mindegy volt számára. Semmi más nem érdekelte csak az édes bódulat, amelyben nem érezte az ütések, rúgások és a kíméletlen szavak kínzó fájdalmát. 

Lelke kiégett, hitevesztett lett.

Nem volt ereje küzdeni. Feladta. Már mindenki lemondott róla. Egy valaki mégis végig kitartott mellette, és hitte, hogy egyszer véget ér az élet írta rémálom. Kisebbik gyermeke nem tágított mellőle. Mindent megcsinált anyja helyett, sokszor felnőtteket meghazudtoló módon intézte az ügyeket. Gyermeki naivsággal védte anyját, bárkivel bárhol szembeszállt érte. Szövetségesek lettek. A szeretet szövetségesei. A nő végtelenül hálás volt ezért, de már ez sem volt elég a talpráálláshoz. Egykori énjét elveszítve teljesen kifordult önmagából. Káromkodott, trehány lett, felelőtlenné vált. Csak ivott. Rengeteget. Mindenki eltaszította Egyedül Isten nem. Ő úgy gondolta mindenkinek jár egy második esély. És mint mindig most sem tévedett. Csodát tett egy szétzihált, pusztulásra ítélt családban. Olyant, melyet még maga Mary, sem mert remélni. 

Egy fagyos téli estén karácsonyra készülve ritka józan pillanatában Mary az ágyon feküdt. Hirtelen hatalmas fájások törtek rá. Igaz az utóbbi időben kicsit meghízott, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Pár perc múlva lábai között megjelent egy kócos kis buksi. Szült. Környezete megdöbbent hördült fel.  S már jöttek is az első ítéletek.

- Ennek gyerek?

- Jobb lett volna, ha nem marad életbe!

- Vagy mindketten meghalnak.

- Magát sem tudja ellátni, nem hogy egy beteg gyereket!

Igen, az apró kis teremtmény koraszülöttként, szívbetegen, egy vesével otthon jött a világra. Nem várta senki, de ő jött. 

Teli torokkal üvöltve: - Itt vagyok! Élni akarok! Szeresetek!  

Útban a kórház felé a nő nem tudta mitévő legyen. Agyában cikáztak a gondolatok. A helyzete szinte kilátástalanná vált. Félt. Megint. Az ítéletektől, a vádaktól, az emberektől. De amint meglátta az inkubátorba fekvő apró emberpalántát szíve mélyéről előtört az érzés melyet a társadalom vastalpai sem tudtak eltiporni: a szeretet. Élete új értelmet nyert. 

Nem törődött többé a külvilággal, a rosszindulatú megjegyzésekkel, a csüggesztő szavakkal. A gyermek, aki hősként küzdött életéért, megbabonázta anyját. Immár ketten indultak neki az élet harcának. A nő érezte már nincs egyedül küzdelmében. Igaza lett. Elválaszthatatlanok lettek. Egymásból merítettek erőt. Bár sok megpróbáltatáson mentek keresztül, megnyerték nem csak a csatákat, de a háborút is. Minden, amit az asszony az évek során elveszített duplán kapta vissza. Szabad lett. A lánc mely immár köbe fonta a szeretet lánca volt.  Családja ismét össze fogott, de már nem ellene. Érte. Értük. Látva elszántságukat egyre többen álltak melléjük. miközben a gyermek a betegséggel, az asszony a múltjával harcolt. Úgy érezte a baba előtt tisztalappal indulhat. Előtte nem kell szégyellni a múltat. Hiszen a jövő számít. A közös jövő, mely csak rajta múlik. Ez adott a nőnek erőt, hogy még egyszer talán utoljára meg próbálja a lehetetlent, felállni. A szövetségesek tábora egyre bővült. Az italt elvesztette hatalmát a nő felett. Láncai porba hulltak. Teljesen száműzte életéből. Helyét átvette a gondoskodó anyai szeretet. Újból embernek érezte magát. Szárnyalt. Környezete látva elszántságát, elismeréssel támogatta mindenben. Az ünnepek visszakapták rég elvesztett fényüket. A gyermek visszaadta a nő hitét, életét. Ekkora csodára álmába, sem mert gondolni. Megint az a szerető, gondos családanya lett, mint aki első gyermeke születésekor volt. Mert álmodni ismét.

Más lett.

Céljai lettek, tervei melyet, ha lassan is, de valóra váltott. Hit Rendületlenül. Napról napra erősebb lett. Az emberek büszkék voltak rá. Biztatták, segítették. Tudta, hogy a csöppség betegsége gyógyíthatatlan, de bízott az Isteni gondviselésbe. Az asszony és családja határtalan szeretettel vette körül a gyermeket. Az pedig minden nap tovább adta mindenkinek, akivel csak találkozott. Boldogan ölelt minden ismerőst és ismeretlent magához. 

Senkitől sem félt. Mindenkit szeretett. Őszintén tisztán, feltételek nélkül, ahogy őt az édesanyja. 

Gyönyörű huszonkét és fél év adatott meg nekik együtt. Ez alatt az idő alatt a nő talpra állt, megerősödött. Szemeiből eltűnt a félelem. Meg tanult harcolni és győzni. A gyermek aki betegen, váratlanul jött a világra megtanította küzdeni. A belőle áradó szeretet mindent legyőzött. A fájdalom mely a kislány elvesztése okozott, szinte elviselhetetlen volt számára. De hitt. Tudta, hogy már nincs egyedül, hiszen a család minden tagja egy emberként állt mellé A bélyeg mely hosszú éveken át megpecsételte és meg fosztotta méltóságától végleg eltűnt. Lemosta. Szeretetével, tetteivel. Hálát adott Istennek minden percért. Könnyeit letörölve, megerősödve, büszkén indult neki a jövőnek

Más lett. 

Már nem félt.