Ég és föld ünnepel

Évszám
2009

I.

Ha tízezer és tízezer mérföldet utaztunk, akár hintóval, akár tengeralattjáróval, vagy esetleg léghajóval, ha már megmásztunk legalább száz égbe nyúló hegyet és végtelen folyók sokaságán keltünk át, akkor van rá tán némi esélyünk, hogy elértünk oda, ahol ez a történet játszódik. De egészen bizonyos lehet benne bárki: ennyi megpróbáltatás olyannyira megviselné, hogy már képtelen volna a valósat a hamistól elválasztani, így pedig ha valaki valaha járt is e tájon, hiteles beszámolót nem adhat róla. Sajnos sosem tudjuk meg tehát, igazak-e az e lapokon elbeszéltek – ha el nem is hisszük, hagyjuk azért, hogy képzeletünk eljátszadozzon a merész gondolatokkal, hátha lesz tanulság, ami épülésünkre szolgál. Mesélték tehát, hogy egy távoli, különös vidéken, hegyek és dombok közt húzódik meg egy még különösebb kis erdő. Bár ha jobban szemügyre vennénk a látnivalót, rájönnénk, hogy igazában se a vidék, de az erdő, sem pedig a lakói nem hordoznak magukban semmi igazán szokatlant. Minden épp csak úgy zajlik, mint bármely más ország bármely más erdejében. Madarak, vadak, szitakötők és csúszómászók, gombák és mohák sokasága él együtt a Nap, a felhők, a viharok alatt. Épp csak egy kivételről kell megemlékeznem, ami mégis említésre méltóvá teszi e pagonyt.

A sűrű közepén ugyanis egy olyan csodálatra méltó fa állt, amilyen mellett szótlanul elmenni nem lehet. Mit mondjak, első pillantásra azt is bajos volt megállapítani, fa-e ez egyáltalán, vagy valamiféle bizarr építmény. És nem is tapogatódzunk messze az igazságtól, hiszen valójában – mindkettő volt egyszerre. Nem nyúlt sokkal magasabbra a többi környező kőrisnél, tölgynél, szilfánál, viszont a törzse széltében oly terebélyes volt, hogy felért közülük öttel-hattal is. És persze nem volt szabályos kerek, mint társaié, hanem innen is, onnan is különféle tornyok, oszlopok, pillérek emelkedtek ki. A kérge sok helyütt tetővé és tetőcserepekké alakult, máshol ablakok rései látszottak. A levelei sem a megszokott színben ragyogtak, sokkal inkább tűntek feketének, de ennek ellenére sem volt e különös jelenség visszataszítónak vagy barátságtalannak nevezhető. Inkább az lehetett az őt megpillantó ember érzése, hogy ehhez fogható fát bizony széles e világon nem talál másutt. És ha már hajlékhoz hasonló, alighanem a lakója is egészen különleges valaki lehet.

Így is volt. Közkeletű hiedelem, hogy az afféle ősrégi, sejtelmes, rejtelmes erdőkben él egy szellem, aki őrzi a fákat és azok titkait. Nos, ezt a furcsa lényt bízvást nevezhetjük ilyen szellemnek. Mindenki csak e néven ismerte: az Óriás. Semmiképp sem termete okán viselte e megszólítást. Leginkább egy átlagos, hosszú szakállú öregemberre hasonlított – bár senki sem tudta, az volt e valójában -, kérges keze is olyan, mint egy dolgos élet utolsó szakaszában vándorló aggastyáné, csak a szeme volt annyira különös. Ez a kék szempár magában hordozott valamit az újszülött kétségbeeséséből, a kisgyerek bizonytalan csodálkozásából, az ifjúi merészségből és az érett ember belátásából is. Mélysége határtalan volt, és mérhetetlen jóságot sugárzott, ahogy tekintetét jártatta maga körül. Nagyon hosszú és gazdag élet állt már mögötte, és csodálatos módon minden pillanatára emlékezett. A szépekre éppúgy, mint a tragikusakra, és ő tanult mindegyikből. Persze ezt az óriási tudást és tapasztalatot nem akarta saját magába fojtani és elfecsérelni. Azért hívták Óriásnak, mert az erdőben mindenki hozzá járt, és mindenki tőle tanult. Senkit sem zárt ki a házából, mely mindig nyitva állt, és a belépő mindig ugyanúgy találta: lenyűgözött hallgatóságtól körülvéve. Itt még az állatok, az őzek, baglyok, de még a kígyók is gyakorta betértek hozzá, hogy csak nézzék és hallgassák – és boldogságot merítsenek, amikor arra volt szükségük. Legodaadóbb tanítványa és barátja viszont egy fiatal lány volt, Jázmin. Jázmin majdnem ugyanolyan titokzatos volt, mint az öreg. Senki sem tudta róla például, hol él, csak az volt biztos, hogy senki sem maradt olyan sokáig, és senki sem ébredt olyan korán, hogy hallhassa az Óriás történeteit, mint ő.

II.

Így teltek tehát az évek. Az erdőbeliek azt vették észre, hogy az utóbbi időkben egyre hidegebbek a telek, és mind hosszabb ideig tartanak. Mire bekopognak simogatóan az első tavaszi napsugarak, már szinte el is feledték, milyen volt az ősz bársonyos színpompája a fák lombjain, és amikor megint leesett az első hó, még alig szokták meg az édes nyarat. Egy ilyen különösen zord téli napon pedig zárva találták a különös kunyhó ajtaját. Beszélték, lakója, az Óriás elköltözött, fel, az égbe, és talán soha többé nem látják viszont.

Előző este az Óriás különösen hosszú ideig marasztalta Jázmint. Ezt mondta neki:

- Tudod, mi a legszebb a világban? Egészen föntről nézve olybá tűnik, nap nap után ugyanúgy telik el, de nekünk, akik benne élünk, minden egyes pillanat hozhat valami újat. Én egész életemben arra törekedtem, hogy ezek közül minél többet megőrizzek magamnak. Ha most boldognak nevezem magam, csak azért lehet, mert sosem kételkedtem benne, milyen szép ez a világ valójában. És ma egyetlen történetet sem szeretnék már elmesélni neked, csak egy dolgot még: te se felejtsd el sohasem, mennyi mindent láthatsz meg a legegyszerűbb pillanatban is. Sose tartsd csukva a szemedet az élmények előtt, a szép dolgok azért születnek, hogy feltárulkozzanak, te pedig azért, hogy magadhoz öleld őket.

Ezután már egyetlen szót sem szólt. Egy darabig némán néztek egymásra, majd a lány, mintha megérzett volna valamit, lassan felállt, és kiment. Csak az ajtóból nézett vissza még egyszer. Az Óriás pedig, immár egyedül maradván, még néhány percig a kandallóban táncoló tűzbe bámult, azután felállt ő is. Odasétált az asztalához, felemelte a tollát, de még mielőtt a tintába mártotta volna, visszatette újra ugyanoda. Elfordult, levette a válláról prémes takaróját, ráterítette az ágyra, és végigfeküdt rajta. Most már mozdulatlan volt, míg végül lehunyta a szemét, és elaludt. Teste oly különösen ragyogott, mint az újhold fénye a víz felszínén.

III.

Egészen máshol ébredt fel. Az első, amit megpillantott, színes fénypöttyök játéka volt a szeme előtt. Egyetlen formát sem tudott kivenni a színdarabból, de úgy érezte, a teste is megtelik fénnyel. Ugyanakkor nem tudta mozgatni a tagjait, léptek nélkül sétált előre, mígnem tisztulni kezdett előtte a kép. Most már le tudott tekinteni saját magára is. A keze, a lábai mintha egészen megfiatalodtak volna, a bőre egészségesen piroslott, és olyan friss levegő áramlott a tüdejébe, amifélét még sohasem érzett. Most felemelte tekintetét, és a ködből egy csöndesen zúgó folyó rajzolódott ki előtte. Ő az egyik partján állt, a túloldalon pedig emberek csoportját látta, egészen aprónak látszottak ilyen távolról. De a pillantása elkalandozott, mert igazán rendkívüli dolgok történtek most. A folyó mindkét partján sziklák hevertek, színesek, akár egy-egy virág a mezőn. Olyan színekben pompáztak, hogy túltettek a legfennköltebb őszi tájképen is, és most mindegyik szikla egyszerre mozogni kezdett. Puhává váltak, és rugalmasan hullámzottak, valamiféle isteni zene ritmusára, amely mintha égből nyílt csatornákon áramlott volna le idáig. Harsonákat és gigászi hegedűket hallott, szinte érezte a bőrén megszólaltatóik hatalmas lélegzetét. Ekkor egy kürt éles szavára a kövek ismét megdermedtek, majd egy pillanatnyi várakozó csönd után millió és milliárd darabra robbantak szét, ezek a darabok azonban újra csak puha esőcseppekként koppantak a bőrén. Ahogy a csöppek a földre hulltak, helyükön ezerszínű fű nőtt, előbb a bokájáig, majd a térdéig körülülelve az Óriást, aki valamiféle földöntúli nyugalommal nézte maga körül e tengernyi csodát. Apró, fénylő rovarok emelkedtek a fűszálakról a levegőbe, és mind körülötte zsongtak, selymes szárnyaikkal időnként végigsimítva az arcát. Ő lassan lehunyta a szemét, és mikor ismét kinyitotta, már a folyó túlpartján állt. Az egyik alak felé lépett.

- Örülök, hogy látunk, kedves barátom – tárta szét ölelően a karját. – Remélem, nem volt kellemetlen az utazás.
- Ó, - mosolygott az Óriás – nem érzékeltem belőle szinte semmit.
- Helyes. Igyekeztünk mindenben a kedvedre tenni. Talán nem bántódsz meg, ha azt mondom, vártunk már magunk közé.
- Dehogy! Már én is készülődtem egy idő óta, még ha bolond lennék is tagadni, mennyire szép volt az a hosszú élet, amit odalent tölthettem.
- Erre magad körül láthatod a bizonyítékot. Nézd, mennyi csoda fogadott téged. A Mennyország repes, hogy mostantól te is köztünk élsz, és máris megkezdte az ünneplést. Persze ehhez nekünk is lesz egy-két szavunk – nevetett az idegen. – Gyere, hamarosan olyan fogadásban lesz részed, amit sokáig emlegetünk majd!
- Péter, nem volnék tán már túl öreg ehhez?
- Hohó! Hát törődj bele, fiatalabb már sosem leszel, de most már öregedni sem fogsz többé! Barátom, a szívem túlcsordul a boldogságtól!

IV.

Amikor Jázmin kilépett az Óriás tölgykastélyából, nem hazafelé vette az irányt, mint máskor. Homályosan fel-felrémlett benne, bár megfogalmazni nem merte magának: talán kimondatlanul most vett búcsút a legcsodálatosabb embertől, akit csak ismert. Biztos volt benne, ma nem jönne álom a szemére. Így csak elindult, nem is ügyelt arra, merre viszi a lába, és ezerféle gondolat rohanta meg, mind fejvesztetten száguldva az agyában. Amikor egy kicsit sikerült rendet teremtenie a káoszból, efféle dolgokon elmélkedett félhangosan: Mi lesz velem, ha egyszer valóban itthagy? És mi lesz mindenki mással, aki az ő kebelén találhatott biztonságot és megnyugvást? Ki fogja ezután a helyes útra vezetni azokat, akik netán kételkednek? Ki lesz majd az apánk, ha az Öreg itthagy bennünket?   

Persze sehogy sem juthatott előrébb ezekben a gondokban s gondolatokban. Mégis egészen addig tette fel magának őket újra meg újra, amíg a hideg éjszaka után a Hold is elkezdett lefekvéshez készülődni, a Nap első, bizonytalan léptű sugarai pedig felszegték fejüket a horizonton. Most olybá tűnt neki, mintha ezek az erőtlen téli pászmák is a csontjáig melegítenék, és forró tenyérrel simítanák végig elfáradt vállait. Azt suttogták a fülébe: Majd meglátod, milyen nap virrad most. Felejtsd el a gondjaid. Persze Jázmin nem volt képes erre. Elhatározta, hogy felmászik a nagy domb tetejére, oda, ahonnan oly szépen látszik az erdőt átszelő patak íve, és a fák szinte körülölelnek kérges karjaikkal. Úgy tervezte, innen nézi végig ezt a sorsdöntő napfelkeltét.

Ott ült tehát, búsan és magányosan, a jól ismert neszeket hallgatva. Egyelőre csak tévelygő fénysugarak adtak színt a tájnak, a napkorong még nem mutatkozott. Jázmin egy pillanatra úgy vélte, valami furcsa zúgás szeli át a levegőt. És igen, nem puszta képzelődés volt! A zaj egyre erősödött, de még mielőtt igazában megriadhatott volna tőle, egy sokkal látványosabb csoda kápráztatta el. A Nap tányérja végre felkapaszkodott a néma dombokra, de egészen másképp mutatkozott, mint az eddigi évmilliókban szokása volt! Ezúttal nem arany, de még csak nem is bíbor színben pompázott, ehelyett türkizkék palástot öltött, és valósággal elfújta maga elől a gyámoltalan felhőket. Néhány pillanatnak tűnt, és már teljes terjedelmében izzott az égen, most látszott csak, hogy a közepe nem is kék, hanem ott egy lángoló vörös folt vibrált, melyből mintha egy szempár tekintett volna az alant lévőkre. De Jázmin ezt nem volt képes pontosan megállapítani, mert ekkor el kellett takarnia kezeivel a szemét, oly erővel izzott fel az égi tünemény. Az eddig lassan fokozódó morajlás most egy hirtelen robbanásban teljesedett ki, utána viszont megint csönd lett. A levegő teljesen megváltozott, mintha apró porszemek kerültek volna a lélegző tüdejébe minden szippantással. Az egész táj egyfajta vörösben úszott.

És ez a fölötte nyugtalanító állapot sem tartott sokáig. Néhány percen belül oszladozni kezdett a furcsa piros köd, a lég tisztult, és már a jól ismert Nap bámult kacéran le az égből. Mintegy varázsütésre az erdő is megelevenedett, ezerféle zsivaja töltötte be az étert. Ez Jázmint is kizökkentette mozdulatlan elragadtatásából, és már indult is volna rohanvást, hogy valakivel megossza, amit látott. Csakhogy a mágiának még nem volt vége. Váratlanul kozmikus fanfárok hangja szólt, és az égen rés nyílt. Ebből a nemes sebből virágfelhő buggyant ki, szirmok miriádja szállt kaotikusan a levegőben, mígnem földet érve mindegyik helyén egy-egy rózsa, tulipán, nárcisz vagy geránium öltözött föl, ritmusra hajlongó tengerré változtatva a völgyet. Dongók raja került elő, és szerenádot adva zúgott fel szárnyaik erdeje előbb itt, majd ott. A talaj megrepedezett, és mézédes víz szökkent elő belőle. Színes patakok nyíltak a földből, soha nem látott halakat úsztatva. Mindenünnen csodásabbnál csodásabb állatok szaladtak elő, és törzsi táncot jártak a láthatatlan szimfónia ritmusára.

- Ó! – szakadt ki akaratlanul az áhítat sóhaja a lányból – Mekkora az élet! Mennyi barázda a testén! Mennyi ajándék, amit eloszt közöttünk! És mivel érdemeltünk mi ennyit közülük? Ha nem…

Most egy csapásra megviláglott a fejében az, amit eddig csak homályos körvonalaiban mert elgondolni. Mi oka volna a földnek, hogy ennyi kincset szórjon ki egy szokásos napfelkelte tiszteletére?

- Ez nem az a napkelte, ami eddig volt! Ez az új életünk nyitánya. Ó, hogy el se búcsúzhattam tőled, kedves öreg mester! Remélem, most ott vagy, ahová mindig is készültél ennyi csodatett után. Remélem, néha vetsz ránk egy pillantást. Nézd, téged ünnepel ég és föld. Annyira megérdemelted. És hová legyek most én?

Botorkálva indult el lefelé a dombon. Ám ahogy a reggel lassan visszatért megszokott vágányára, az ő léptei is megszilárdultak. Még nem tudta, hová megy, de remélte, hamarosan választ kap rá, miért indult el.

V.

Amíg itt lassan elcsendesedett a mesebeli nyüzsgés, a zsibongás odafönt egyre csak fokozódott. Az Óriás visszavonult egy nyugodtabb sarokba, hogy átgondolja, ami ma eddig történt vele, és felkészüljön mindarra, ami csak ezután fog. „Tartok tőle, Péter nem viccelt. Ezek itt mindig megadják a módját”- mosolygott magában. „No nem baj, én is rég vettem részt hasonlóban.” Nemsokára egy szép angyallány lépett hozzá, és barátságos arccal intett neki, hogy kövesse.

Amikor legutóbb láttuk, az öreg megérkezésekor, a Mennyország szokatlan formáját mutatta, de mint megtudtuk, ez nem is véletlen. Most épp olyan volt, amilyennek legtöbbünk képzeli. Mindenütt felhőfoszlányok, vagy épp nagy fellegek képeztek alakzatokat, falakat, lépcsőket, még bútorokat is megalkotva, melyek gyakorta a következő pillanatban már egészen másképp festettek, amint a játékos felhők kavarogva tovagyűrűztek. Egyedül tetőzet nem volt egy helyiség fölött sem, hiszen ki is akarta volna eltakarni az innen oly gyönyörű Napot, a végtelen űrt, a pályájukon kevélyen járó bolygókat és üstökösöket. Ilyen környezetben kalauzolta az Óriást angyali kísérője kézenfogva, amíg csak egy pompásan megfaragott, aranyrátétes ajtó elé nem érkeztek. Sejthető volt, hogy odaát már nincs olyan mennybéli nyugalom, mint ami az öreget meditációjában segítette, legalábbis a különféle zajok sokasága erre engedett következtetni. A lány azonban csak egy légies mosollyal bátorította őt, mielőtt könnyed mozdulattal kitárta az ajtót. Vakító fény öntötte el őket.

Odabent mindenki puha, fehér vásznakba öltözött, nem voltak sokan, tíz-tizenöten bámultak most a belépőre. Ugyanakkor mind oly hatalmasnak tűntek… Az Óriás letekintett magára, és meglepve látta, hogy már rajta is a hasonló, selyemfinomságú gyolcsok vannak, holott át sem öltözött, mióta itt van. Most mindenki egyszerre felé lépett. A kezüket nyújtották, és ő szótalanul megszorította mindannyiukét. Péteren kívül nem ismert közülük senkit, de mégis ezeréves barátainak érezte őket. Körülnézett. Itt is az át-áttetsző felhőfalak gomolyogtak körben. Csodálkozva látta, miféle képek rajzolódnak ki rajtuk, fel-felvillanva, majd elenyészve, hogy helyüket egy újabbnak adják át. Néhol csak kósza villámok cikáztak, melyeket nem kísért mennydörgés, másutt azonban egész jelenetek bontakoztak ki, földi lényekről, és egészen ismeretlenekről. Erdős tájképek az eleven élet minden jele nélkül, utazás a rettentő űrben, álmok és gondolatok. Majd meglátta saját magát, egy kandalló mellett, mintha csak egykori otthonában ülne. A kép felnézett, és tekintete az öregébe fúródott. Egészen különös érzés fogta el most őt, mintha újjászületett volna, törékeny, pillekönnyű testben, mintha valamely óriási anyai kéz mindjárt érte nyúlna felülről, hogy magához szorítsa, és az oly ismerős test melegével burkolja be csupasz bőrét. De ekkor rájött, hol is van valójában, és elkapta a szemét. Még mindig nem szólt senki egy szót sem.

- Nahát, olyan hitetlenkedő arcot vágsz – törte meg végül a csendet Péter. – Pedig ha valaki, hát te láttál ezt-azt életedben is.
- Igazad van – felelt sóhajtva az öreg -, csak talán még magam sem szoktam meg itt. Elvégre alig most érkeztem, ti meg máris kész fogadást rendeztek!
- Van okunk az ünneplésre. De ne gondold, hogy csak nekünk olyan fontos e nap. Nézz körül kicsit jobban!

A beszélgetés alatt észrevétlenül kitágult a tér, az előbbi falak eltűntek, és most négy oldalról négy széles, aranyszínű lépcső ereszkedett le a valóságos bálteremmé vált helyiségbe. Minden lépcső tetején egy-egy grandiózus méretű, íves kapu nyílt, szárnyaik egyenként is versenyre keltek a milánói dóméval. Még pompásabb látvány tárult a lent állók szeme elé, amint a kapuk kitárultak. Mindegyiken furcsábbnál furcsább maskarába öltözött alakok özönlöttek be a terembe, a tömeg a lépcsők teljes szélességén hömpölygött lefelé, a tér azonban még tovább tágult, így végül senki sem érezte magát szűkösen. Az Óriásnak még megszólalni sem volt ideje, a hasonlóan csodás módon előkerült zenekar máris rákezdett. Péter odahajolt az öreg füléhez.

- Csak hagyd, hogy magával sodorjon a lendület. Mi idefönt szeretjük az efféle mulatságokat. Kérlek, csak próbálj meg egy lenni a szereplők közül. Pihenni ráérünk utána is!

Tehát kezdetét vette az égi lakodalom, párját ritkító meglepetésekkel kápráztatva el a fényes társaságot. Ahogy előrehaladt az estély, mindenkiben megszólalt egy érzés: a mai nap az egész világban emlékezetes lesz.

VI.

Mindeközben Jázmin is csoda dolgokat élt át a maga világában. Miután tehát végignézte élete legeseménydúsabb napfelkeltéjét, bizonytalan léptekkel indult el az erdőben, talán, hogy valami fogódzót találjon a sors kegyéből azok után, hogy annyira képlékennyé vált a talaj, amin járt. A kis pagony minden szögletét úgy ismerte, hogy bekötött szemmel is felismert volna minden fát már illatáról, most mégis úgy érezte, vaktában barangol. Nemigen nézett se jobbra, se balra, úgy lekötötték türelmetlenül tolongó gondolatai, hamarosan azonban önkéntelen is kizökkent mélabújából. Riadtan tekingetett körbe, és nem értette, mi történik már megint. Úgy tűnt, tájékozódóképessége ez egyszer csakugyan cserben hagyta.

Mivel mással lehett volna magyarázni, hogy minden cserje, minden fűszál, minden rög a földön idegenül pislogott rá? Idegenül… de mégsem barátságtalanul. Sőt! Ámulva állapította meg, hogy ennyire szépnek és közvetlennek még sosem látta szeretett erdejét. Mindez olyan erővel hatott rá, hogy egyszeriben elfeledte eddigi fásultságát, és vett néhány nagy levegőt. Mégis mi változott meg? Nem tudta volna megmondani, de fojtogató aggodalma máris tovaszállt. Belenézett egy apró, a földön szerényen meghúzódó vörös virág vigyorgó tányérjába, és a ráncok eltűntek homlokáról. A szél visszafogott susogásával megcirógatta a haját, és a szeme sarkában apró mosoly jelent meg. A nap fénye most átszűrődött a télutó törődött lombjain, az arcába sütött, neki pedig legszívesebben kacagni támadt volna kedve. Épp ekkor pillantotta meg a mellette elsurranó mókust. Rájött, ő az első élőlény, akivel elindulása óta találkozik.

Sebtében utánafordult, és mondani akart volna valamit. A kis állat, mintha megértette volna, megállt, és lassú léptekkel indult el felé. Mikor odaért hozzá, egy pillanatig tétovázott, majd hirtelen felkúszott a lány ruháján, és megült a vállán. Jázmin most óvatosan kézbe vette, és lefogadta volna, hogy a mókus mosolyog rá. Sőt, mintha beszélt is volna hozzá, amit nem értett, de érezte, mit jelentenek e szavak. Így állt néhány percig mozdulatlanul, majd szelíden visszatette az állatot a földre. Az pillanatokon belül eltűnt, a lány pedig továbbindult. És ahányszor csak megállt tűnődni a táj ismeretlenül is ismerős szépségén, hasonló csodákban volt része. Apró rovarok zümmögték örömüket a fülébe, a tavasz zöld hírnökei táncoltak a lába előtt, az őzek is biccentettek felé a fejükkel. Zord farkasok jöttek, és fénylő bundájukkal a térdéhez dörgölőztek. És mindegyikük egy-egy kimondatlan szót suttogott neki, amelyek meleg ölelésként terültek szét a lelkében. „Ó, mennyi boldogság!” – kiáltott fel, és futásnak eredt, csak úgy, az orrát követve. Néha megállt, hogy az útjába akadókkal is megossza a frissen felfedezett harmóniát, azok pedig együtt táncoltak és örvendeztek vele.

Pajkos játszadozását tán sötétedésig is folytatta volna. Ugrándozása közepette észrevett egy nagy, sötét, odvas fát, és elhatározta, hogy a bent élőknek is elkiáltja lángoló vidámságát, de amint odaért, kővé meredt. A lyukból egy arc és egy szempár bámult rá – nem is ez rémisztette meg, hanem a kifejezés, mely ezen arcon ült. Fekete és borzas manóarc volt, Jázmin soha korábban nem látott hasonlót, de megszokta, hogy gyakorta találkozik idegenekkel. Ennek a szerzetnek az ábrázata azonban mást sem sugallt, mint végtelen letörtséget és bánatot. A lány úgy érezte, idejét sem tudja már, mikor látott élő arcon bút és szomorúságot, és most hirtelen egy ilyen tragikus lény áll vele szemben. Sokáig nem is tudott megszólalni.

- Ó! – nyögte ki végül. – Téged még nem ismerlek.
- Hát most már ismersz – felelte réveteg hangon a manó.
- Miért nem jössz ki ebből a csúf odúból? Nézz körül, mindenki vidám és játszik. Gyönyörű nap ez!
- Igazán? Biztosan mindenki olyan nagyon jókedvű?
- Hát persze! Akivel csak találkoztam, úgy ragyogott, mint most én! Ha nem hiszed, nézd csak meg magad. Gyere! – nyújtotta kezét a furcsa szerzet felé.
- Ó, nem, köszönöm. Én nem lelném nagy kedvemet.
- Csak azért mondod, mert itt kuksolsz bent, magányosan. Hidd el, egykettőre felderülnél idekint.
- Kétlem. Nekem igazából most nem is kellene itt lennem.

E szavaknál nyomatékosan a lány szemébe nézett, aki egyszerre ismét jéggé dermedt.
- De hát - hebegte – ez nem lehet…
- No, szép, hogy mégis megismertél – suhant át végre egy mosoly a manó arcán. Azonban ez az arc már nem ugyanaz volt, mint még az elébb. Sokkal inkább emlékeztetett valakiére, akit már mi is jól ismerhetünk…
- De hát én nem tudtam… Azt hittem…
- Jól hitted. – Egy percnyi néma csönd. – Mindazonáltal el sem búcsúztam tőled, és ez nem volt helyénvaló. Meg aztán…
- Elbúcsúzni? Hát hová készülsz!?
- Nem kell félned, nem messzire. Ráadásul igazán kitűnően érzem magam az új otthonomban.
- Ó! Persze. Hát értem már. Azért bolydult fel itt az egész erdő, mert a te elköltözésed előtt tiszteleg! Téged ünneplünk, kedves mester.
- Nem egészen. Erről is akartam veled beszélni.
- Hogyhogy? Én láttam a lepkék millióját, a színpompás szárnyakat, én éreztem a bőrömben és idebent is a melengető szellőt. Láttam a forrásokat felszínre törni. Hát miért történt volna mindez, ha nem ezért?
- Nos, engem új barátaim kellőképp megünnepeltek. Túlzásba is vitték. Most is csak azért lehetek itt, mert néhány percre sikerült kiszabadulnom nyüzsgő sokaságukból, és elrejteznem egy csöndes zugban. De ami itt történt, annak bizony egész más volt az oka. Ez a sok gyönyörű, zsibongó kis élőlény – téged éltet.
- Engem? Ó, csak tréfálsz!
- Eszemben sincs. Bizony azzal, hogy itt hagytalak benneteket, megváltozott néhány dolog. De ez nem valaminek a vége, ellenkezőleg! Ez egy nagyszerű kezdet. És az új évben az első lépéseket – éppen te teszed meg. Te voltál leghűségesebb hallgatóm és barátom. Veled osztottam meg mindent, amit csak valaha tudtam. Nem sok ez, de tán volt köztük fontos is. Felteszek egy kérdést. Te jó embernek ismertél engem?
- Hát persze! Te voltál a legjobb, a legbölcsebb…
- Nos azt mondom, nem elég jónak és bölcsnek lenni. Sokan birtokolják ezen erényeket. De van itt még valami. A te lelked mindig is jó volt, végtelenül jó, és az évek során bizony legalább olyan bölcs lettél, mint én. Azonban ugyanilyen fontos dolgot cselekedtél ma reggel. Amikor odaföntről láttam a szemedben a tüzet, a lépteidet, ahogyan elindultál a hegyről… Már tudtam, bízhatok benned. Ami akkor irányított, a bátorságod volt. A mersz, hogy vállald az első lépéseket az új, tán furcsa és szokatlan világban. És ezért most én tartozom köszönettel neked. Tudod… soha nem lehetsz elég jó, soha nem tudhatsz eleget a világról. Ha csak ennyi a törekvésed, nem vagy egyéb, mint egy szépen felöltöztetett szalmabáb. Ha igazán nyomot akarsz hagyni az életben, ha igazán törődni akarsz másokkal is, ahhoz mindenekelőtt a bátorságodra van szükség. A bátorságra – hogy megbirkózz a kihívásokkal. Azzal az ezer meg ezer apró kihívással, amely mindennap ér. Ilyen kicsiny dolgokkal kell igazán megküzdened – és ilyen kicsiny dolgoktól kapod meg a jutalmadat érte. Azt hiszem, csak ennyit kell tudnod. Most már nyugodtan rádbízhatom azt, amit itt hagyok. Élj úgy, hogy soha ne bánd meg! Szeretettel búcsúzom el tőled.

VII.

Mielőtt Jázmin bármit is felelhetett volna, az alak eltűnt. Ő maradt éppoly mozdulatlan, amilyen volt, és nagyon üresnek érezte magát. Szavak visszhangoztak a fejében, és mikor végre összeálltak értelmes gondolattá, ő is felocsúdott. Felállt, nekidőlt a fa illatos törzsének, és ajkain e szavak rajzolódtak ki hangtalan: „Te mindenről gondoskodtál. Arról is, hogy jól éljünk, és tudjuk a dolgunkat. Arról is, hogy segítsünk egymásnak, ha mégis bajba kerülnénk. És feladatról is nekem. Megígérem, nem fogom elfelejteni.”

Így állt ott órákig, már alkonyodott. Összehúzta magán a ruhát, és úgy indult hazafelé. Minden lábnyomában aranyport hagyott maga után.