Egérke, a jótündér

Virágzó birodalom terült el a Fehér-hegység lábainál. Az emberek tán mosolyogtak, ha meglátták az ódon istállóépületet, és mögötte a tanyát, de az itt lakók számára mindez maga volt a paradicsom.

Egy nénike élt a kis parasztházban, állataitól körülvéve. Derék, szorgos teremtés, aki a légynek sem ártott volna. Tyúkjait nem vágta le, a kártevőket nem irtotta, gondja volt ellenben birodalma legapróbb élőlényére is. Nem csoda hát, hogy állatai így érezték, nem is lehetne jobb soruk sehol a világon.

Ezen a tanyán, a padlásfeljáró alatti repedésben látta meg a napvilágot hét kistestvérével együtt történetünk főhőse, a kisegér.

Legfiatalabbként bújt elő a fényre, és ahogy hunyorogva felemelte az orrocskáját, édesanyjának a büszkeség könnyeitől kezdett csillogni a szeme. Többi gyermeke hozzá hasonlatosan piros szemű, fehér kicsi jószág lett, utolsónak született kislánya ellenben gombszemű, zsemleszín bundácskájú szépség.

Csodájára járt az udvar népe a kisegérnek, aztán, ahogy telt-múlt az idő, ő kezdett csodájára járni az udvarnak. Mindenkihez volt egy kedves szava, egy barátságos cincogása. Ugyanolyan jól el tudott játszadozni a kiscsibékkel, mint a saját testvéreivel, és még a kiscicákkal is szívesen kergetőzött, akiknek eszükbe nem jutott volna, hogy bántsák ezt az aranyos kicsi jószágot. A kiskacsák úszni tanították, a méhecskék altatódalt zümmögtek a fülébe, az idősödő ló asszonyság pedig megengedte, hogy kiválogassa a jászolból a legfinomabb zabszemeket. Ezeket a kisegér sosem tartotta meg magának, mindig megosztotta őket édesanyjával és testvéreivel. Egyszóval boldog, napsugaras életet élt, és ez nem változott meg akkor sem, amikor egy szép napon iskolába került.

Kotlós néne tanítgatta az udvar csemetéit. Meg is becsülte őt mindenki, még a legszemtelenebb kismalac is előre köszönt neki. Az egéranya, aki maga is Kotlós néne bölcs szavain növekedett fel, magától értetődően íratta be iskolájába mind a nyolc csemetéjét.

Főhősünk, Egérke addigra már összebarátkozott az udvar majd minden lakójával, de a fészerben tartott első tanítási napon bizony találkozott egy idegennel is.

- Szia! - szólította meg örvendezve. - Egérke vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek!

A megszólított meglepetten nézett fel, aztán sóhajtott egy picit, de nem felelt.

- Valami gond van? - kérdezte tőle kedvesen Egérke.

- Csak az... - jött a felelet kis hallgatás után -, hogy nem szeretem, hogy ilyen csúnya vagyok.

- Te? Csúnya? - Egérke jól megszemlélte új barátját. Még meg is szaglászta, és közben játékosan megcsiklandozta a bajuszkájával. - Ugyan már! Hiszen olyan szép színes vagy, és úgy ragyognak a szemeid!

- Ugyan már, kisegér. Én csak egy csúnya, szőrös hernyó vagyok. De egy szép napon... - mélázott el, s a hangja megtelt vágyakozással -, egy szép napon majd pillangó leszek, akárcsak a szüleim!

- Pillangó? - kerekedett el Egérke szeme.

- Látod, hogy még te is csodálkozol? - szomorodott el a hernyó. - Nem hiszed el, hogy valamikor majd szép leszek! És én már azt hittem, hogy jó lesz veled beszélgetni! Menj innen, kisegér, keress magadnak más barátokat!

Egérke el akarta mondani neki, hogy sajnálja, és nem akarta megbántani, de nem maradt rá ideje, mert megérkezett Kotlós néne fészekalja csibéjével, és megkezdődött az első tanítási nap.

- Jó reggelt, gyerekek! - köszöntötte a gondjaira bízott csemetéket Kotlós néne.

- Jó reggelt, Kotlós néne! - felelték kórusban a gyerekek. Csak Egérke vette észre, hogy a kis hernyó nem szólal meg, és könny szökött a szemébe. Bárcsak megvigasztalhatná valahogyan!

- A mai napon arról fogunk beszélgetni - kezdte Kotlós néne -, hogy ki mi szeretne lenni, ha felnő. Kezdd te, kis Hápi!

A megszólított, a legidősebb kiskacsa, megvakargatta a fejét a szárnya hegyével.

- Hát... - vágta ki aztán -, én gácsér szeretnék lenni, hogy vezethessem és megvédhessem a kacsákat!

- Derék dolog. És te, kis Röfi?

- Én nagy disznó szeretnék lenni, hogy kedvemre dagonyázhassak a sárban!

- Hát te, kicsi nyuszi?

Gömbi, a kis nyuszi megmozgatta a farkincáját.

- Én inkább kicsi maradnék! - kiáltotta, amire mindenki nevetésben tört ki.

Kotlós néne ekkor mindannyiuk kedvence felé fordult:

- És te, Egérke?

Egérke letörölte a könnycseppet a szeme sarkából, és végig a hernyót nézte, ahogy válaszolt.

- Én jótündér szeretnék lenni - mondta csendesen.

Felmorajlott a kicsi állatok serege. Mindenki egyszerre beszélt. Kotlós néne alig tudta lecsendesíteni őket.

- Nyugalom, gyerekek! Mindenki sorra fog kerülni, és elmondhatja, amit akar! - meglegyintette a szárnyait, aztán Egérkéhez fordult a beálló csendben. - Jótündérnek lenni bizony nem kis feladat, főleg egy ilyen picike jószágnak! Miért akarsz jótündér lenni, Egérke?

A kisegér ráemelte a tekintetét. Telve volt a szeme jósággal.

- Azért, mert akkor mindenkin segíthetnék, és senki sem lenne többé szomorú.

Ránézett a hernyóra, és ünnepélyesen hozzátette:

- Ha jótündér leszek, pillangóvá változtatlak, és soha többé nem kell búslakodnod!

Mindenki hallgatott. Kotlós néne lopva megtörölte a szemét.

- A jótündérségben sajnos én nem tudok segíteni neked, Egérke - mondta aztán. - De azt sejtem, hogyan foghatsz hozzá. Tanítás után menj be az istállóba, és keresd meg Pók urat. Ő mindent tud, és bizonyára segíteni fog neked. Most pedig figyeljetek! - emelte fel a hangját. - Azért írattak be hozzám a szüleitek, hogy mindent megtanítsak nektek, amire szükségetek lehet. Megismertetlek benneteket az illemszabályokkal, és megmutatom, hogyan vigyázhattok magatokra! Az órákon tisztességes viselkedést várok el, és ez főleg neked szólt, kis Röfi! Láttam ám, hogy a földet túrod az orroddal!

- Én igazán nem! - tiltakozott a kismalac még mindig földes orral. Mindenki nevetett, kivéve Egérkét, aki a tekintetével egyre csak a kis hernyót kereste, de nem találta sehol. Végül megpillantotta a farka végét, amint kisiklik egy repedésen. Olyan szomorú látványt nyújtott, hogy minden másról megfeledkezett.

- Hernyócska, várj! - kiáltotta, és utánaeredt.

Fürge kis tappancsain Egérke hamarosan utolérte a hernyót, aki épp a diófára igyekezett felkúszni.

- Hernyócska, várj! - ismételte. - Gyere vissza az iskolába!

- Ugyan minek? - nézett le a fa törzséről a hernyó. - Nekem nincs szükségem illemszabályokra! Úgysem szeret senki, akkor meg minek legyek udvarias? Vigyázni pedig nagyon is jól tudok magamra! Én...

Nem tudta folytatni, mert hirtelen sötét árny vetődött rá. Egy villogó szemű, nagy madár repült föléje. A hernyócska rettenetesen megrémült. Eleresztette a fatörzset, és zuhanni kezdett a föld felé, de a madár gyorsabb volt, és megragadta, még mielőtt leeshetett volna.

- Micsoda finom falat! - csipogta örvendezve.

Egérkének könny szökött a szemébe.

- Madár bácsi! Madár bácsi! Kérlek, ne edd meg a barátomat! - esdekelt elcsukló hangon.

- Ki az, ki szólít? - nézett nagyot a madár. - Csak nem te, te kisegér? Hát mióta barátkoznak az egerek hernyókkal?

- Madár bácsi, a hernyócska igazán a barátom! Szépen kérlek, ne edd meg őt!

A madárnak megesett a szíve a sírdogáló kisegéren.

- Jól van, kicsi egér, meghagyom a barátod életét.

Letette a hernyót a földre.

- Látod, kutya baja, még az oldalát sem karcoltam meg a csőrömmel!

- Köszönöm, Madár bácsi! - hálálkodott Egérke. - Ha jótündér leszek, megjutalmazlak a kedvességedért!

- Jótündér? - nevetett a madár. - No, azt megnézem!

Szárnyra kapott, elrepült, Egérke pedig aggodalmasan hajolt a hernyó fölé.

- Hernyócska, nem esett bajod? - kérdezte.

A hernyócska óvatosan feltápászkodott, és megmozgatta szőrös kis testét.

- Jól vagyok... legalábbis azt hiszem - felelte. - Megmentetted az életemet!

- Ugyan már - pirult el Egérke -, szóra sem érdemes! Ha valakit köszönet illet, akkor az Madár bácsi!

A hernyó gondolkodott egy darabig, aztán félénken megkérdezte:

- Mondd csak, Egérke, visszajönnél velem az iskolába?

Egérke nagyon megörült a kérdésnek. Együtt indultak vissza az iskola felé.

- Szerinted nagyon meg fognak szidni? - kérdezte félénken a hernyó.

- Ne aggódj! - nyugtatgatta Egérke. - Majd elmagyarázom Kotlós nénének, hogy nem tehetsz róla!

A kishernyó tudta, hogy ez nem igaz, ezért egy kicsit elszégyellte magát, de attól még nagyon jólesett neki Egérke kedvessége.

Mire visszaértek az iskolába, a tanítás már véget ért. A gyerekek szétszéledtek az udvarban, de Kotlós néne még a helyén állt csibéivel. Várta vissza a kisegeret és legújabb barátját.

- Szabad tudnom, miért mentetek ki az óráról? - kérdezte tőlük, és haragosan toppantott egyet.

Egérke bátran a szemébe nézett.

- Az én hibám volt, Kotlós néne. Butaságot mondtam, és megbántottam vele a hernyócskát. Meg szerettem volna vigasztalni. Kérlek, bocsáss meg nekem! És te is bocsáss meg, hernyócska!

Egérke szavaitól a kishernyó még jobban elszégyellte magát. Lehajtotta a fejét, és olyan halkan suttogott, hogy Kotlós nénének le kellett hajolnia hozzá.

- Egérke igaz barát, de mindennek én vagyok az oka. Ő csak kedves akart lenni hozzám, de én nem értettem meg őt, és megsértődtem. De meg is bűnhődtem a rosszaságomért! Már épp megevett volna egy nagy madár, ha Egérke nem siet a segítségemre!

- Madár bátyó volt az? - kérdezte Kotlós néne. - Megenné az egyik tanítványomat? No, majd beszélek én a fejével! Ti pedig ígérjétek meg, hogy soha többé nem mentek ki az óráimról!

- Megígérjük, Kotlós néne! - fogadkozott kórusban a kisegér és a hernyó.

- Nagyon helyes. Akkor most menjetek, keressétek meg Pók urat! Mire vártok?

Egérke és a kishernyó udvariasan elbúcsúzott, és elindultak Pók úr lakhelye, a hátulsó kamra felé.

Az udvarban élő szülők, mint amilyen Egérke mamája is volt, gyakran intették óva gyermekeiket attól, hogy a hátulsó kamra közelébe merészkedjenek. A legtöbben úgy gondolták, az öreg, rozoga épület bármikor összeomolhat, rá egy szerencsétlen kicsi állat fejére. Ráadásul ijesztő lények éltek benne: egy nagy csapat mogorva darázs, a mindentudó, potrohos Pók úr, és mind közül a legfélelmetesebb, az ember is gyakran felbukkant.

Egérke aggodalmasan pislogott az előttük magasodó épületre. Igaz, a mesében is mindig próbatétel várja a hősöket, de a hátulsó kamra igazán veszedelmes! Hogyan is merészkedhetne be oda egy kisegér? A hernyó, aki senkitől nem hallotta az ijesztő történeteket, csak nézett rá csodálkozva.

- Nem megyünk be, Egérke? - kérdezte értetlenül.

Egérke gondolkodott egy kicsit, aztán kiabálni kezdett:

- Pók úr! Kérem szépen, Pók úr!

Abban reménykedett, hogy Pók úr esetleg meghallja, és kijön hozzájuk. De hiába vártak.

- Bemegyünk? - kezdett türelmetlenkedni a hernyó.

- Hernyócska - kérdezte kedvesen a kisegér -, te nem félsz?

- Ugyan mitől? Ez csak egy öreg épület!

- De nagyon sok veszély lakik benne! - tiltakozott Egérke, mire a hernyó kis mosollyal csak annyit felelt:

- Egérke! Te egy igazi hős vagy. Amíg velem vagy, én nem félek semmitől.

- Hogy érted azt, hogy én hős vagyok? - lepődött meg Egérke.

- Megmentettél engem a madártól, nem emlékszel? Aztán megvédtél Kotlós néne haragjától is. Te a barátom vagy, Egérke, pedig én azt hittem, soha senki nem fog velem barátkozni! Látod, már nem is vagyok szomorú.

Egérke lehajtotta a fejecskéjét, mert ezektől a dicséretektől bizony elpirult.

- Gyere - kúszott előre a hernyócska -, menjünk!

Bármilyen kedvesen beszélt is a hernyócska, Egérke bizony a feje búbjától a farkincája végéig remegett a félelemtől, amikor átmásztak a hátulsó kamra küszöbén.

- Pók úr biztosan valamelyik sarokban lakik! - suttogta Egérke.

Óvatosan indultak el befelé, még a lélegzetüket is visszafojtották. Már a kamra közepén jártak, amikor a hernyó fájdalmasan felkiáltott.

- Egérke, segíts! Azt hiszem, szálka ment az oldalamba! - jajgatott.

Egérke odafutott a barátjához. Bizony, a hernyócska oldalából egy hatalmas szálka kandikált kifelé. A kisegér megragadta, hogy kihúzza, de nem volt elég erős hozzá. A szálka éppen csak megmozdult, de nem jött kijjebb, a hernyó pedig egyre csak sírt fájdalmában.

Egérke nem tudta nézni a barátja szenvedését. Sutba dobta az óvatosságot, és kiabálni kezdett:

- Kérem, segítsen valaki! A barátom megsebesült!

Hatalmas zümmögés kelt a szavaira, és mielőtt megmozdulhattak volna, egy óriási raj darázs indult meg feléjük a levegőben.

- Egérke, menekülj gyorsan! - kiáltotta a hernyó.

Egérke megrázta a fejét.

- Nem hagylak egyedül, hernyócska!

A darazsak leereszkedtek a földre, és körbevették őket. Egérkének úgy tűnt, legalább ezren lehetnek.

- Ki merészkedik a birodalmunkba? Most halálra marunk benneteket!

A hernyó felsikoltott félelmében, de Egérke odaállt elé. A két hátulsó lábára emelkedett, s a mellső lábacskáit csípőre tette.

- Nem engedem, hogy bántsátok a barátomat!

A darazsak összenéztek. Még sosem találkoztak ilyen bátor kisegérrel.

- Te kértél segítséget az előbb? - kérdezte az egyik darázs.

- Igen, én. Hernyócskának szálka ment az oldalába, és én nem tudom kihúzni! - felelte a kisegér.

- A bátorságod jutalmat érdemel. Segítünk kihúzni a szálkát!

- Egérke, ne engedd! - jajveszékelt a hernyócska. - Meg akarnak marni, tudom!

Egérke gondolkodott egy csöppet.

- Megbízom bennetek, kedves darazsak, és köszönjük a segítséget! - bólintott végül.

Erre a darazsak egy sorba rendeződtek. Az egyikük belekapaszkodott a szálkába, a következő őt fogta meg, és így tovább. Aztán megindultak, és kihúzták a szálkát a hernyó oldalából.

- Köszönjük! - hálálkodott Egérke.

- Igen, köszönjük! - tette hozzá a hernyócska.

- Szóra sem érdemes, gyerekek! - válaszolták a darazsak. Aztán megrebegtették a szárnyaikat, és felrepültek a gerendák közé.

- További szerencsés utat! - kiáltották még búcsúzóul.

A két jó barát tehát folytatta útját. A hernyó kicsit lassan tudott csak haladni, hiszen fájt még az oldala. Egérke ment elől, figyelte az utat egyik padlódeszkától a másikig, és a sarkokat kémlelte, hátha megpillantja Pók úr hálópalotáját. Aztán visszaszaladt, segített a barátjának átmászni egy-egy nagyobb repedésen, de a fél szemével még ekkor is Pók urat kereste.

Már majdnem eljutottak a kamra hátuljába, és nagyon meg is könnyebbültek. Eddig igazán nem volt nehéz dolguk! Most már a hernyócskának sem fájt annyira a sebe. De akkor lett csak igazán jó kedvük, amikor észrevették a sarokba szőtt, terebélyes pókhálót.

- Hernyócska, nézd! - Egérke ugrálni kezdett örömében. - Megérkeztünk! Ez nem lehet más, mint Pók úr palotája!

Nekiiramodott, egyenesen a pókháló felé, és egyre csak kiabált:

- Pók úr, Pók úr, itthon tetszik lenni?

- Egérke, vigyázz! - kiáltott fel hirtelen a hernyó. A szájával belekapaszkodott Egérke farkincájába, és megpróbálta visszahúzni őt. Egérke megtorpant, és hátranézett. Épp időben: arra a helyre, ahová pont lépni akart, egy hatalmas, papucsos láb zúdult le.

- Itt az ember! - kiáltotta rémülten a hernyó. - Meneküljünk, Egérke, itt az ember!

- Most már nem fordulhatunk vissza, hernyócska! - rázta meg a fejecskéjét Egérke. - Gyere, szaladjunk! Ha elég fürgék vagyunk, átjuthatunk Pók úrhoz!

Alighogy ezt kimondta, egy hatalmas kéz nyúlt le hozzájuk.

- Nahát, milyen édes kisegér! - mondta az öreg néni. A tenyerébe emelte Egérkét, és jó magasra felemelte. - Nem esett bajod, ugye, kisegér?

A hernyó rettenetesen megijedt, amikor azt látta, hogy barátnője eltűnik a magasban. Elrabolta az ember! Meg kell mentenie! De hát mit is tehetne ő, egy félénk kis hernyó egy hatalmas ember ellen?

Ott toporgott egy darabig a néni lába előtt. Nagyon félt, de nem tudott csak úgy hátat fordítani a barátjának! Végül elhatározta magát, és elkezdett felfelé mászni a néni lábán.

- Tarts ki, Egérke, jövök már!

Közben a néni egészen közel emelte Egérkét a szemüvegéhez, és a buksiját simogatta.

- Nagyon aranyos kicsi egér vagy! Nagyon tetszel nekem!

Egérke próbálta elmagyarázni neki, hogy fontos dolga van, de sajnos a néni nem értette meg a cincogását.

- Mit szeretnél mondani, kisegér?

Egérke kézzel-lábbal hadonászott a föld és a sarkokban tenyésző pókháló felé.

- Tegyelek le, igaz? Na várj csak... - azzal a néni lehajolt, és puhán visszatette őt a földre. - Élj boldogan, kisegér!

A hernyó, aki alig egy arasznyit halad eközben, gyorsan és ügyesen visszaugrott barátja mellé a földre.

- Legyőzted az embert! Egérke, igazi hős vagy! - kiáltotta, és körbetáncolta a kisegeret.

- De hernyócska, te mit csináltál? - kérdezte aggódva Egérke.

A hernyó elpirult.

- Én csak meg akartalak menteni... - suttogta.

- Igazán? Milyen bátor vagy! - csodálkozott el Egérke, aztán összeölelkeztek. - Te vagy a legjobb barátom!

- Te pedig az én legjobb barátom vagy, Egérke! Gyere, keressük meg Pók urat! Most már egyáltalán nem is félek.

Most már senki és semmi nem állhatott a két barát útjába. Hamarosan megérkeztek Pók úr hálópalotájához.

- Hahó! Pók úr, itthon tetszik lenni? - kiáltozták neki.

- Ki szólít engem? - dörmögte válaszul egy mély hang, és a pókháló közepén megjelent egy hatalmas keresztes pók.

- Mi vagyunk azok, Egérke és a hernyócska! - válaszolták. - Pók úr, tessék elmondani nekünk, hogyan lehetne Egérkéből jótündér!

Pók úr gondolkodott egy picit, aztán kijelentette:

- Sehogyan.

Egérke nagyon elszomorodott, de Pók úr még nem fejezte be.

- Sehogyan... mert máris az!

- Igazán? - kapta fel a fejét Egérke. - De az hogy lehet?

- Egérke, gondold csak végig, mennyi mindent tettél már a barátaidért! Te húztad ki a kiscicát az itatóból a farkincájánál fogva, amikor a nyáron beleesett. Te szedegetted ki a bogáncsot Gömbi nyuszi bundájából. Te segítettél vigyázni a kiskacsákra, amikor az anyukájuk beteg volt. Most könnyedén legyőzted a kedvességeddel Madár bátyót, a darazsakat, és még az embert is! De nézd csak meg a barátodat is! A szomorú, magányos és félős kishernyóból igazi, bátor és hű barátot varázsoltál!

- De akkor nem tudom őt pillangóvá varázsolni? - kérdezte Egérke.

- Sose bánd, Egérke! - kiáltotta a kishernyó. - Már nem is akarok pillangóvá változni! Legszívesebben örökké hernyó maradnék, hogy veled játszhassak! De ha egyszer pillangó leszek, akkor is a barátod maradok!

Ezt hallva Egérke gyorsan megvigasztalódott. Elbúcsúztak a bölcs öreg Pók úrtól, és elindultak játszani.

Ettől fogva elválaszthatatlan jó barátok lettek. A kishernyó mindenkinek elmesélte, hogy az ő barátja a legeslegjobb tündér az egész világon. És amikor felnőtt, és pillangóvá változott, gyakran elvitte repülni Egérke kisgyerekeit, akik valamennyien zsemleszínűek voltak - és azt mondják, mindannyian igazi jótündérek, mint az anyukájuk.