Egy falat nagylelkűség

boroka, 2011, március 5 - 19:30
Bizony mondom nektek,
amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek,
velem tettétek (Máté 25: 34-40).

Tolom a bevásárlókocsit az autóhoz. Unom az egészet, a „meg kell csinálni minden héten” rutinját. Ahogy az üzletben pakoltam, már azon járt az eszem, hogy ahogy kilépek, ott lézengnek majd a hajléktalan koldusok, akik a kocsimat szeretnék a helyére tolni. Persze, nem pusztán udvariasságból, segíteni akarásból, a százas kell nekik. Naná. Gyors fejszámolást végzek, ha egy óra alatt csak öten nem mondanak nemet, az ötszáz forint per óra, ha legalább 5 órát marad (és miért ne maradna, hiszen időnként bemegy a boltba, vesz egy kis kaját és bort) az kétezer ötszáz forint adómentesen. De marad tovább is, szépen eltelik a nap, a teljes nyitva tartás alatt szép kis summa összejöhet, még akkor is, ha óránként eszi-iszik valamit. És van képe ilyen toprongy módon kinézni!

Jön felém egy szürke figura. Kicsit távolabb megáll, hogy jól lássam, nem zaklatni akar, várakozik türelemmel, nem sürgetne a világért sem. Bennem növekszik a düh, forgatom a szavakat gondolatban, legszívesebben elküldeném a fenébe, menjen dolgozni, én is azt teszem, hogy megvehessem, amire szükség van, ez a léhűtő meg csak kunyerál. Ha akarna, találna munkahelyet, amit adnék, úgyis a piára költi! Észre sem veszem, hogy keresem a magyarázatot, a kibúvót, a feloldozást arra, hogy nem akarok adni, nem akarok segíteni.

Lecsapom a csomagtartót és megfordulok. Ott topog előttem a pasas.

- Jó napot kívánok! Csókolom, meg tetszik engedni, hogy a kocsit a helyére toljam?

Hányadszor hallom ezt a mondatot! És most is mennyire dühít!

- Megoldom! - válaszolom szűkszavúan, miközben elindulok, lehetőleg rá se nézek, nehogy a végén valamiért mégis meggondoljam a dolgot. Szemem sarkából azért látom, ahogy eloldalog, hallom is még, ahogy megköszöni, és szép napot kíván nekem. Tovább fortyogok magamban, az összes ésszerű okát végiggondolom, miért nem jó, ha odaadom a száz forintot.

Duzzogva bevágom magam az autóba, hogy haza induljak. Haza. Oda, ahol vár a családom, a gyerekeim, a férjem, meleg van és étel, ágy és szeretet. Jólét, emberhez méltó élet vár, amiért naponta adok hálát.

Otthon... Eszembe jutnak a szüleim. Nincs már köztünk egyikük sem, de még ma is tanítanak engem. Nekik sose volt autójuk. Anyukám egy hét végi bevásárlásnál néha háromszor is fordult gyalog, mert valami mindig elfelejtődött, kimaradt. Apunak naponta csak egy villamosjegyre futotta, azzal hazafelé jött, amikor már fáradt volt. Endem is gyalog vitt óvodába reggelente. Fél hatkor indultunk télen, nyáron. Látom a képet magam előtt, ahogy félálomban öltöztetnek. Ülök az ebédlő asztalon, egyikük a nadrágot adja rám, a másik épp a zoknimat húzza, nem rángatnak, csendesen beszélnek hozzám és egymáshoz, a testvéreim még alusznak. Mire a sapka is a fejemen már majdnem teljesen éber vagyok. Megkapom a szokásos Balaton szeletemet, mintegy fájdalomdíjként a korai kelésért és indulásért. Nagyon szeretem ezt a csokit a mai napig. Egy forint hatvan volt az ára, és csak felnőttként értettem meg, micsoda erőfeszítés lehetett, hogy minden napra jutott belőle egy.

Elindulunk, ballagunk a még sötét utcán, eszem a csokimat. Beszélgetünk, apu mesél, nevetünk, és fel se tűnik, milyen messze is kell menni az óvodáig.

Út közben megállunk a Róka utca sarkán. A mesék, a képzeletem ide teremtett nekem egy egész kis erdőt, benne a nemes, pazar bundájú, de mindig éhes kóbor rókákkal, akiket nagyon szerettem. Az utolsó falatka csokit letettem hát egy alacsony ablakpárkányra, ha erre járna az éhező barátom, itt találja. Aztán hazafele ellenőrizem, és a csoki mindig eltűnt. Én pedig boldog voltam, megmentettem egy rókát az éhenhalástól. Édesapám ezért soha, egyszer sem szólt rám. Sose mondta, hogy egyem meg az egészet, sokba kerül az a csoki. Pedig nagyon, nagyon drága, erőn felüli volt nekik. Tanítva engem a lemondásra, a segítőkészségre, engedte, hogy jónak és önzetlennek érezzem magam. A szüleim komoly gondok közt éltek, de együttérzésre, nagylelkűségre neveltek bennünket.

Csak töprengek az autóban. Messze vitt a gondolat. Mintha apám, anyám itt ülne mögöttem, és kérdően nézne rám…

- Mi lesz a rókáddal?

Nem érzem már a dühöt, inkább szégyenkezem. Szorongatom a százast. Talán négy zsömle ára. Egy otthontalan, éhező ember napi élelme…

Kiszállok, körülnézek, látom, hogy az ember már egy másik autó felé halad. Utána szaladok, és amikor beérem, a markába nyomom a pénzt.

- Bocsásson meg, kérem! Talán elég lesz néhány falatra…
Az írás hossza kb. 3 ezer karakter



Én is köszönöm.

Én is köszönöm. Megkönnyeztem.

Testvér!

Csodás történet, nagyon meghatott.... Köszönöm