13 éves koromtól fogva tudom, hogy homoszexuális vagyok, de már korábban is éreztem, hogy különbözöm a többiektől, a barátaimtól és a szüleim nekem szánt emberképétől. Persze mindez csak most, felnőttként tűnik ennyire nyilvánvalónak és megmagyarázhatónak; mert tizenévesen még próbáltam belesimulni környezetem elvárásaiba, de a kép akkor sehogy sem állt össze; mindig is egy többismeretlenes egyenlet semmihez sem hasonlító eleme voltam. Mára sikerült megfejtenem ezt a matematikai kifejezést, benne megtalálnom a saját helyemet és szerepemet, de boldog ifjúságom ettől még nem tér vissza. Magányos gyerek és kamasz voltam, ez pedig kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Egy olyan világban, ahol a különbözőséget elítélik, átok sújtja a sorból kilógókat; még ha akaratlan is válnak azzá.
Sok évvel ezelőtt különös, addig ismeretlen és kellemetlen hangzású szó ütötte meg a fülemet. Fiatal voltam, fiatalok voltunk mind, általános iskolás ifjoncokként éltünk a világban, egy megelőlegezett, megszerkesztett társadalomban. Emlékszem, hogy voltak menő gyerekek és láthatatlanok, mint én. Persze még mindig jobb volt észrevétlenül, de szabadon élni, mint naponta veréseket elszenvedni, ahogy a fiú, akit egy nap azzal a furcsa szóval illettek. Mellettem süvített el a hanglövedék, a szomszédom volt a szerencsétlen áldozat, s pillanatokkal a verbális támadás után már testi küzdelembe csapott át a jelenet. Ez utóbbi gyakori volt, nekünk kívülállóknak már-már unalmas is. Hárman mentek rá egy vékonyka társunkra. Sosem volt esélye a győzelemre, ezt mindannyian tudtuk, ő is tisztában volt vele. Idővel egyre kevesebbet ordított, egyre hangtalanabbul viselte sorsát. Mi, többiek, pedig nem avatkoztunk bele az ügybe, nem segítettünk a fiún sem rábeszéléssel, sem fizikai erővel. Ez az alkalom mégis más volt, új szintre lépett a csúf szó vezérelte bántalmazás. Komolyabb volt már, mint néhány erőtől duzzadó fiatal időtöltése... Nem tudtam hova tenni a kifejezést, de éreztem, hogy súlyos ítéletet mondanak ki afelett, akit megbélyegeznek vele. Hallatára egy arcizmom sem mozdult, úgy tettem mintha ismerném a jelentését, de legbelül eszeveszett sebességgel forogtak agytekervényeim. Meg kellett őriznem pozíciómat, én az eszem miatt lehettem láthatatlan; okosnak tartottak, mert csendes és a játékszabályaikhoz alkalmazkodó voltam, így megkíméltek, vagy inkább kegyesen átnéztek rajtam. Szerettem ezt a felállást; ám a szó majdnem felborított mindent... Egyetlen járható reakciónak a helyeselést találtam. Helyeseltem egy ítéletre, melynek negatív hozadékával közel sem voltam tisztában... Sosem felejtem el a fiú arcát. Őszinte döbbenettel nézett rám... Még ma is szégyellem magam a történtek miatt.
Amikor hazamentem az iskolából, első dolgom volt,
hogy megkérdezzem a szüleimet, mit jelent a szó. Akkoriban még közvetlen
viszonyban voltam velük, mindent megbeszéltünk; bátorítottak, hogy legyek
őszítne, gyakran meggyőző pofonokkal érveltek a titkolózás ellen; mindezt
természetesnek tartottam. Sosem ellenkeztem. Nevelésükkel elérték nálam azt,
hogy egyetlen igaznak az ő szavukat higgyem, és egyetlen ésszerű útnak az
általuk kitaposott ösvényt lássam. Így nem volt kérdés, hogy tőlük szerezzem-e
be a szükséges információkat.
Emlékszem a hangomra, ahogyan kérdeztem őket, ma is
kristálytisztán vibrál a fülemben. Utoljára volt gyermekien gátlástalan és
fecsegő... Ugyanolyan döbbenten néztek rám, mint a fiú délelőtt; s ez egyre
kellemetlenebbé tette a helyzetet. Édesanyám szava elakadt. Láttam, hogy
hezitál, a fakanalat fogja meg és elverjen, vagy a fülemet tapassza le kezével
egy megkésett anyai kötelesség keretében. Édesapám őrjöngött, azt hajtogatta,
hogy azonnal beszélnie kell az osztályfőnökömmel. De egyikőjük sem árulta el a
szörnyű szó jelentését... Kivettek az iskolából, egy hét múlva már új közösség
tagja voltam. Mindez a felesleges felfordulás egy egyszerű szó, és a vele
megbélyegzett fiú miatt történt. De nem azért kellett otthagynom a régi helyet,
mert erőszak fertőzte meg, hanem azért, mert a szó a „buzi" volt; és így
a fiú - akit valójában egy azonos nemű pár nevelt -, a közeggel együtt veszélyes tényezővé vált!
Ezek alapján könnyen kitalálható, hogy a szüleim
régimódiak voltak és homofóbok. Éngem is azzá tettek. Nem lehettem más, bár nézeteik
pontos jelentését és súlyát nem ismertem. Éjjel-nappal az ő monoton
duruzsolásuk zsongott a fülemben, szavaik bemásztak agyam legrejtettebb,
legszűkebb zugaiba is. - A melegek abnormálisak, óvakodj tőlük, nehogy téged is
megfertőzzenek a betegségükkel! Isten elítéli az azonos
nemű kapcsolatokat, az összes a pokolba jut! - ilyen és ehhez hasonló
frázisokat hajtogattak. Miután másik iskolába írattak át, minden
osztálytársamról be kellett nekik számolnom, kikérdezték a barátaimat - akik
emiatt nem voltak sokan - és csak akkor lehettem velük kettesben, ha a szüleim
jóváhagyták. A széltől is óvtak. Egyetlen gyermekük voltam és féltek, hogy
valami miatt elgörbítem a nemes vérvonalukat... Egyik télen rajtakaptak, hogy sál
nélkül mentem ki a kertbe játszani. Úgy megvertek, hogy napokig fájt mindenem;
utána persze hordtam a sálat éjjel-nappal, mert el kellett takarnom édesapám
tíz ujjának nyomát a nyakamról... A maguk módján szerettek, és én a magam módján
tiszteltem is őket.
Volt egy nagyon jó barátom, akivel 13 éves koromban
csúcsosodott ki a kapcsolatunk. Néhány évvel idősebb és tapasztaltabb volt
nálam. Szinte rajongtam érte, fivéremnek tekintettem, sokat tanultam tőle,
szerettem vele lenni. Három hónapos ismeretségünk után szüleim nehezen, de
megengedték, hogy náluk aludjak. Előzőleg kifaggatták őt, milyen a családi
háttere, milyen viszonyban van az édesanyjával, édesapjával, és ismer-e valakit
„azok közül", sőt szemrebbenés nélkül megkérdezték azt is, van-e valamilyen
fertőző betegsége vagy káros szenvedélye. A vallatást nevetségesnek, majd egyre
kellemetlenebbnek éreztem, de barátom a zavar legkisebb jele nélkül adta a
tökéletes válaszokat. Szüleim megnyugodtak, én pedig büszke voltam makulátlan
barátomra.
Eljött a nap, és nagyon jól éreztük magunkat, hamar
szaladtak az együtt töltött órák, sokat nevettünk, a családját egyszerűen
imádtam. Este, lefekvés előtt beszélgettünk a szobájában. Csillogó szemekkel
hallgattam őt, mint általában. Aztán rövid szünet után: - Nem szeretem a
szüleidet... - Halkan ejtette ki a szavakat, szinte suttogva, mintha a kijelentés
magában hordozná a bocsánatkérést is. Elhűltem. A döbbenet hatására hirtelen
köpni-nyelni sem tudtam, olyan váratlanul ért a vallomás, hogy csak egy „de
miért"-et tudtam kipréselni magamból.
- Mert meleg vagyok. A szüleid pedig gondolkodás
nélkül eltiltanának tőled, ha tudnák ezt! - Az első ütésből éppen feleszméltem
volna, mikor ért a második, nagy csapás. Megmagyarázhatatlan gyűlölet és csalódás
kerített hatalmába. Néztem barátomra és csak tátogtam, hihetetlennek tűnt
minden. Ezek szerint mindvégig hazudott!
- Ne mondj ilyet, nem tudod mit beszélsz! De ha
igaz, és te is az vagy, akkor én magam szakítom meg a kapcsolatunkat!
Hát mondd, hogy csak tréfálsz! - próbáltam menteni a helyzetet. Akármit is
állított a szüleimről, azt még meg tudtam volna bocsátani neki, de hogy ő is
egy „olyan nem normális", azt már nem hittem, hogy valaha kiheverhetem.
Barátom arcán viszont nem láttam semmi jelét a meglepődésnek vagy a
sértődöttségnek, csak egy gyenge szégyenpír futott végig rajta. Számíthatott a
reakciómra, hiszen ismert, ismerte szüleim alkotta véleményemet; mégis őszintén
beszélt, mert hitte, hogy előbb-utóbb elmúlik az iránta érzett undorom...
Percek multával is csak némán néztünk egymásra,
felszólításomra sem változtatta meg kijelentését ezért eldöntöttem, hogy
hazamegyek, nem bírtam tovább maradni. Bántó dolgokat vágtam hozzá félhangosan,
szitkokat szórtam rá motyogva, és azt a csúf hangzású szót is záporozva küldtem
felé. Egy világ omlott össze bennem. A kertkapuig kísért ki, viszolyogva
lépkedtem mellette. Az utcára érve köszönés nélkül akartam távozni, de
erélyesen megfogta a karomat, megállított lendületemben, elém állt és
megcsókolt. Életem első csókja volt... Hosszú másodpercekig némán néztem rá,
mintha valójában pofon vágott volna, úgy letaglózott. - Hogy mered... - Kezdtem sziszegve, de nem jött ki
belőlem más hang, képtelen szituáció volt, amilyenre nem készülhettem fel,
ezért szavaim elapadtak. Kirántottam karom a szorításából és hazáig rohantam.
Csak néhány utcányira laktam tőle. Közben zokogtam.
Nyári szünetet töltöttem ez idő tájt. Volt alkalmam
gondolkodni, és lehetőségem otthon gubbasztani. Az eset utáni első napokban
undorodtam mindentől, ami a barátomra emlékeztetett. Kidobtam a tárgyakat,
amiket tőle kaptam, lesikáltam azokat a bútorokat, amikhez hozzáérhetett,
tulajdonképpen kitakarítottam a szobámat. Alaposan dolgoztam, de csak egy hétig
tudtam így lefoglalni magam. Munka híján pedig muszáj volt átengednem magam a
gondolataimnak és az érzelmeimnek. Csak feküdtem az ágyban, néztem a plafont és
újra meg újra lejátszottam magamban azt az estét. Szüleim nem találták
aggasztónak viselkedésemet, nem kérdezősködtek, én pedig nem meséltem. Szégyelltem
magam előttük, ők pedig a lakásban éreztek engem a legnagyobb biztonságban a
világ elől. Barátom többször is hívott, de üzenetet nem hagyott. Ebből arra
következtettem, hogy nem zaklatni akar, csupán megtudakolni gyűlölöm-e még.
Egyszer sem vettem fel. Sajnos. Nyár végén ugyanis elköltöztek, s mert
duzzogtam, nem tudott elköszönni. Cseppet sem könnyebbültem meg. Az eltelt egy
hónap alatt, míg bujkáltam előle, csatákat vívtam a bensőmben. Eleinte a
barátomtól viszolyogtam, aztán magamtól, majd az addigi életemtől,
gondolataimtól, melyek nagy része a szüleimbe vetett feltétlen bizalom
szülöttei és saját kényelmem végtermékei voltak.
Említettem már, hogy tiszteltek az eszem miatt, mert
alapvetően hirdettem a megismerés fontosságát, ezért sokat olvastam és
kutattam. Így tettem ezúttal is, utánanéztem a homoszexualitásnak, és mind
többet megtudtam, annál jobban képedtem el. Szüleim olyan mértékben
manipuláltak rigolyáikkal, hogy nem is feltételeztem tévedhetőségüket, meg sem
kérdőjeleztem szavaik hitelességét. Olyan igaznak tűntek, mintha csak azt
mondanák, az ég kék és a fű zöld. De megfigyeltem, hogy az ég
narancssárga-rózsaszín ruhát ölt, amikor a nap lementét ünnepli; és gyakran
szürke-fekete felhőkabátot hordva sír. A fű télen fehér köntösbe bújik, tavasszal
színes virágtengerként hullámzik, nyáron pedig kopár, barna-sárga árnyalatokba
hajlik... így jöttem rá fokozatosan arra is, milyen tudatlan voltam és barátommal
milyen ostobán viselkedtem. Javában benne jártunk már az őszben, amikor elég
bátorságot merítettem, hogy felhívjam őt. Bocsánatot kértem tőle. Egy
pillanatig sem haragudott rám, olyan megértő volt, hogy a szívem majd
megszakadt múltbéli szavaim miatt.
Még ma is tartjuk a kapcsolatot, keveset tudunk
találkozni, de gyakran beszélünk telefonon. Az ő segítségével sikerült
elfogadnom a saját homoszexualitásomat. Akármilyen széles látókörű ember
vagyok, nehéz volt leküzdeni az anyatejjel kapott homofób felfogásomat. Először
csak arra döbbentem rá, hogy barátom csókja, a kezdeti érzelmeket lehántva nem
is volt kellemetlen; aztán összeraktam életem azon elemeit, amelyek sehogyan
sem illettek bele a heteroszexuális világba és tágabb keretben kutatva a
válaszokat meg is találtam a helyét mindennek. Közben szüleimtől egyre távolabb
kerültem. Nem haragudtam rájuk, és nem akartam megváltoztatni gondolkodásukat,
talán még restelltem is magam, amiért meggörbítem büszke leszármazási
vonalukat; de meguntam, hogy mások szabályai szerint éljek, mások elvárásaihoz
idomuljak, és emiatt nem érezhessem magamat teljes embernek.
Szüleim a maguk módján szerettek, és én a magam
módján tiszteltem is őket... de hamar ellenem fordultak, amint elárultam nekik,
én is „olyan" vagyok. Keresztek millióit vetették, fújtak rám mint a megvadult
macskák, melyek támadni készülnek. Hihetetlen, de mindez olyannyira nem
érintett rosszul, hogy magam is meglepődtem. Sokáig őriztem a titkomat, 18
évesen mondtam meg az igazat nekik, mert tudtam, hogy a vallomás pillanatától
fogva nem tartanak gyermeküknek, és egyedül kell fenntartanom magamat, ami
könnyebbnek tűnt úgy, ha szabadon rendelkezhetek saját magamról. Ezért a
nagykorúságomat őszinteséggel köszöntöttem. Addigra már jól informált voltam,
mindent elintéztem, ami a továbblépéshez szükséges volt. Segítő kezek nyúltak
felém, így miután kitettek otthonról már volt egy kicsi, de barátságos szobám
egyik új, meleg barátomnál. Kinyílt előttem a világ, életemben először bátor
voltam és merész. Egy ideig. Mert naivitás és tapasztalatlanság is társult a
kalandvágyam mellé. Azt hittem, hogy a világ értékeli és tiszteletben tartja a
neki tett, nehezen fogalmazott vallomásomat. De csakhamar rá kellett jönnöm,
hogy a „magamfajta" előtt sorozatosan csapódnak be az ajtók, amik záródás
közben pedig még orrba is vágnak... Rövid hónapok elteltével lelkesedésem meredek
lejtőn haladt lefelé.
Egyre úgy éreztem, hogy valamennyi békességben
megélt napomért hálával tartozom a társadalmamnak; mert megtűrnek, elfogadnak
és nem vernek vagy aláznak meg nyilvánosan. Ehhez persze meglehetősen szigorú,
íratlan szabályok szerint kellett rejtegetnem új, immáron igaz valómat.
Őszinteségem hazugságra kényszeríttet. Nem csókolhattam vagy ölelhettem meg a
kedvesemet az utcán, mert azt az emberek gusztustalannak tarthatják; és kézen
fogva sem járhattam vagy bújhattam össze szerelmemmel a moziban, ha úgy
tartotta kedvem. Ami heteroszexuális társaimnak alapvető joguk és szabadsága
volt, az számomra csupán a környezetemtől függő kegy és tolerancia kérdései
lehettek. Nem tekinthettem és még ma sem tekinthetem magam „normális" embernek,
nem élhetek teljesen szabadon, jóllehet nem vagyok fertőző beteg, sem másokra
veszélyes bűnöző. Éppen ezért hála és megkönnyebbülés fog el, amikor olyan
emberrel találkozom, aki bár a közösség által teljes értékű ember, némileg
szembefordul azzal és a „mi" ügyünk mellé áll. Olyan sokan vannak azok, akik
nem is titkolják ellenszenvüket, hogy igazi kincs egy heteroszexuális,
homofóbiát tagadó barátra lelni. Ritka az, ha valaki minden sértő megjegyzés
nélkül közeledik. Tudom még hogy, milyen gondolatok játszódnak le egy gyűlölködő
ember fejében, s a félelem lassan uralni kezdte az életemet.
20 éves koromra elértem a lejtő legalját, sőt, egy
addig felfedezetlen, mély kanyonban találtam magamat. Titkosabb életet éltem,
mint tinédzser éveimben, amikor szüleim előtt rejtegettem irányultságomat; és
erősebben próbáltam tagadni azt, aki vagyok, mint felismerésem kezdetén.
Próbáltam úgy élni, ahogy azt megkövetelte tőlem a „normálisak társadalma".
Hozzáláttam, hogy ismét belesimuljak a mások alkotta elvárásokba, de ezúttal
teljes zsákutcába értem, hiszen legbelül sosem szűnhettem meg az lenni, aki
valóban vagyok. Meleg barátaim nagy része elhagyott, miután sokadszorra sem
bírták megértetni velem, hogy rossz úton járok, ha becsapom magam;
heteroszexuális ismeretségeket azonban nem tudtam kötni, mert akármit tettem,
akármennyire igyekeztem, mindig kilógtam a szerepből, amit magamra öltöttem,
hogy elfogadjanak. Zavarodott voltam. Sajtnak éreztem magam, amit egy hatalmas
egér megcsócsált, kiköpött, és eltorzult testemet a csatorna mocskában hagyta
ázni...
Fiatalon megjártam a legnagyobb mélységeket. Ittam,
és bamba bódulatomat szürke homály fedte el, ezen kívül minden emlékem
elveszett. Magányomat és boldogtalanságomat alkoholba fojtottam, hasogató
fejfájással egészítettem ki, majd szégyent adtam hozzá. Hamar rabjává váltam
egy ördögi körnek. Szerencsére nem tarthatott sokáig ez a dekadens életmód;
mert barátom, akinél laktam, megunta az önsajnálatomat. Nem tudom, hol lennék
ma nélküle, ő rántott ki a mocsokból. Egyik este fejem erősen lüktetett, ezért
egy gyógyszerből és vodkából álló fájdalomcsillapító brigádot küldtem a gond
kijavítására. Gyorsan dolgoztak és kellemes mámort hagytak hátra, aminek
örömére az ajtó felé vettem az irányt, hogy elinduljak a szokásos éjszakai
bárokba. Azonban egy erős, határozott kéz csavarodott a vállamra és
visszarántott mielőtt ujjaim érinthették volna a kilincset. Meglepődtem, mert
barátom a rosszalló pillantásokon kívül, addig nem szólt semmit kalandozásaimhoz,
akkor este viszont nekihevült, vörös fejjel és vészjósló szemekkel szorított a
falhoz. Külső megjelenésével ellentétben nyugodt szavakkal beszélt hozzám, s ez
meg is tette hatását, hideg zuhanyként sütött rám a megvilágosodás.
- Fejezd be ezt a közömbös, önpusztító szenvedést!
Mosd ki a fejedből az alkoholszagú ködöt, aludd ki magad, holnap reggel pedig
munka után nézel! Vállald fel önmagad, meleg vagy, ezen nem változtathatsz, hát
légy inkább büszke rá!
Megértettem, magamba szívtam, megfogadtam és nyáron a Budapest Pride-on bizonyítottam. A fesztivál fantasztikus volt! Amikor elindult a menet még csak bódultan emeltem a lábam a tömeggel, de a zene megszólaltával elmém, látó-és hallószerveim robbanásszerűen kitágultak, és egynek éreztem magamat ezzel a nagy forgataggal. Valóban egyek voltunk, összetartoztunk, szívünk egy szívként dobbant, ajkaink közül egy hangként váltak ki emberhez méltó bánásmódot követelő szavaink. Sírni tudtam volna és lehet, hogy el is csöppent néhány könnyem, annyira magával ragadott a színek, a minden értelemben vett sokszínűség kavalkádja, a boldogság megtapasztalásának időtlen pillanata. Hatalmas mosoly terült el az arcomon az örömteli és felszabadult emberek láttán, már nem tudtam gátat szabni feltörő érzelmeimnek. Női ruhába öltözött férfiak és azonos nemű, csókolózó szerelmesek, büszkeségtől ragyogó arcok vettek körül. Azokban a pillanatokban éreztem, hogy megtaláltam a helyemet, a saját közegemet, amelyben nem kell szégyellnem magamat. Éppen akkor, éppen ott megérintett az a varázslat, amit a megvilágosodott boldogságnak tudok csak nevezni. Látva, hogy egyedül vagyok, valaki megérintette a könyökömet, bevettek egy társaságba ismeretlenül, megelőlegezett bizalommal, hogy azontúl együtt lobogtassuk szivárványszínű zászlóinkat...
Aki még nem vett részt ehhez hasonló, nagy tömeget megmozgató, örömünnepet hirdető felvonuláson, az nem tudja megérteni, mit éltem át. És nem tudja elhinni azt sem, hogyan lehetek most vagyontalanul gazdagabb minden boldogtalan milliomosnál. Meleg vagyok és büszke, a helyem ott van, ahol most vagyok, a dolgom az, hogy itt legyek. Én normális vagyok. Egy, az emberiség sokmilliárd, különcségében normális teremtménye közül.