Telt, múlt az idő, a gyerekek közben cseperedtek, s a szakmaválasztáson törték a fejüket. A szülők diplomás embereket akartak „faragni” belőlük, s e cél eléréséhez minden áldozatra hajlandók voltak. A valóságból hamarosan álom lett csupán, mert jött a rendszerváltozás. Feri 2003-ban, létszámleépítés miatt elvesztette az állását, s munkanélkülivé vált. A feleség kénytelen volt a közeli iskolában takarítónői állást vállalni, így jelentősen megnövekedtek a reá nehezedő terhek. Feri kétségbeesetten kereste a munkahelyet, de az alkalmi munkákon kívül mást nem talált. Az anyagi csőd réme fenyegette őket. Felélték az összes tartalékukat, a kiadások pedig folyamatosan, és ijesztő mértékben emelkedtek. Kezdetben még vigasztalták egymást, remélték, hogy egyszer jobbra fordul az életük, de hiába. Az egyszerű, anyagilag tönkrement emberen nem segített senki. Feri el-elmaradozott a családtól, este későn, sokszor részegen tért haza, veszekedett a családdal, terrorizálta őket. A veszekedések állandósultak, s egyre súlyosabbakká váltak. A gyerekek szenvedtek a legtöbbet. A kilátástalanság réme kiölte a családból a szeretetet, a megbecsülést, a bizalmat, a tiszteletet. Aztán a feleség megelégelte az egészet, s beadta a válókeresetet. Kétévi huzavona után kimondták a válást, a családi házat megosztotta a bíróság, az ingóságokat úgyszintén.
Eltelt két nehéz esztendő, s Feri úgy döntött, nem lesz tovább terhére a volt családjának, s kiköltözött a házból, részét a lányaira hagyta, s csak a haszonélvezetet tartotta meg. Ő maga sem tudta megmondani, hogy miért. Tavasz volt ekkor, ami nem kedvezőtlen időszak egy hajléktalannak, ha már azzá kell válni. Berendezett egy kuckót egy erdőben magának a temető mögött, a vasút mellett. A közeli patakban mindennap megmosakodott, megborotválkozott, mosott magára, s nem hagyta el magát. Nem volt egyedül, mert mire ő odaérkezett, már számos lakója volt az erdőnek. Hamarosan befogadták a sorstársak, megosztották a munkát. Koldultak, üveget gyűjtöttek, vasat szereztek, néha loptak is egy kicsit a környező hétvégi telkekről. A rendőri zaklatásuk állandó volt, de nem tudott a rend őre semmit se kezdeni velük. Rendszeresek voltak a hajléktalan telepen a civakodások, sőt nemegyszer az is előfordult, hogy meglopták egymást. Az idő rohamosan telt, tavaszból nyárra váltott az idő, s az egyre gyakoribb hidegek a tél beköszöntét jósolták. Állandósult az éhezés, szinte mindig fáztak, főleg éjszaka.
Az egyik napon Feri több üveg eladásából egy szokatlanul nagy summára tett szert, s elhatározta, hogy betér egy kocsmába, eszik, cigarettát vesz magának, s megolajozza egy kicsit a rekedt torkát. Itt, a kocsmában, találkozott egy emberrel, akivel beszédbe elegyedett. Az illető, miután megismerte Feri szomorú helyzetét, tett egy javaslatot neki. Felajánlotta, hogy közbenjár az egyik telekszomszédjánál, hogy adja ki neki bérbe a hétvégi telkét, s a rajta levő, mintegy tizenkét, négyzetméteres faházat. A következő héten kedvezett Feri számára a szerencse, az idős néni ingyen rendelkezésére bocsátotta a telkét, s arra kérte a Ferit, hogy alkalmanként segítsen neki a háza körül, természetesen szerényen bár, de kifizeti a segítségét.
Ettől a naptól kezdve megváltozott hősünk élete. Beköltözött a faházba, berendezkedett, s várta a telet. Igaz, hogy nem lehetett a faházba befűteni, de Ferit ez nem érdekelte. Fedél volt a feje felett, kapott rendszeresen ételt, meleg italt, s később, ahogy összeismerkedett a telekszomszédokkal, az egyiktől meleg felsőruházatot, a másiktól camping-melegitő berendezést, míg másoktól egyéb, olyan jellegű segítséget kapott, ami megkönnyítette az életét. De legjobban annak örült, hogy szerető emberekkel találkozott, akik megbíztak benne, s nem féltették tőle javaikat. Így telt el a tél, szűkösen bár, de sikerült olyan életszínvonalat, olyan életminőséget biztosítani, külső segítséggel, magának, hogy nem volt elégedetlen.
A tavasz beköszönte kor nekikezdett a telek rendbetételéhez. Szakértelme megvolt, csak egy kis pénz kellett a vetőmagokra, a permetezőszerekre, műtrágyára és más nélkülözhetetlen dolgokra. Az egyik szomszédtól kapott húszezer forint „hosszúlejáratú” kölcsönt kamatmentesen. Rövid idő alatt megváltozott a kert arculata. Az elhanyagolt növények új erőre kaptak, a szőlő jó termést ígért, az elvetett mag nagy része kikelt, s növekedésnek indult. Feri reggel ötkor már dolgozott, s a naplemente még a kertben találta. Sokat beszélgetett, néha borozgatott a szomszédokkal, a saját szükségletét megadta a kert, s az esetenként vállalt alkalmi munkákból sikerült egy kis anyagi biztonságra is szert tenni. A kölcsönt az év végére visszaadta, az idős nénit rendszeresen látogatta, és segítette. Mindezek után azt mondhatta magának, hogy a körülményekhez képest elégedett a körülményeivel.
Így telt el két nehéz, dolgos esztendő, voltak hullámvölgyek, de mindig sikerült talpra állnia. Egyetlen egy dolog hiányzott neki; a családja. Sokszor, könnyeivel küszködve simogatta volt feleségének és lányainak a fényképét, mert nagyon nehezen nélkülözte őket. Egyre többször jutottak az eszébe, álmatlan éjszakái voltak. Szerette volna őket felkeresni, de nem merte, mert félt a kudarctól, félt attól, hogy nem akarják többé látni, mert megfutamodott a nehézségek elől, mert otthagyta őket. Így, hogy csak dédelgette a velük való találkozás tervét, nem veszítette el a reményt, hogy egyszer majd újra együtt lesznek. Annyit megtett, hogy felkutatta a családja tartózkodási helyét, és információkat gyűjtött, hogyan élnek, mi lett a feleségével, a lányaival. Erről az egyikszomszédjával többször is, hosszasan elbeszélgetett, s minden beszélgetésnek a kétoldalú elérzékenyülés lett a vége.
A 2009-es esztendő újabb sikereket hozott. A szociális gondozók kezdeményezésére sikerült elérni, hogy Feri, a megromlott egészségi állapotára való tekintettel, rokkant nyugdíjat kapjon. Madarat lehetett volna fogatni vele. Örömében, hosszú időre elvitte a szomszéd kutyáját egy kiadós sétára. Eközben a szomszéd sem henyélt. Elment Feri családjához, s elmondta a volt feleségének Feri történetét. Megtudta azt is, hogy megromlott a hölgy egészségi állapota, csak könnyű munkát tud vállalni, s hogy egy keresetből nehezen telik még a legszükségesebbekre is. A lányok kirepültek a családi fészekből, az egyik az Alföldre ment férjhez, két családja van, s csak ritkán látogatja az édesanyját. A kisebbik lány külföldön vállalt bébiszitteri állást, s egyre kevesebbszer jelentkezik. Először nem akart hinni a szomszéd meséjének, de amikor az felajánlotta neki, hogy elviszi a telekre, már nem gyanakodott. Megállapodtak, hogy felkeresi a volt férjét, de ugyanakkor azt is leszögezte, hogy nem akar új életet kezdeni vele.
A találkozó alaposan elő lett készítve. Feri kirittyentette magát, a volt feleség ugyanúgy. Végre, 2009. év augusztus 2o.-án, megtörtént a találkozó. Mindketten nagyon meg voltak illetődve, hosszasan szorongatták egymás kezét, s szólni is alig bírtak. A szomszédok magukra hagyták őket, ki-ki ment a maga dolgára, titkon azt remélve, hogy megtörténik a csoda. Úgy három óra telhetett el, amikor elbúcsúztak egymástól. Kezet fogtak, az asszony beszállt a kocsiba, s elment, a Feri meg hosszan integetett utána.
Telt múlt az idő, a Feri egyre inkább elmaradozott. Nem hanyagolta el a telket, csak a szomszédokkal beszélgetett egyre kevesebbet. Elképzelni nem tudtuk, hova tűnik el nap, mint nap. Aztán egyszer minden kiderült. Kocsikísérő állást vállalt egy sütőipari cégnél hajnal öttől nyolcig, s délután héttől kilencig. Jól jött a kereset a nyugdíj mellé.
Sohasem felejtem el 2009. november 10.-ét. Megjelent a Feri a cég furgonjával, s közölte az állukleesett szomszédokkal, hogy a telek bérleményét továbbra is fenntartja, de a volt feleségével megegyeztek, hogy próbaidőre, tavaszig hozzáköltözik a volt feleségéhez. Nem tudni ki örült jobban a hírnek!
Azóta eltelt egy esztendő. A változás csak annyi, hogy a telekre ketten járnak, Feri és az élettársa, a volt feleség. Reméljük, hogy megismerhetjük ennek a remek embernek a teljes családját is. Megérdemli a szeretetet, mert amíg közöttünk élt csak úgy hívtuk, Feri Úr.
A történetnek ezennel vége, de koránt sincs vége a Ferivel kötött barátságomnak. Figyelemmel kísérem az életét, sokat tanultam tőle, s ezért hálás vagyok neki. Ő eteti a kutyámat, amikor beteg édesanyámat látogatom egy közeli faluba. Most én szorultam az ő segítségére. Az élet már csak ilyen!
Győr, 2010. február 21.
Írta: vitéz Radich István
9023 Győr
Kodály utca 11. 7/19
Mobil: 06 2o 557 5019
Freemail: vitezspeci49@freemaile.hu