Egy katona újjászületése

Évszám
2010

Egy katona újjászületése (Egy hadnagy sorsa II. András korában)

Melengető lánggal ropogtak a tábortüzek a halicsi ég alatt, az Úr 1211. esztendejében; nehéz csata előestéjén. A hűvös, csillagtalan éjben a mennyboltot nehéz felhők burkolták; s csak ezek a földi fények adtak valamelyes világosságot.

Az egyiknél borzongva vonta maga köré köpenyét egy ifjú nemes. Zoltánnak hívták. Nem is oly régen még boldog volt; s hitte: fényes jövő vár rá. Sokat s élvezettel tanult; arról álmodott: egyszer majd a királyi kancellárián szolgálhatja hazáját... 

És a szerelmet is megtalálta: egy hegyi faluban találkozott Milievával, s gondolatai minduntalan visszatértek a lányhoz. Így aztán gyakran meglátogatta; s végül eljött az a pillanat, amikor a lány már annyira megbízott benne, hogy felfedte övéi titkát: üldözött eretnekek, bogumilok lakták a falut... Megadta a fiatalembernek a lehetőséget: menjen, ha akar. Hisz' mindenki tudta, mi vár az eretnek hírbe keveredőkre! Zoltán megesküdött: megőrzi titkát; s még gyakrabban látogatta meg őt. Szerelem lobbant köztük; mindkettejük számára éppannyi keserűséget hozva, mint örömet. Olyan fájdalmas volt hitük s rangjuk közt a távolság! Hiszen Milieva mélyen hitt vallása igazságában; s ez már önmagában is szembefordította a nemességgel... És éppen egy nemesbe szeretett bele. Azonban őszintén szerették egymást; s mindezekre a kétségekre csak ritkán gondoltak.

Egészen addig a vértüzes hajnalig. Akadt egy áruló a falusiak között; aki jó pénzért kiadta társait a közeli földesúrnak. A felfegyverzett csapatok ellen a bogumilok, köztük Milieva is, felvették a reménytelen küzdelmet... Zoltán sosem feledheti azt a csatát. Akkor harcolt először; s rettegett a haláltól; de felhorgadó kételyei még félelménél is dermesztőbbek voltak.

„Ha meghalok; eretnekekért essek el? Olyan tanokért, melyekben nem is hiszek? Saját meggyőződésünkért meghalni hősiesség; de másokéiért? Vagy a legnagyobb bolondság; vagy a legnagyobb hősiesség. De ha ez az oldal nem igaz; akkor szükségszerűképpen a másik helyes. De az sem lehet! A vallás semmit nem jelent a ránk támadó földesúrnak! Ő fog fegyvert a hit nevében?! Csak a saját előmenetele érdekli! Jutalmat vár majd ezért a közönséges gyilkosságért!"

Abban az iszonyú csatában halt meg Milieva. Amikor a fiatalember felismerte őt a holtak közt; tovább harcolt; most már átkozódó bosszúból; s mintegy keresve a halált.

Súlyos sebesülten maradt a falu romjai közt. Egy erdőjáró talált rá, s kunyhójába vitte; azonban ő nem volt hálás az ápolásért... Mintha nem akart volna felépülni.

Akkortájt toboroztak a halicsi hadjáratra; s Zoltán csatlakozott a sereghez. Nem lelte halálát; bár mindvégig vakmerően harcolt; s Przemysl ostrománál mutatott hősiességéért hadnaggyá tették. Alárendeltjei is becsülték, tudták: számíthatnak rá; Zoltán nem hagyná cserben őket.

Emlékek...

Tört fények játéka a durva köpenyen.

A kihunyó parázs már alig pislákolt; s a felvirradó halicsi nap éltető sugara aranyozta be a vidéket. Zoltán mélyet sóhajtott, s megdörzsölte homlokát. „Mindegy már. Így végeztek felőlem Odafenn; fiat voluntas tua... Nincs erőm bármin is változtatni."

Az a reggel más volt, mint a többi.

Mintha már túljutott volna érzelmei forrpontján; mintha már megélt volna mindent, amit csatában lehetett; s túl a fájdalmon és az elért, de ki nem élvezett dicsőségen csak két út állna előtte: egy békés élet, ha feladja a katonaságot; de erre nem is gondolt. Az új élethez változnia kell, s ez nem történt meg; az új élethez társ is kellene; ő magányos.

A másik a lefelé-út volt; rohanás a lelke legmélyéről felvetülő rémek viharába... Rohanás a halálba.

Képtelenség volt nem tudomást venni a harc izgalmáról, amikor a két sereg egymásba roppant; de az ő izgatottsága csupán felszínes volt. Nem tudta, mennyi ideje folyhatott már a csata; csak egyre növekvő kimerültségét érezte. Mégis, ösztönösen félreütötte a rátámadó halicsi kardját. Az felkiáltott, s talán ez volt az oka, hogy Zoltán ránézett.

Ősz férfi volt; s azért kiáltott, mert kardja kettétört s ő fegyvertelen maradt. A fiatalember nem értette, mit mond; talán káromkodhatott, de bizonyosan nem kegyelmet kért.

Zoltán kardja megállt a levegőben.

„Talán van felesége, gyerekei, akik hazavárják" - futott át az agyán -„Bolondság" - felelt a józanság -  „Háborúban törvényszerű a halál. Vagy te ölsz, vagy téged ölnek. Keserű törvény; de így van. Felesleges az érzelgés."  „Józan ész?" - támadt fel ismét jobbik énje - „Hát nem vesztetted el azt már régen, a bogumilok mellett vívott harcban?"

Szorosabban markolta meg kardját; de rövid tőrét átadta a halicsinak.

- Ne maradj fegyvertelen - szólalt meg a halicsiak nyelvén. Az ősz férfi értetlenül meredt rá; a szavakat értette, csak a szándékot nem. Aztán lassanként felfogta azt is.

- Köszönöm - felelte. A fiatalember akkor már gyors léptekkel hátrált; még mielőtt bárki megláthatta volna: mit tett; mielőtt ő maga megbánhatta volna.

A harc messze sodorta őket.

Egyszerre Zoltán forró nedvességet érzett.  Vér...  A kín mindent elborított; s ő földre rogyott... Minden lélegzetvétele szúrt, mintha másodpercenként tüzes kést döftek volna az oldalába.

Órák is eltelhettek, mikor léptek zajára neszelt felt. Halicsiak érkeztek; egy ősz ember s kettő fiatalabb. Érezte: megállnak mellette; s szorosan lehunyta szemeit, aléltnak tettetve magát. Csak a hangjukat hallotta.

- Ez magyar. A mieink nem öltöznek így.

Csend. Egy érdes kéz érintését érezte a nyakán. Résnyire nyitott szemmel látta: az ősz férfi térdelt mellé, hogy megtapintsa az ütőerét... Megismerte: neki adta oda tőrét eltört kardja helyébe.

- Életben van. Emeljétek fel, s vigyétek a házamba.

- Ellenség!

- Súlyos sebesült. A mieinken már segítettünk, akin lehetett.

Hangja határozott volt; a másik kettő hallgatott rá. Zoltán érezte: alányúlnak, hordágyra fektetik; s elindulnak vele a hegyi úton.

A faluban már a nők a sebesültek körül sürgölődtek. A fiatalember továbbra is eszméletlennek tettette magát; de egyre kevésbé esett nehezére: mindegyre kevesebbet érzékelt a körülötte lévő világból; s lassanként, ahogy a halicsiak beszéde, a többi sebesült s az asszonyok alakja egyetlen zavaros képpé olvadt össze, lázas kábulatba süllyedt.

Egy lány megállt mellette. Egy pillanatra megdermedt; majd az ősz halicsira nézett. Az bólintott.

- Magyar katona; de nem volt lelkem otthagyni. Majd egyszer talán elmondom; miért.

A lány úgy tett, mintha meg sem hallotta volna szavait. Ebben a pillanatban nem tekintette, hogy a katona ellenséges haza fia; nem tekintett ő most semmit, csupán dermedten nézte-nézte a fiatalembert. És csak a sebesültet, csak a szenvedőt látta benne.

- Segítsek?

- Fáradságos ennyi sebesültet ellátni.

- Hogy itt segítek; az természetes! Azt kérdeztem, hogy a te sebesültednek segíthetek-e?

- Nem, Hedvig!

- Engem féltesz tőle, Henryk apó? - nevette el magát a lány- Hiszen magatehetetlen sebesült!

Tiltón intett; nem akarta, hogy a lány és a katona közel kerüljenek egymáshoz. Tragédia előszelét vélte érezni Hedvig kitartó segíteni vágyásában; s az esetleg abból kibontakozó vonzalomban...

Hedvig betartotta a szavát; de azt már senki nem tilthatta meg, hogy vissza-visszatérjen Henryk házához, és hírekért esengjen. A fiatalember szépen gyógyult; hamarosan bizonyossá vált, hogy maradéktalanul felépül sebesüléséből. A megnyugtató hírek azonban különös változást eredményeztek Hedvig lelkiállapotában. Mihelyt már nem kellett aggódnia, úgy tűnt: rokonszenve is kezd alábbhagyni. Többet nem ment Henykhez; nem kérdezősködött a fiatalemberről... Már kerülte a találkozást; sőt, ha valaki előtte szóba hozta Zoltánt, ő nagy büszkén közölte vele: Zoltán ellenség; és semmi szükség arra, hogy bárki is sajnálja... Mindenki meglepődött a hirtelen változáson. Senki nem értette Hedviget; és voltak néhányan, akiknek egyáltalán nem tetszett szenvtelensége, ridegsége... De még azok is különösnek találták ezt a változást, akik nem látták szívesen Zoltánt a faluban.

Egyedül Henryk sejtett meg valamit a pálfordulás igazi okáról; de ez a sejtés egyáltalán nem nyugtatta meg. Őt a lány viselkedése menekülésre emlékeztette. Mintha Hedvig megrémült volna; és most minden erejével megpróbálna szabadulni attól, amiről tudja: romlásba viheti mindannyiukat... Jól sejtette. Hedvig nyers, képmutató ellenségeskedésével a Zoltán iránti, mindegyre erősödő vonzalma elől akart menekülni.

Egy reggel Zoltán a kút mellett üldögélt. Boldog volt; mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el; úgy érezte: ismét meglelheti rég' elvesztett békéjét ebben a faluban, ahol enyhülést találhat kínzó önvádjára, ahol nem kell vért ontania meggyőződése ellenére; ahol végre önmaga lehet. Már nem akart a halálba menekülni. Érezte: hittel s kitartással még lehet kiút az őt körülvevő kilátástalanságból.

Talán az ember legnagyobb győzelme, ha egy keserű csalódás után ismét talpra áll, s új célokat találva nemesebb életet tud élni. Győzelem önmaga felett.

Hedvig lépett a kúthoz, s míg megmerítette korsóját, metszőn az ifjúra nézett.

- Miért vagy itt, katona?

- Nevem is van.

- Az ellenség mindig ismeretlen marad. Miért nem mégy el?

- Nekem jó itt. Békés.

- Ezt épp egy katona mondja?

- Megtanultam becsülni az életet.

- A magadét, igaz? - gúnyolódott - A másé nem számít!

Zoltán megbántottan nézett rá. A lány olyan mozdulatot tett, mintha indulni készülne; s erre különös rémület lett úrrá a fiatalemberen. Mindenképpen maradásra akarta bírni.

- Várj! ... Kérlek.

- Mit akarsz? - fordult vissza Hedvig.

- Nem akartam én soha katona lenni; mindig irtóztam a vérontástól. Amikor mégis annak álltam; azért volt, mert meg akartam halni; mert... mert meghalt a szerelmesem- kezdte a fiatalember; s lassanként egész történetét elmondta Hedvignek.

- És én már nem akarok katona lenni - fejezte be szavait - Haza akarok térni, elfeledni azt, amit vétettem; és élni, és boldog lenni. Nem olyan nagy kérés ez a Sorstól, úgy hiszem.

- Most azt várod, hogy sajnáljalak? -kérdezte a lány, de már egy cseppnyi megértés is vegyült a hangjába.

- Jólesne; de nem várom el... Nem is várhatom el - vonásai fáradtnak tűntek - Egyszerűen csak azt akartam, hogy tudd. És ne gondolj kegyetlennek, vagy lélektelen bábnak.

- Isten veled, Zoltán - mosolyodott el a lány.

- Hát mégis tudod a nevemet?

- Henryk apó áldott jó ember; de képtelen tartani a száját. Amit ő tud rólad, biztos lehetsz felőle: azt az egész falu tudja. Egyébként, ha egy darabig még itt maradsz, akkor még találkozunk.

Ezzel vállának támasztotta a korsót, s elindult.

Így kezdődött; s azután midn gyakrabban találkoztak. Mintegy "véletlenül" mindig ott akadt dolguk, ahol a másikat megtalálhatták; bár ekkor még a világért sem ismerték volna el: keresik egymás társasáát. Lassanként meghitt bizalom ébredt köztük; s ahogy feltárták mútjukat s addig talán önmaguk elől is rejtett érzéseiket, álmaikat, fájdalmaikat, mind közelebb kerültek egymáshoz... És egy napon, amikor a keserű múlt, a jövő édes ígérete és a kimondatlan szavak által terhelt levegő már-már fojtóan nehezedett rájuk; a két szomjazó ajak végre megtalálta egymást; s eggyéforrt a csók megváltó, forró vallomásában.

Csodálatos ajándék volt a szerelmük; mégis: a háború baljós árnyat vetett rá; s néha legszebb perceikben is felmerült a kétség: meddig tarthat ez az örökké?

Egy este Hedvig feldúltan érkezett a fiatalemberhez. Szavai különösen kongtak: mintha rejtegetne valamit; s titkolt vád árnyalná minden gondolatát... És ő nem vigasztalhatta meg! A lány falat emelt maga köré; melyen nem hatolhatott át Zoltán kérlelése. Egyszerre mintha megpattant volna benne valami; s keserű kacagással fakadt ki:

- Hogy mi bánt?! Igazán tudni akarod?! Akkor halld: vezéred, Erdy, ma éjjel ránk tör! Biztos kémeink jelentették; s tudod, miért? Egy korábbi hadjáratban már ostromolta a falut; sikertelenül; ezért akar most bosszút venni! Úgy hittem, reméltem: mi megmenekülhetünk; de már tudom: a háborúban nem lehet sohasem megállás! -kacagása tébolyba hajlott- Tessék; válassz: mi vagy ők! Állítólag a királyod innen délre táborozik egypár órányira; eredj hozzá!

Keserűsége egyszerre megenyhült; s könnyek peregtek végig arcán.

- Sajnálom, Zoltán. Igazán sajnálom! Ha tudsz valamit, hogy ez ne történjen meg, hogy ne válasszanak el minket; akkor tedd! ... De itt már csak a magas Ég segíthet.

A fiatalember holtsápadtan hallgatta. Ismét kísértette a régi kép: felégetett falu, halott szerelmese... a lehetetlen választás a szerelem és a katonai kötelesség között. A régi tehetetlenség, mely miatt oly sokáig kínozta az önvád... És hiába tartóztatta a lányt; Hedvig kitépte magát a karjából. Tekintetében azonban már nem harag lobbant, csupán fájdalom s csalódottság. S néma könyörgés: tegyen csodát, ha tud.

Szomorú, törékeny alakját elnyelte a messzeség.

Zoltán agyában egyetlen mondat kerengett szédítő sebességgel: „Állítólag a királyod innen délre táborozik egypár órányira."

Percekkel később már dél felé vágtatott. "Istenem, Uram, ott fenn az Égben, add, hogy sikerüljön! add, hogy időben érkezzem, add, hogy megmenthessem a falut, jótevőimet, Henryk apót... nem fizethetek nekik azzal jóságukért, hogy hagyom megöletni őket! Sosem bocsátanám meg magamnak... Soha nem tudnék új életet kezdeni. Nekik élniük kell!  És... én Uram, Istenem; élnie kell Hedvignek is! Nem lehetsz olyan kegyetlen, hogy elvedd tőlem! Meg kell tennem... II. Andrásnak kegyelmesnek kell lennie! Sikerülnie kell!" Indulattól fűtött, lázas fohásza nem is imának hatott; sokkal inkább volt egy háborodott akarat; szinte már parancs. Mintha puszta akarattal meg lehetne állítani a végzetet, s átírni mások és saját életét.

Mégis: a lehetetlen az élet ritka pillanataiban valóban sikerülhet.

A királyt jó kedvében találta. II. András nemrég kapott kedvező híreket Halics más részeiben küzdő vezéreitől, s örömében mindig szívesen adományozott fűnek-fának mindent, amit csak kértek tőle.

- Felséges uram! - kiáltott Zoltán, ahogy térdre rogyott előtte - Segítsen rajtam!

A király döbbenten nézett rá, de ő nem törődött vele, igyekezett semmire sem gondolni, ami megakaszthatta volna szóáradatát.

- Megsebesültem; könnyen megesik az ilyesmi; katonasors. De az már nem mindennapi, hogy a halicsiak mentettek meg! Ők találtak rám a csatatéren, s ők ápoltak egy hegyi faluban. Annak ellenére, hogy ellenségük voltam! Semmi bántódásom nem esett náluk! Békés emberek, felség! Nem avatkoznak bele a háború folyásába. De Erdy úgy döntött: mégis megtámadja a falut. Felséges uram; ennek semmi értelme nem volna! Ezek a falusiak nem katonák!

Hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette:

- De ha megtámadják őket, gondolom, védekeznek majd; s a hegyek nagyon jó hátteret adnak majd nekik hozzá. Akkor sok embert veszíthetünk! Kérem, biztosítson felséged bántatlanságot nekik, s ne engedélyezze Erdynek a támadást! Sietni kell; még ma estére tervezi a rajtaütést!

A király döbbenten meredt rá. Már sokan és sokféle kéréssel fordultak hozzá; de ilyennel még nem találkozott. Ellenséges vidék kellős közepén adjon bántatlanságot egy falunak! Mégis; ennek az ismeretlen vitéznek igaza volt: egy hegyi harcban valóban sok embert veszíthetnek, s elég kétes lehet a harc kimenetele.

Egyik udvaronca odasúgta:

- Én ismerem ezt az embert: vitéz katona; ebben a hadjáratban két csata megnyerésében is döntő szerepe volt. Meglehet: esetleg jutalmát várja majd. Ha azzal a menlevéllel ki lehet fizetni; s megesketni rá. hogy mást nem kér majd... Miért ne, felség? Megbocsásson felséged, de...  khm...  gyorsan fogynak a királyi birtokok.

Türelmetlenül intett; nem szerette, ha bőkezűségét akarták korlátozni... De valóban: ez így nem volna rossz megoldás. Lassan bólintott, s a még mindig térdeplő Zoltánra nézett.

- Hallottuk: híven szolgáltál minket; s méltó jutalommal akartunk kitüntetni. Eredetileg birtokra gondoltunk; de ha neked ez a menlevél többet ér, akkor megadjuk. Nos?

- Nekem nem kell birtok; sem most, sem soha az életben, erre megesküszöm!

- Jól van - felelte a király; s a kíséretében lévő írnokhoz fordult - Írjad!

Hamarosan elklészült a menlevél; s II. András jóindulatúan nézett Zoltánra.

- Kérnél még valamit talán?

Az udvaronc nem tudta hová rejteni őszinte megrökönyödését; de ezúttal felesleges volt megbotránkozása.

- Nem, felség. Azazhogy mégis. Csak annyit, hogy végleg hazamehessek. Belefáradtam a vérontásba; engedje meg felséged, hogy elhagyhassam a sereget.

A király erre is rábólintott; s Zoltán megkönnyebbült sóhajjal hajolt meg előtte köszönetképpen.

Perceken belül már sebesen vágtatott a falu felé. Alkonyodott; a beálló éjjeli sötétségben a hegyi út felért egy istenkísértéssel. Arcán, vállán patakokban csorgott a jeges verejték; ujjai jegesen szorították a kantárt... Lova patái alól kövek pattantak fel; s zuhantak alá a mélybe... nem hallotta, hol értek földet. Nem tudhatta, mit rejtenek a felhőfoszlányok: csupán az eget vagy már a csillagokat is? És a viharfelhők egyre mélyebben úsztak; s nyomasztó súllyal nehezedtek a földre. A levegő hirtelen fülledtté vált; mintha valami vészterhes síri árny bocsátotta volna a tájra forróhideg kriptaleheletét...

Baljós félelem szorította össze a szívét; ahogy ismét kísértette annak a másik falunak a képe.  „Nem engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen! Akkor semmit sem tehettem, mégis nehezen bocsátottam meg magamnak! Ha most túl későn érkezem, arra se földön, se égen, de legfőképpen saját lelkemben nem lesz bocsánat soha!"

Akkor még szinte gyerek volt; akit kegyetlen helyzetbe sodort az élet. Most azonban, túl sok csalódáson, szenvedésen, rettegésen; majd újjászületve a halicsi falu békéjében s Hedvig szerelmében, ismét szeretve és ismét remélve, már nem gyerek többé. Felnőtt; aki tudja, mit vár az élettől, s tudja azt is, mit kell tennie érte. Felnőtt, aki feltételnül hisz igazságában, és tűzön-vízen át, de eléri azt. Aki nem a Sors játéka többé. Már ő diktál a Sorsnak!

Végre feltűnt a völgyben táborozó sereg képe: már felsorakoztak, de még nem támadtak. S fenn a környező hegyek egyikén némaságba burkolózott a falu.

Mint a fergeteg, száguldott le a hegyoldalon. Egész testében reszketett a rettegéstől és a kimerültségtől, amikor Erdy előtt leugrott lováról.

- A király nevében! - kiáltotta elfúló hangon, míg átnyújtotta a pergament - A király menlevele!

Erdy egy fáklya fényénél átfutotta a sorokat; melyben a király teljes bántatlanságot ígér a falu népének mindaddig, amíg ők nem támadják meg a magyar csapatokat... Teljes bántatlanságot erre a hadjáratra, s ha - Isten ne adja! - újabbak következnének, akkor azokra is.

Ahogy haladt előre az olvasásban, előbb elvörösödött, majd elsápadt a haragtól.

- És ha nem teljesítem? Mondjuk, nem kaptam meg a menlevelet? - szűrte fogai között.

- Ha erre mernél hivatkozni; én vagyok a tanú rá, hogy igenis, megkaptad.

- És ha el találnál esni valamiféle harcban? Vagy ... más módon? Mondjuk, vissza sem értél ide a királytól, mert útközben valami baj ért?

Ezek már erős szavak voltak; néhány katona fel is szisszent. Zoltán aznban rezzenéstelen arccal, emelt fővel felelt: 

- Akkor egy sereg minden tagja lesz a tanú rá, hogy megkaptad a menlevelet, de figyelmen kívül hagytad. S ha valami baj találna érni, olyasféle módon, amire céloztál az előbb; nos, arra is akad majd tanú.

Erdy vad dühvel harapott az ajkába; a kielégítetlen bosszúvágy szinte fojtogatta; de nem tehetett semmit. Cifrán elkáromkodta magát, s hátrakiáltott a katonáknak:

- Hozzátok ide azt a halicsit, akit ma fogtunk el!

Percek múlva már ott állt a fogoly. Igyekezett bátran viselni magát, de azért látszott az arcán, hogy félti az életét.

- Királyunk menlevelet adott a faludnak - kezdte Erdy; valamennyire törte a halicsiak nyelvét - Te szabad vagy. Eredj; vidd el ezt nekik -s ezzel átnyújtotta a pergament.

Keze remegésén látszott, hogy majd' szétveti a kudarc keserűsége.

- Ti mit álltok ott?! - kiáltott szerencsétlen katonáira; rajtuk töltve ki haragját - Szedelőzködni most azonnal! Még ebben az órában indulni akarok! Minél messzebb innen!

Fertályórával később már üres volt a tisztás. Zoltán hátát egy fasudárnak vetve álldogált; s a csillagok haloványodó fényénél elmerengve nézte a falut, melybe visszatért az élet. „Hálás vagyok nekik, amiért segítettek rajtam... Tartoztam nekik ezzel. Most nekem köszönhető, hogy ők visszakapták otthonukat. Ez a legnagyszerűbb tettem, amióta katona lettem... És talán éppen ezért fognak volt bajtársaim közül a legtöbben megvetni."

Felsóhajtott. A bokrok közül könnyű, illatos szellő suhant, s ekkor hirtelen megérezte: nincs egyedül. Valaki volt ott; de ez a közelség nem hatott fenyegetően; inkább meghittséget teremtett.

- Hazatérsz, Zoltán?

A lágy női hang hallatán megfordult. Hedvig volt az.

A fiatalember igent intett; mire a lány helyeslően bólintott; mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Nem kérdezte: itt hagyod a sereget, most, amikor emelkedőben van a csillagod, hadnagy vagy, nemes vagy, és százszor több is lehetnél...? Nem kérdezte. Megértette: ez volt az egyetlen helyes döntésm amit Zoltán meghozhatott. És mosolya úgy ragyogott, mint a napfényes kikeleti égbolt.

- Még sosem jártam Magyarországon. Azt mondják, gyönyörű vidék. Édesapám onnan menekült Halicsba, s oly sok szépet mesélt hazájáról. Menekülnie kellett; mégis szerette, bujdosásában is, hazáját... Félig magam is magyar vagyok. Talán ott ismét megtalálom a boldogságomat... Valakivel.

Az utolsó szót szinte csak lehelte; mégis tűzbe borult az arca. Zoltán azonban így is értette. Az az egyetlen szó feloldotta a múlt fájdalmát; s egy új világot teremtett a régi romjain. Felragyogó tekintettel szorította magához a lányt.

- Szeretlek, Hedvig! Legyél a hitvesem! És esküszöm: velem megtalálod elvesztett boldogságodat!

Egyetlen forró csók volt a felelet.

Zoltán mosolya azonban hirtelen elkomorodott, ahogy keze véletlenül a derekán függő kardhoz ért. A lány aggódva nézett rá.

- Mi történt? Valamivel megbántottalak talán?

- Nem, szerelmem. Csak éppen... nekem is le kell zárnom a múltat.

Nyomában a meglepődött lánnyal átvágott a bokrok között, s megállt a sebesen rohanó patak mellett. Lassan térdre ereszkedett; és ahogy elmerengve nézte a szürkén kavargó habokat, halkan mormolta maga elé a szavakat:

- Bocsáss meg, Uram; és kérlek, véglegesen oldozz fel a múltam alól! Az emberlétben benne van a tévedés lehetősége; én sokat tévedtem,  nagyot tévedtem; de talán mentségemre szolgál, hogy nem csak a saját hibámból. Te tudod, milyen kegyetlenül megszenvedtem érte! Megbűnhődtem azt, amit elkövettem; az önvád kegyetlen, megállás nélküli vezeklés volt! Már békére leltem; megtaláltam a boldogságomat. Soha többé nem leszek katona; akkor mindörökké csak arra emlékeznék, ami valaha nagyon fájt! Megpróbálom ismét a régi álmomat: alkalmazást szerezni a kancellárián, vagy másutt a király szolgálatában; hogy az életet szolgáljam, s ne a pusztítást! A Te segedelmeddel bármi sikerülhet! Add, kérlek, hogy végleg elfeledhessem, ami keserű volt. És tartsd meg nekem a boldogságomat, Uram! Kérlek, óvj meg minket Hedviggel minden bajtól és segíts meg minket... Ámen.

Felállt; tekintetét még mindig a patakon nyugtatva.

Hirtelen rándulás futott végig a vonásain; s kirántotta a kardját... Talán még sosem tette ilyen tiszta, mélységes meggyőződéssel.

És a kirántott kardot beléhajította a vízbe.

A nehéz vasat azonnal elnyelték a szilaj hullámok.

Egypár pillanatig még némán állt; talán semmire sem gondolt; egyszerűen csak megpihent. Azzal a karddal most a katonamúltját, fájdalmas emlékeit is eltemette; hogy új, békés életet kezdhessen Hedvig férjeként.

Amikor újra a lányra nézett, vonásai már ismét nyugodtak és megkönnyebbültek voltak, de ebben már nyoma sem volt fájdalomnak: a boldog jövő ígérete ragyogott a tekintetében. Gyengéden magához ölelte Hedviget.

- Most már hazamehetünk.