A fiú fáradtan és szomorúan bolyongva egy
bolygóhoz ért. Olyasforma volt, mint a többi, talán egy kétszintes
háznyi méretű volt, de ennek ellenére egész csinos. Többek között
gondosan nyírott fű, napernyő, egy gumimedence, meg egy kisebb szekrény
volt rajta. Ezen egy fiatal, kellemes alakú, helyes arcú, csillogó
ruhájú lány lakott. Első pillantásra szimpatikus lett neki. Nagy
rózsaszín, pihe-puha franciaágyán hason feküdt, belefeledkezett
körmeinek ezernyi színre való festegetésébe. Nem is vette észre a
jövevényt. Mikor a fiú lábával a talajt érte, csak akkor kapta fel
fejét.
− Szia, ki vagy? Mit keresel itt?
− Szia. − válaszolta zavartan − Öööö, tudod én csak barátokat keresek.
− Miért pont itt?
− Hát,… igazából céltalanul sodródom. Tulajdonképp a Földet keresem. Azt mondják, ott sok ember él.
− Ó, hol élsz te? − kérdezte a lány meglepetten − Nem tudtad, a Földön már nem laknak!
− Miért?
− Tönkretették a többiek − válaszolta egykedvűen. Tekintetét elkapta a
fiúról, szerteszét nézegetett, miközben kezeit rázogatta, hogy
száradjon a körömlakk.
− A társaid merre vannak?
− Ők is ilyen kisbolygókon laknak, szerteszéjjel…
− Akkor nyilván te is magányos lehetsz, hisz nincs kivel beszélgetned – csillant fel a szeme.
− Dehogynem! Tartjuk mi egymással a kapcsolatot MSN-en, meg Skype-on.
Ennek a kis hercegnek ezek a szavak olyan idegenül csengtek.
− És nem unatkozol itt magadban? Nem vágysz többre? Kimozdulni és felfedezni a világot?
− Dehogy! Minek? Beköttettem a kábeltévét meg az internetet. Amire
kíváncsi vagyok, azonnal megnézem vagy megtudom. Még csak ki sem kell
mozdulni innen, és még a pizzát is házhoz szállítják… Sőt, a többiek
néha átjönnek, és akkor nagyokat bulizunk. Szóval tökéletesen élek!
Értetlen arccal ácsorgott, mire a lány újból megszólalt, egyre kedvesebben.
− Na, ne bambulj már… De aranyos kis pofid van, hogy hívnak?... −
vakítón fehér fogaival vigyorgott, mint a vadalma − Mondd hány éves
vagy?
Gondban volt, mert eddig nem szegezte neki ezt a kérdést senki.
Töprengett egy darabig, de aztán feladta: nem számolgatta azt, nem
számított neki ez igazán soha. Így válaszolni sem tudott erre a
kérdésre.
− Jaj, látod milyen kis izé vagy. − hervadt le a mosoly arcáról − Ha nem akarsz velem beszélgetni, akkor miért vagy itt?
− Mondom, barátokat keresek. Leszünk barátok?
− Hát jó, ha akarod, lehetek… − egy pillanatig megmerevedett, majd az
ágy mellett lévő kis szekrényről elővett egy papírzacskót, s igyekezete
tartalmát kihámozni − Látom sápadt vagy! Nem vagy éhes? − hamburgert
nyújtott felé
− Ó, köszönöm − nyúlt felé. Ugyancsak sápadt volt ez a kis herceg, de
nem az éhségtől. Beleharapott, de nem ízlett neki ez az étel.
− Ne köszönd. Nem bírtam megenni, úgyis pocsékba ment volna. − aztán
mintegy hirtelen ötlettől vezérelve egy sor kérdést zúdított rá: − Hova
szoktál járni szórakozni? Milyen szakra jársz? Egyetemista vagy? Merre
laksz?...
Az meg kapkodta a fejét, nem is tudta hirtelen, melyik kérdésre
válaszoljon. Örült, hogy valaki ennyire érdeklődik iránta. Szája
válaszra nyílt volna, de a lány előkapta mobiltelefonját, s újabb
kérdést szegezett neki.
− Tudod mit, cseréljünk telefonszámot! − ujjaival türelmetlenül várakozott a készülék billentyűin
− Sajnálom, nekem olyan nincs, tudod ahonnan én jövök…
Sóhajtott egy aprót, majd ismét beléfojtotta a szót.
− Hát, akkor nézd meg a profilomat az iWiWen. Rengeteg kép és videó van rólam. Nyugodtan bejelölhetsz!
− Jaj, bocsáss meg, nekem ez is ismeretlen…
− Neeem vagy raaajta az iWiWeeen? − kérdezte elkerekedett szemekkel − Ezt nem mondod komolyan?!?! − csodálkozott hitetlenkedve
Erre sem tudott mit felelni. Feszengve tipegett, egyik lábáról a másikra nehezedett.
− Na jó. − nyugodott le a lány, s tett egy utolsó próbálkozást − De
e-mail címed biztosan van! Na, egye fene, jó lesz nekem az is!
− Azt sem tudom, mi fán terem… − de ezt már szinte csak magának mondta, fejét lehajtva
A lány láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét, s egy fokkal feljebb emelte hangját.
− Na ne mondd már, hogy ennyire maradi vagy?!?! − ekkor végigmérte, s
ócsárolni kezdte külsejét − Jaj, hogy nézel ki, nézz magadra, milyen
gáz az öltözeted? Egyáltalán nincsen stílusod! Nem várhatod el, hogy
ilyen göncökben mutatkozz velem a többiek előtt!
A fiú próbálta megvédeni önmagát.
− Ne haragudj, szerintem másként fogod fel ezt a helyzetet, különben inkorrekt ahogy…
− Micsodaaa?!?! Inkorreeekt?!?! − csattant fel a lány. Felugrott, s
csípőre tett kezekkel osztotta ki. Szelíd vonásai eltorzultak,
majomformát öltöttek. − Se telefonod, se egy normális cuccod nincs,
ezek után gondolom járgányod sem igazán! Semmit nem tudsz felmutatni,
örülj, hogy egyáltalán szóba álltam veled!!! Méghogy barátot akarsz?!?!
Mégis miből gondolod, hogy így bárki figyelemre méltat majd? − kiabálta
felé
A fiút ezzel teljesen megsértette, aki mélységesen bánatos volt, de ezzel együtt haragos is. Hangos szavak törtek ki belőle.
− Tudod mit, nem is kellene barátnak egy ilyen undok gomba… − ezzel fogta magát, s útnak indult
A lány a háta mögött gúnyosan felkacagott, majd ugrálva, toporzékolva rikácsolt utána.
− …hogy mersz ilyen megengedhetetlen hangnemben beszélni velem! Keress
csak tovább, tűnj innen!... És én hülye még vendégül látlak, annak
ellenére, hogy ideállítasz üres kézzel! Micsoda pofátlanság!...
Hálásnak kellene lenned nekem!... Jobb, ha messzire elkerülöd ezt a
helyet, te…
Visító üvöltözését még sokáig lehetett hallani, de végül elnyelte a tompa sötétség.
„Bizony, bizony − gondolta útközben −, a fölnőttek rettentően furcsák.”