Annyi ember van a földön, miért lennék pont én annyira különleges? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek meg van az alteregója, és hogy nagyon sok ember hasonlít külsőleg egymásra, de én úgy vélem a belső az, ami minket megkülönböztet.
Van egy gyerek, aki még nem is sejti, hogy is működik igazán ez a világnak nevezett dolog. Ez a gyerek leginkább csak a gondolataira koncentrál. Hiszen annyi minden megfordul a fejében egy nap, amit aztán megpróbál megvalósítani. Ez a gyerek világmegváltó gondolatokat szövöget a fejében, és az teszi boldoggá, hogy azon gondolkozik, hogy egy nap valóra is fogja őket váltani. Aztán egy nap belecsöppen a társadalomba ez a gyerek, aki csodaként fogta fel az élet minden apró mozzanatát. Itt választania kell, ami akkor még nem tudatos, de egy életre meghatározó. Hiszen, ha barátokat szeretne szerezni, akkor neki is hasonlítania kell a többiekre, egynek kell lennie közülük, mivel egy baráti körben nem fogadják el azt, ha az ember velük szemben halad az úton. Viszont ott van az a másik út, amiről tudja az a gyerek, hogy az övé, mivel sokkal boldogabb lehet ott a saját világában, a saját megteremtett gondolataival. Amennyiben ezt az utat választja, akkor a többiek furcsának, kívülállónak fogják titulálni, de ezt gyerekként nagyon nehéz lenne elviselnie.
Ez a gyerek viszont mégis csak a második utat választotta. Az iskolában gyakran rászóltak, hogy figyeljen, az órán legyen aktívabb. Mindez őt nem érdekelte, csak kinyitotta azt a szép füzetet, amibe nap, mint nap, új ötleteket rajzolt, írt. Gondosan ügyelt a füzet küllemére, hiszen ez volt számára a minden, ha ez nem lett volna, akkor a gyerek se. Leginkább az iskolában, órák alatt töltötte meg a füzetét tartalommal. Egyiknap oda is ment hozzá a tanárnő, hogy megnézze, mégis min dolgozik ennyire? Először nem akarta megmutatni a tanárnőnek a füzetet, hiszen félt, hogy kineveti, vagy ami még rosszabb elveszi tőle a kis füzetét. Ám a tanárnő megnyugtatta, hogy semmit nem fog csinálni, csak tényleg kíváncsi rá, hogy miket alkot az ő órái alatt. A gyerek félve, de megmutatta a tanárnőnek, hogy miket rajzol, miket ír, mire a nőnek leesett az álla. Elmondta a gyereknek, hogy tényleg nagyon tehetséges mind az írásban, mind a rajzban, és hogy szerinte ki kéne rakni pár művét a falra, hogy a többi gyerek is csodálhassa. A gyerek megint csak megijedt egy kicsit, hiszen ő most a saját világába készül beengedni a többi embert, abba a világba, amit egyedül hozott létre. Végül a tanárnő meggyőző ereje megint csak hatott rá, és pár mű kiragasztását engedélyezte, mert a tanárnő megígérte neki, hogy nem fog változni semmi, minden marad a régiben.
Másnap mikor besétált a tanterembe, két lány társa rögtön odasietett hozzá. Elmondták neki, hogy nagyon tehetségesen rajzol, és, hogy a fiúknak is nagyon bejön az, hogy ilyen különleges. A gyerek megrántotta a vállát, mert nem igazán tudta mit reagáljon, igaz, hogy kreatív, de amúgy szóban nem a szavak embere. Lány társai azonban nem hagyták annyiban a beszélgetést, mert tudták, hogy, ha olyanok lesznek, mint az ő, akkor őket is kedvelni fogják a fiúk. Tehát megkérdezték a gyereket, hogy van-e kedve melléjük ülni, és olyan hajat hordani, amilyet ők hordanak? A gyerek azt mondta, hogy nem nincs kedve, jól meg van ő egyedül, köszöni szépen. Azután odament a tanítónőhöz, elkezdett könnyezni, a nő megkérdezte tőle: „Miért sírsz, talán megbántottak?" A gyerek azt felelte: „Mert azt tetszett mondani, hogy semmi nem fog változni, most mégis mindenki máshogy néz rám! Olyanná akarnak tenni, mint amilyenek ők, vagy ami még rosszabb olyanná akarnak válni amilyen én, vagyok!" A tanítónő csodálkozva nézett a gyerekre, majd megkérdezte tőle: „és ez miért rossz?" Erre a gyerek felháborodva azt felelte: „Én különleges szeretnék lenni, nem olyan, mint a többi". Ezután sarkon fordult, majd leült a helyére, egyedül. Újra elkezdett alkotni, és nem figyelni semmire. Most egy kicsit sötétebb színekben rajzolt, mint eddig. Aztán a nevét hallotta, nagyon megijedt, mert nem tudta miről beszélnek és nem akart egyest kapni. Aztán látott egy férfit a tanárnő mellett, egy férfit, akit eddig még soha életében nem látott. A tanárnő elmondta, hogy ez a férfi egy művészeti iskolából jött, hogy megnézze a gyerek műveit, és nagyon tetszettek neki. A gyerek értetlenül nézett, hiszen honnan tudta a férfi, hogy ő egyáltalán rajzol? Aztán ez a férfi odalépett hozzá, és elmondta neki, hogy lehetősége van átmenni egy másik iskolába, ahol ugyanolyan tehetséges fiatalok vannak, mint ő. A férfi mindezt mosolyogva mondta, a gyerek reakciója viszont nagyon meglepte. A gyerek elkezdett sírni. A férfi megkérdezte tőle, hogy miért sír, de nem válaszolt. Felállt odament a tanárnőhöz, majd zokogva kérdőre vonta a tanárnőt: „Azt tetszett mondani, hogy semmi nem fog változni, hogy minden ugyanolyan lesz, mint eddig. És ma mindenki utánozni akar, azután meg idejön ez az ember, és azt mondja, hogy még van rajtam kívül sok ilyen tehetséges gyerek? Hát tanárnő, én úgy vélem, hogy nem, hogy semmi nem változott, hanem minden megváltozott." Majd a gyerek fogta magát és kirohant a teremből. Kirohant a folyósóra és leült az egyik sarokba sírni.
A tanárnő utána sétált, leguggolt hozzá. Megsimogatta a fejét, majd így szólt hozzá:"Figyelj Anna! Most jól jegyezd, meg amit mondani fogok, mert nagyon fontos! Az, hogy a többiek utánozni akarnak, az megtiszteltetés, hiszen elismerik, hogy különleges vagy. Az pedig, hogy több tehetséges gyerek is van az igaz, de tudod, mi tehet téged még különlegesebbé? Az, hogy soha nem adod fel, és mindig a magad útját járod! Ha ezeket a jó tulajdonságaidat meg tartod, hidd, el egy nap te leszel a legkülönlegesebb ember az egész földkerekségen!"
Anna, a gyerek végül elfogadta a felkérést a másik iskolától, és átiratkozott. A tanárnő szavai annyira felbuzdították, hogy sosem hagyta abba a rajzolást és az írást. Volt egy időszak, mikor nehéz volt neki, mivel mindenki ellene fordult az új iskolában, mivel tudták, hogy ő a legtehetségesebb közülük. Ám Anna ez után az eset után festette meg, azt a képét, amivel végül tíz évesen világhírűvé vált. Anna tudta, hogy akkor régen nem ezt az utat választja, akkor most nem lenne ennyire boldog, és különleges, hiszen beolvadt volna a többiek közé. Olyan lett volna, mint egy fűszál a réten, csak egy a sok ezerből!
EBBE A TÉMÁBAN ÍRTAM: 6. Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.