Egy másodperc az élet

Évszám
2010
Beküldő
Vörös Sárkány
Újra hallani véltük a bombázógépek közeledtét. A rémület lett úrrá a családon és ők feszülten figyeltek. A hangok egyre erősebbek lettek és kétségtelenné vált, hogy újra elszabadul a pokol perceken belül. Mindenki hanyatthomlok menekülni kezdett a közeli erdőbe, és erre anyám engem is üvöltve biztatott, ha egyáltalán valóban az anyám volt. Olyan furcsa, idegennek éreztem. Eleve az egész helyzet különös volt, például az, miért nem félek, míg mindenki más igen.

- Szaladjatok, rövidesen én is utánatok megyek - Mondtam

Nem is késlekedtek sokáig, rögvest otthagytak. Vonakodva és kedvetlenül felhúztam a tornacipőmet, miközben rájöttem, hogy talán soha nem fogok visszatérni a házba, és erdőben, mocsarakban kell menekülnöm. Nem vitás, hogy inkább a vízálló túrabakancsomat kell felvennem. Amíg lassan, erőtlenül matattam, megérkeztek a gépek, és hallottam az első robbanásokat. Gondoltam, van rá esély, hogy nem éri találat a házunkat. Máskor is volt már ilyen, és akkor sem történt baj. Nem nagy ügy! Egyáltalán nem is értem, miért támadnak egy ilyen kis, békés települést az erdő mellett. Szörnyű a háború, szörnyű és értelmetlen - gondoltam magamban inkább elégedetlenkedve, mint félve. Mérhetetlenül zavar ez a dolog, már majdhogynem félek, de inkább aggódom. Fontos dolgom van ugyanis. Találnom kell egy ceruzát és egy tollat. Nagyszerű, ez a vonalas füzet meg is teszi, meg ez a ceruza. Végtére is, ha már ilyen jelentőségteljes dolog történik velem, hogy lebombáznak, menekülnöm kell étlen-szomjan egy erdőben, és talán meg is ölnek, akkor mindenképpen jegyzetelnem kell. Ilyen mérvű események nem merülhetnek feledésbe.

            Mire komótosan kikecmergek az ajtón, a gépek már ledobták a bombáikat és eltűntek. A település viszonylag épen megúszta. Pincék híján bombázás esetén mindenki a közeli erdőbe menekült, azt remélve, hogy a magasból nem veszik észre őket a fák között. És milyen igazuk is van. A háború már hosszú évek óta tartott, az emberek hozzászoktak ehhez az eseményhez. Így nem volt meglepő, hogy amint elült a veszély a gyerekek rögvest labdázni kezdenek a közeli tisztáson. Nyomban csatlakoztam én is. Micsoda boldogság. Egészen hihetetlen, hogy milyen boldogan focizom én is, pedig mennyire utálom ezt a sportot - gondoltam. Azt hiszem, ha nem lenne háború, biztos nem is játtszanám. Mindennek vannak előnyei - jutott eszembe irónikus humorral. Jó érzés futni a labda után, érezni a testemet és elfáradni, de nicsak, hová tűnik? És a többi gyerek, majd a környezet is eltűnik. Hirtelen minden feketeségbe burkolódzik, majd rájövök, hogy otthon fekszem még félálomban az ágyamban. Az álom bódult hangulatába burkolózva még fekszem egy darabig, majd rövidesen kinyitom a szemem és megállapítom, hogy megint a háborúról álmodtam. Egy egészen valószerű világ tárul a szemem elé. Tündérszép feleségem egy mosollyal az arcán édesdeden alszik, mit sem sejtve arról, hogy az életem percekkel ezelőtt még végveszélyben volt. Felveszek egy papucsot és egy köntöst, lassan kikecmergek a konyhába, kiöntök egy pohár tejet, és kortyolni kezdem. Szeretném megérteni miért álmodok folyton a háborúról, fegyverekről, tankokról, bombázó repülőgépekről. És vajon miért nem ráznak meg ezek az álmok különösebben. Tulajdonképpen inkább jó hangulattal ébredem, mint rosszal, ahogy az indokolt lenne, miután az életemre akartak törni. Most azonban azthiszem nem jutok közelebb a megoldáshoz.

            Lassan kezdek magamhoz térni. Örülök, hogy korábban ébredtem, így több időm van reggel, mielőtt beérnék a munkahelyemre. El is határozom, hogy gyalog fogok menni, hiszen olyan csodálatos, ilyenkor télen a természet. Ködös, szürkésfehér fátyol mögül álmosan lesnek ki az ódon háztömbök. Szinte üres az utca és alig látni emberi színeket, mégis diadalmasan lüktet az élet az illúzióvilág álarca mögött. Lágy csókot adok édesdeden ébredező feleségem szájára, mire ő kedvesen mosolyog, még csukott szemmel, majd elindulok.

Mikor beérek a kórházba, már várnak rám. Ica néninek az éjjel megint szörnyű pánikrohamai voltak, és nyugtatóinjekciót kellett neki adni. Ilyenkor általában azt hiszi, hogy van lába és szaladni próbál, közben mániákusan küzd vélt ellenségei ellen, aminek az eredménye az, hogy rögtön összeesik (ugyanis hiányzik az egyik lába) majd összeharapdálja magát, tépkedi a haját és a saját bőrét kaparja véresre lévén, hogy senki nincs a közelében, akit megtámadhat. Tudom, hogy a legtöbb orvoskollégám engedélyezné az agyi műtétet rajta, de én nem tehetem. Azzal örökre elvenném emberi mivoltát. Emberi robotot csinálnék belőle. Segítenem kell rajta, ez pedig kellő odafigyeléssel lehetséges, hiszen ha nem is nagyok, de vannak eredményeim. Még gyermekkorában sérült meg az occipitális agyi lebenye, aminek következtében lázálmai és halucinációi vannak. Akkor veszítette el egyik lábát is, és tolószékbe kényszerült. Pedig állítólag balerina akart lenni. És milyen gyönyörű lett volna, Istenem. Nemes arcélei és a messzeségbe tekintő mélysötét, gesztenyebarna szemei szinte feledtetik velem, hogy ez a hölgy igen komoly fizikai sérüléseket szenvedett, melynek következtében szinte teljes tudattalanságban éli nyomorúságos életét.

Még kabátban bemegyek a betegszobába, és ellenőrzöm a kórlapját. Szerencsére, most stabilnak tűnik az állapota, bár mélyen alszik. Vetek egy pillantást a többi betegre is, és örömmel nyugtázom, hogy nincs különösebb probléma. E karácsony előtti téli reggelen szokatlan nyugalom honol a szobában. Ritka pillanat ez itt az ideggondozóban, ahova sokszor olyan betegeket hoznak, akiken már nem lehet segíteni. Bemegyek az irodámba leveszem a kabátomat, és főzök magamnak egy finom csésze kolumbiai kávét. Nagyon jól tudom, hogy egészségtelen, de ezt az élvezetet muszály megengednem magamnak. Nem tudok ellenállni neki. Ez ugyanolyan rossz szokás, mint a Dr. House bámulása. Talán egyszer leszokom majd ezekről. A kvt kortyolgatva azon elmélkedem, hogy mennyire megváltoztatott a szerelem. Fiatal koromban egyáltalán nem törődtem az emberekkel. Kizárólag az érdekelt, hogy jól érezzem magam. A telepen a bandában romboltunk és pusztítottunk. Csúzlival lelőttük a macskákat és megmérgeztük a kutyákat. Gátlástalanúl kifosztottuk és megaláztuk a nálunk gyengébbeket. Sohasem felejtem el, mikor hógolyóval megdobáltunk egy öregasszonyt, majd kegyetlenül nevettünk rajta, mikor elesett és szegény próbálta összeszedni a táskájából elguruló zöldségeket, amiket bizonyára azért vett a piacon, hogy az unokáinak főzzön. Kárörvendően kacagtunk kétségbeesett tekintetén, mely akkor csak még jobban felszította kegyetlenségünket. Egy csepp jóindulat sem szorult belém, és bolondnak néztem, aki másnak segít. Egyszerűen nem tudtam megérteni, miért jó mással törödni, ha ugyanannyi energiával magammal is tudok. Életem így kezdődött, majd a gimnáziumban minden megváltozott. Szerelmes lettem, méghozzá azthiszem egy tündérbe. Kezdetben kegyetlen gonosz voltam vele is, mint mindenki mással abban az időben. Kihasználtam, megcsaltam és elhordtam őt fűnek-fának. Ha valami nem tetszett nekem torkomszakadtából üvöltöttem vele, és förtelmes káromkodásokat mondtam neki. Egyszer meg is ütöttem. Ő pedig szörnyen megijedt, de sohasem mondott semmit. Tiszta szemének félénk ragyogásában, önmagam vérszomjas vadállati énjét pillantottam meg. Az ő végtelen, szeretetteljes egyéniségében minden gyűlöletem és haragom eloszlott, mintha a végtelen világűrbe kiáltottam volna bele szörnyű átkaimat. Soha nem ment bele a gyűlölködésbe, így egy idő után roppant kínosan kezdtem magam érezni. Úgy éreztem, hogy amint felveszem az ördögi maskarát, ahelyett, hogy ő felvenné az áldozat szerepét, tükröt tart elém, és töredelmesen bevallon roppantul megijedtem önmagamtól. Még jobban megijedtem azonban az álmoktól, amik ezek után kezdtek jelentkezni.

            A múlton való elmélkedésemet az irodámba lépő Pierre, a kollégám szakítja meg és bejelenti, hogy Ica néni felébredt, állopata pedig továbbra is stabil. Egyúttal azonban kárörvendő tekintettel figyelmeztet a poszttraumatikus stressz következtében kialakuló mániákus bipolaritására és a skizofréniára, miszerint bármikor beállhat nála egy dühroham, ami rosszabb esetben akár szívelégtelenséggel is végződhet. Ezeket természetesen magam is tudom. Fejbiccentéssel jelzem Pierre-nek, hogy megértettem, amit mondott. Még szerencse, hogy szinte testvéremként ismerem Pierre-t, és tudom, hogy a komisz tekintete mérhetetlenül lekiismeretes egyéniséget rejt. Különösebben nem ijeszt meg a dühroham lehetősége. Hozzá vagyok szokva az ilyesmihez. Ezen a helyen a természetellenes dolgok mindennapiak. A hosszú évek allatt, amit itt töltöttem, talán már én is megőrültem, vagy hozzászoktam ehhez az állapothoz. Erről árulkodik a homlokomon lévő 8 öltéssel vart seb is, melyet az egyik beteg által útjára bocsátott repülő váza ejtett. Mindezek ellenére mégsem tudom ezeket az embereket betegnek tartani, különben már régen leléptem volna innen. A körülmények és saját agyuk rabjai, de mindegyiküknek vannak tiszta pillanatai, amikor valóságos emberek, valóságos célokkal és méltósággal. Valahol legbelül, agyuk börtönrácsai mögött ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Talán a rémálmaik, amik gyötrik őket, a szellemek, amiket látnak és a vélt félelmeik teljesen valósak. Talán mi „normális" emberek vagyunk őrültek, hogy nem látjuk őket. Szeretném nekik visszaadni az életüket és a méltóságukat, mert talán túl optimista vagyok, de hiszem, hogy ezt megtehetem. Mit ér az élet, ha csak tudatlanul fekszenek itt, telenyugtatózva, infúzión, lidérces delíriumban. Alapvető igényeiket kielégítjük, életben tartjuk őket, de nem segítünk nekik, hogy megtalálják az álmaikat, boldogságra és harmóniára leljenek. Mennyivel értékesebb életet élhetne Ica néni is. Vajon az emberek miért bántják egymást?

- Jó reggel Ica néni, milyen vonzó és friss ilyen korán is. Hogy tetszik lenni? - Köszöntöm őt, az amúgy is jó hangulatomat még egy kicsit megtetézve egy szeretetteljes füllentéssel.

- Az éjjel majdnem megöltek a maga nyavajás mészárosai. - Válaszol elhaló hangon, küszködve.

- Ugyan, ugyan. Hallom, Ica néni, milyen virgonc volt az éjjel. Biztos azért tetszett aztán olyan jól aludni reggelig.

- Nem lett volna bajom, ha békén hagynak.

- Mi történt? - Próbálkozom meg a kérdéssel, kihasználva, hogy Ica néni ma reggel igen kommunikatívnak bizonyul.

- Ki akartam menni a templomba éjféli misére a fiamhoz, ő ugyanis pap. Fel is vettem az ünnepi ruhámat, mire a maga hóhérjai lefogtak és kegyetlenül rugdosni kezdtek. Próbáltam segítségért kiabálni, de nem jött senki. - Mondja, gyilkos pillantásokat vetve a mellettem álló ápolóra.

- Ica néni, Ön hálóingben elkúszott az ajtóhoz és torkaszakadtából üvölteni kezdett, majd amikor vissza akarták segíteni, elkezdett karmolni és harapni.

- A te fajtádat is ismerem ám, akármilyen maskarában is tetszelegsz, egy nyomorult kis gyilkos vagy!

Pierre kollégámmal később önfeledten beszélgetünk az ebédnél. Tekintettel az ünnepek közeledtére némi vörösbort is megengedünk magunknak. Furcsa egy fazon ez a Pierre. Köpcös kis alak, felül kopasz, oldalt bozontos ősz hajjal, sunyin les ki apró szemeivel a fekete keretes szemüvege mögül. Egykori fehér köpenye zsebéből kilóg egy kopott toll, amit arra használ, hogy olvashatatlan, kínai írás-szerű szimbólumokat firkant a receptekre a patikusok nagy örömére. Ha először látnám, és nem tudnám, milyen tapasztalatok és sikerek állnak mögötte bizonyára nem hinném, hogy teljesen normális. Ránézésre inkább egy hentesbolt félkegyelmű eladójának illene be. Arcán a látszólag gondterhes élet barázdákat vésett, mely talán némi őrülettel is vegyült, de itt ez teljesen normális. Elmondása szerint már kiskora óta tudta, hogy olyan munkát akar magának, melynek során segíteni tud majd az embereken. Hasonló hivatástudat kerített engem is hatalmába, jóval később azonban, felnőtté válásom előtt nem sokkal. Sok szakmai kérdésben nem értek egyet vele, mégis mintha valamilyen láthatatlan kapocs lenne köztünk, mely sokkal előbb kezdődött, mint ahogy megismertük egymást az ideggondozóban. Elkötelezettsége és szorgalma határtalan, aminek következtében áttörő sikerei vannak a neurológia területén. Szinte menthetetlen betegeken ért el látványos javulásokat, aminek véleményem szerint az is az oka, hogy sunyi szemeivel boszorkányosan az emberek veséjéig lelát. Szinte diagnózis nélkül is felismeri a betegségeket, és ennek megfelelően a legjobb gyógymódokat alkalmazza. A végletekig eltökélt, lelkiismeretes pszichiáter, aki messze előtérbe helyezi a betegek igényeit a sajátjaival szemben. Nem véletlenűl hagyta el a felesége sem. Érdekes, én a szerelem hatására ismertem fel az életfeladatomat, ő pedig az életfeladata miatt veszítette el a szerelmét. Tapasztalt pszichiáteri méltóságomat megőrizve gyakran ellentmondok belső vitáink alkalmával Pierre-nek, elvégre is nem hagyhatom, hogy elbízza magát, külső szakmai fórumokon azonban minden esetben pártfogolom az öreg Pierre-t, aki egyébként negyvenes évei közepén jár, és inkább csak idősnek néz ki, külalakjára vonatkozó igénytelensége miatt.

Miközben kinn sűrűn hull a hó, benn pedig a karácsonyi dekorációk életet és szeretetet varázsolnak a személyzeti ebédlő ebbe az eldugott kis szegletébe tovább beszélgetünk a munkáról, a betegekről és az élet rejtelmeiről.

            Ebéd után visszasétálunk a betegekhez és megkezdjük szokásos kora délutáni vizitünket, majd a délutáni előírt kezeléseket. Ezek általában rutinszerűen működnek. Beszélgetünk a páciensekkel, és különböző feladatokra kérjük őket, attól függően, hogy kinek milyen betegségei vannak. Például olyanokra, hogy bal kézzel érintsék meg a jobb fülüket, vagy csukott szemmel érintség meg a térdüket. Egyszerűbb logikai játékokat végeztetünk el velük, megkérjük őket, hogy meséljék el, mit látnak, és hogyan élik azt meg. Ica néni is résztvesz a „játékokban". Ma különösen nyugodtnak mutatkozik.

- Ica néni, kérem emelje fel a bal kezét!

Erre ő felemeli a jobbat.

- A bal kezét kérném, nem a jobbat!

- Azt már felemeltem - mondja kissé ingerülten, olyan tekintettel, amiből kiolvasható, hogy valami ilyesmit gondolhat: „mit egrecéroztat engem ez a bolond"

- Rendben, köszönöm - Felelem nyugtázva, hogy legalább a kommunikáció ezúttal is zavartalanúl működik

Viszonylag békésen telik a vizsgálat, kevés kézzelfogható eredménnyel. Felírom neki a szokásos gyógyszeradagot és lejegyzetelem magamnak, hogy milyen kezelésekre és foglalkozásokra kell küldenem, majd egy ápolónő bejön érte, és visszagurítja a szobájába. Megint az a hiábavaló érzés fog el. Miért foglalkozom vele, hiszen teljesen reménytelen, hogy valaha is meggyógyul? Soha nem fog már járni és a tudata sem tér vissza. Agya maradandóan sérült és elveszítette a lábát, amikor a második világháborúban egy bombázás során a pincében rájuk omlott a ház. Nagyon kevesen élték túl az esetet. A kicsi Ica anyukája egyetlen lányát a kezei között szorongatva lelte halálát. A lány bennragadt a romok között, de rokonai mind meghaltak. Azóta már majdnem 60 év telt el, és Ica néni félelmetes életereje még mindíg életben tartja őt. De vajon miért? Ennek az életnek semmi értelme. Egy kisiklott és szerencsétlen balsors, amit próbálunk egyengetni és megkönnyíteni, de soha nem fogjuk tudni visszasegíteni az eredeti útjára - gondolom magamban korábbi optimizmusomat feledve a kezelés eredménytelensége láttán.

            Este nehéz gondolatokkal hajtom álomra a fejem. Sokáig forgolódom, amíg elalszom. Zavaros álmaim vannak egész éjjel, nem tudnám megmondani, miket látok. Egy azonban biztos, hogy úgy érzem hosszú évek telnek el. Régi barátaimmal találkozom, már elveszített családtagjaimmal együtt ünnepelünk, és rengeteget utazom. Majd, amit hajnalban álmodom arra már hajszál pontosan emlékszem. Bevetésre készültünk. Az elhúzódó és értelmetlen háború következtében sokan betegesen megőrültek a félelemtől, sokan pedig alig várták az újabb veszélyt. Én a 80. bombázótámadásomra készülök. Egy ideje torz nyugalom szállt meg. Tudom, hogy nem normális, mégsem érdekel különösebben a háború borzalma. Egyáltalán nem okoz lelkiismeret furdalást, hogy emberek halnak meg, annak ellenére, hogy míg társam vezeti a gépet, én oldom ki a gyilkos bombákat. Szeretek repülni és a lelkem nyugodt ott fenn a végtelen magasban, ahogy hallom a gépek morajlását. A fellazult szabályok következtében, társam vígan énekli a győzelmi dalokat a whiskey hatására, közben táncol a pilótaszéken, én pedig leveszem a bakancsomat és fejbedobom vele. Élvezem ezt az groteszk helyzetet, és azt hogy élet és halál ura vagyok. Egy szárnyas fejvadász, akin nem fognak a légvédelmi ütegek ágyúi. Hiszen ha fognának, akkor már rég lelőttek volna. Ezúttal azonban a felhős ég miatt igen alacsonyan kell repülnünk, így könnyű prédáivá válhatunk a légvédelmi ágyúknak. A kis résen kitekintek, le a házakra, amik ezúttal félelmetesen közel suhantak el az éj gyászos fekete leple alatt. Kezemben van a kioldó gomb és koncentrálok, hogy miután a megfelelő helyre ledobtam a bombákat torkom szakadtából üvöltsem a társamnak, hogy emelkedjen vissza a biztonságot adó felhőkbe. Észreveszem, amint egy hatalmas, még ép sorház felé közeledünk. Ujjam megindul a kioldó gombon. Ekkor egy pillanatra megbénulok, és szinte áramütés-szerűen megjelenik az agyamban egy kép, egy gesztenyebarna szemű kislányról, nemes arcvonásokkal, ahogy az anyja kezében reszket reszket a félelemtől. Körülöttük több ember, valami sivár kis fénytelen oduban, talán egy pincében. A képpel járó érzelmi töltet pokoli tüze örökre az agyamba égeti a jelenetet. Nem egészen egy másodperc telik el, mire sikerül megnyomnom a kioldót és vadállati őrülettel felüvöltök, hogy „emelkedéééééés". Ekkor közvetlen fölöttünk egy repeszbomba robban, ami 10-15 centis lyukakat üt a gépre mind a tetőn és a padlózaton, de szerencsére nem tesz kárt a hajtóműben vagy a fő szerkezeti egységekben és bennünk sem. Teljes mértékben meghökkenve, és azthiszem, holtsápadtra vált arccal veszem tudomásul, hogy ismét hatalmas mázlink volt, és ha egy másodperccel előbb emelkedünk a magasba, akkor a bomba darabokra szaggatja a gépet.

            A visszafele úton nem tudom abbahagyni a nevetést. Pierre, a pilóta szintén megállás nélkül nevet. Táncolunk és énekelünk, annak az örömében, hogy túléltük a szörnyű veszélyt. Mikor azonban földet érünk, és végiggondolom a történteket, nem sok kedvem van visszamenni a frontra. Kishíján otthagytam a fogam, és biztos vagyok benne, ha nem is most, idővel le fognak lőni minket is, mint mindenki mást. Elgondolkodom a gyakran előforduló álmomon, melyben egy 40 év körüli neves pszichiáter vagyok. Az emberek szeretnek és becsülnek, én pedig harmóniában és boldogan élek. A közönyömből felrázott a halál közelségének érzése, és valahogy úgy érzem azonosulni tudnék azzal az alakkal, aki álmomban vagyok. Talán segíthetnék is, minthogy halomra gyilkolom az ártatlan embereket! Az álmomból úgy érzem, hogy az élet célja és a boldogság titka az, hogy segítsünk másokon. Ha csak egy embert is meg tudunk menteni, akkor már megérte élni. De mi van akkor, ha ezreket megölünk?

            Az élet értelmén őrlődöm egész nap, majd este nehéz gondolatokkal hajtom álomra a fejem. Sokáig forgolódom, amíg elalszom. Zavaros álmaim vannak egész éjjel, nem tudnám megmondani miket látok. Egy azonban biztos, hogy úgy érzem hosszú évek telnek el. Régi barátaimmal találkozom, már elveszített családtagjaimmal együtt ünnepelünk, rengeteget utazom. Majd amit hajnalban álmodom arra már hajszál pontosan emlékszem. Karácsony előtti reggelen beérek az ideggondozóba, a munkahelyemre. Különös, lidérces csend fogad. Korábbi álmaimból nem így emlékszem erre a helyre. Szaladok Pierre irodájába, de a névjegytábláján egy egészen más nevet találok, és amikor benyitok egy középkorú, teltkarcsú hölgy kedélyesen invitál:

- Jó reggelt doktor úr, hogy van ezen a csodás reggelen?

Elszorul a lélegzetem és idegesen rácsapom az ajtót, majd átrohanok a kórterembe. Benézek. Látom, hogy mindenki nyugodtan alszik, vagy csak fekszik az ágyán. Várjunk csak! Van egy üres hely, odarohanok és ránézek a kórlapra: „Tánczos Ilona". Ekkor a kórlap, az ágy eltűnik, a környezet átvált feketébe, de még egy ideig a név előttem van, majd az is eltűnik és minden feketébe burkolódzik és tudatosul bennem, hogy félálomban fekszem az ágyamon. Különös boldogság fog el. Még egy jó darabig sütkérezek az érzésben, próbálva felidézni a jelentőségteljes álom minden egyes részletét, míg kinyitom a szememet. Ekkor már tudom, hogy számomra a háború véget ért.