Egy szándék halála

Az ég alacsonyabbnak tűnt. A beszűkült környezet lassan kirekesztett magából, közben a fejemben zajongó gondolatok egyre csak hangosodtak. A pisztolyom kibiztosítása némiképp visszarángatott a valóságba, de gyomromból induló vádló görcsök gyorsan a fejembe zárták a tudatomat. A ravaszt simogatva azon tűnődtem, hogy vajon mikortól számít valaki gonosznak. Biztosan minden aljas szerzet emlékszik arra a pillanatra, amikor megtette az első lépést azon az úton, amelyen aztán végleg elveszett. Én egy szombati szürkületkor egy kilenc milliméteres lőfegyverrel a kezemben éppen egy ilyen útra meredtem.

Ördögibbnek nem is tűnhettem volna, ahogy egy sárban térdelő lelkészhez nyomtam a fegyveremet. Röhejesen szimbolikus látványt nyújtottunk, de szerencsére közönség nem járt az élőképhez. Ő volt az én teljes ellentétem. Én titkok közt éltem, ő titkokat fedett fel. Én mindig csak egy emberrel dolgoztam, ő tömegekkel. Én borítékokba kaptam a fizetségemet, ő főleg perselybe. Ő egy igazi szent volt, én meg... nem az. Az egyetlen dolog, ami összekötött minket, az a pisztoly volt. A jobbik végén persze én álltam.

- Nincs ez így jól, valami vétkes itt! Hát ezek lennénk mi? - rebegte a sarkára eresztve a testsúlyát. Lehunyt szemmel tűrte, ahogy a fegyver csövét a halántékába nyomom.Idegesen körbenéztem. Sehol senki. A megbízómat vártam. A megbeszéltek szerint néhány perc múlva kellett megérkeznie.

 - Ennyi? A semmi szélén tántorgó világtalan porhüvely egy tomboló szándékkal? - tette fel a költői kérdést. Hagytam beszélni. Egész életében prédikált, egy kiszolgáltatott helyzetben nem volt szívem megfosztani ettől a szenvedélyétől. Amúgy is jól beszélt az öreg, a munkám miatt több miséjére is beültem.

 - Valóban nem több? Hiszen az akarat élne úgy, ahogy e világon nem lehet, mert a környezet nem enged, megragad, szorít, talán meg is fojt idővel. De nem csak a világ a bűnös, a test is az, mert kevés benne az igazság, s annál több a galádság. Hiába az egeket rengető vágy arra, hogy többek legyünk! Az akarás csak egy szellem árnyéka, ami csak önmagáról tud, más nem látja, mást nem érdekel, ezért lassan a mélybe vesz el, s így lesz a szellemből kísértet. Ilyen árnyékok, ezek az akarván akart akaratok halnak egymás tetemére egész temetőnyi kívánságot hagyva maguk után. Az álmaiból mindennap felébredő csont-hús-bőr elhagy egy hajszálat, növeszt ősz szakállat, és észre sem veszi, hogy már éltében haldoklik. Lassan és céltalanul pusztul, mert terveit eladta a megalkuvás piacán. Olcsón, hiszen csak a roncstelepre kellett.

 Meg kell hagyni, értette a szakmáját. Nem csoda, hogy annyian jártak a gyülekezetébe. Mégis sikerült egy alvilági alak utálatát elnyernie. No, nem a hegyibeszédek miatt. Történetesen a lánya szeretője miatt került ide, az ipari telepre, az egykori hetes raktár mögé.

 - Ám nincs minden veszve! - mondta tovább szemét egy pillanatra sem kinyitva. Úgy hagyták el a szavak a száját, mintha imádkozott volna. - Maradt még itt akarat. Mert hát itt van még az ösztön! Elvégre ott a nyers szándék, ahol a lágyék: tartsd fenn magad, majd a fajodat!

Ekkor elcsuklott a hangja. Talán éppen a lányára gondolt. A pillanatnyi gyengeségét lenyelte, majd rendületlenül folytatta.

 - Az ösztön erős, olykor célt ér. Ilyenkor mintha a tervünk sikerülne, ám igazából ekkorra már az őszinte álmok, az igaz vágyak, a magasztos remények rég elszálltak. Ekkor már csak bolyongunk. Néha még feltámad az igyekezet, ám tehetetlen magányunkban rájövünk, hogy testekre van szükség a megvalósításhoz. Élő és ható testekre: a sajátunkra, másokéra. Mert bár töprengni nemes, de tett nélkül csak időpocsékolás. Akarni némán és tétlenül annyi, mint kezet rázni magunkkal: megalkuvás a bolonddal.

 Már azelőtt tiszteltem szerencsétlent, hogy elraboltam volna. Az egyszerű megfigyelésnek induló megbízás során egy olyan férfi mindennapjait tanulmányozhattam, aki nem csak, hogy hitt a régi erényekben, hanem igyekezett azokat a gyakorlatba is átültetni. Valóban azt itta, amit prédikált. Minden mozdulatában hitelesen ábrázolta azt az eszményi alakot, amelyről ő maga olyan sokat beszélt. Először úgy vélekedtem az ügyről, hogy egy újabb unalmas feladat. Később azon kaptam magam, hogy különlegesen kezelem a megfigyelést.

 Csak ott, a hetes raktár mögött értettem meg, miért volt ez annyira más. Azelőtt soha nem kaptam még olyan megbízást, ahol egy patyolatlelkületű után kellett nyomoznom. Általában házasságtörők, sikkasztók és csalók kerültek a távcsövem lencséjébe. Egy „hétköznapi" emberről is hamar kiderítettem, milyen utolsó mocsok, ha éppen ismerős szemek elől rejtőzik.

 - A szándék halála minden alkalommal öngyilkosság - mondta lassan kiejtve a szavakat. Hol a mondatai közt, hol a merengésemben vesztem el. - Az akarat elfásul, megfájdul, de csak akkor vész el, amikor már feladja.

 Ebben a pillanatban egyenesen rám nézett. A félelem legapróbb jelét sem mutatta.

 Fedhetetlensége miatt aprónak éreztem magam mellette annak ellenére is, hogy ő éppen térdelt. Hasonlóan jelentéktelennek láttam magam, amikor megismertem a megbízómat, Kopaszt. Őt nem az erkölcsi nagysága emelte fölém, hanem a hatalma. Már azelőtt hallottam róla, mielőtt felkeresett volna. Drog- és embercsempészet vádjai keringték körül, akár a döglegyek. Néhány rendőr ismerősöm szerint, ha a megyében eltűnt vagy megerőszakolt lányról hallottunk, akkor nagy eséllyel ő állt mögötte. Kopaszt mindenkinek szeretnie kellett, így nekem is. Eleinte ez könnyen ment. Vaskos borítékokat hagyott a kávézó az asztalán egy-egy egyeztetésünk során. Idővel egyre többet tudtam meg róla is, elvégre egy valamirevaló magánnyomozó önkénytelenül is kiszimatol ezt-azt a munkaadója háza táján - persze csak óvatosan. Ahhoz mondjuk nem kellett nagy logika, hogy kitaláljam, miért érkezett a villájába több nő, mint amennyi a saját lábán távozott.

 Ennek ellenére igyekeztem a munkára összpontosítani. Hamar összeállt a kép: a megbízóm bukott a lelkész lányára, de a kedves apuka ellenezte a kapcsolatot. Tudni kell a kis bakfisról, hogy tizenhét éves kora ellenére sok férfi megvizsgálta már, honnan nőnek ki a lábai. Az apja nem is tudott vele mit kezdeni, mert a szíve csücske szöges ellentétben állt mindennel, amiben hitt. A lelkész ekkor szorosabbra húzta a gyeplőt a lány nyakán, ami Kopasznak nem tetszett, mert nem szokott hozzá az ellenszegüléshez. Itt kerültem én a képbe. A hősszerelmes először nem akart fölöslegesen bedurvulni. Ahogy ő fogalmazott: „először csak piszkítsunk bele az apuka reggelijébe!". Magából kiindulva azt remélte, hogy némi rendőrségi vagy bírósági eljárást biztosunk össze tudunk hozni, ha elég mélyre ásunk. Amikor ez a módszer besült, akkor a jól beváltakhoz nyúlt. Annyi pénzt kínált, amennyiért túlléptem a hatáskörömet, és az akarata ellenére elrángattam a lelkészt Isten háta mögé.

 - Egy döntés nem csak egy elképzelés, hanem a hozzá tartozó esemény is - mondta tovább akkor is, amikor az ipari telep salakos bejáratát egy autó gumija ropogtatta meg. Kopasz fekete kocsija közelített, majd a felénk vezető útra kanyarodott. - Számtalan tervet, gondolatot és elképzelést elnyel a tudattalan, a tagadás vagy az ellenállás. Az akaratunk azonban mindig saját magát veszejti el. Ekkor a szándék még választhat: kötélnek áll vagy akár fejbe is lőheti magát.

A megbízóm ráérősen leparkolt előttünk. Nem szállt ki azonnal. Felkapcsolta az utastér lámpáját, hogy lássuk, milyen jókedvűen telefonálgat. Olykor ormótlanul felröhögött, aztán ordibálni kezdett.

 - Persze mindez csak az érem egyik oldala - folytatta a szerencsétlen kicsit más hangszínben. - Olykor hasznos, ha az akarás elvész. Néha pusztulnia kell. Már maga a szándék is lehet hibás. Ekkor van esély arra, hogy helyes döntés szülessen, és a tervet véghez kell vinni! Minden testben lakó kísértet maga határozza meg, mitől lesz erénnyel töltött a lépésünk, s mi visz minket a hanyatlás felé. Ilyenkor döntenünk kell: az akarás jó-e avagy sem. A szándék felelősségénél csak a tetté nagyobb.

Csak ennél a pontnál értettem meg, hogy már azóta hozzám beszélt, hogy térdre kényszerítettem.

 - Rendben, lődd csak le! - mondta Kopasz flegmán kikaparva zömök testét a terepjárójából. Még beleszólt valamit a mobiljába, aztán hetykén az ülésre dobta. - Lődd már le!

Valószínűleg nagy tapasztalata lehetett a hasonló utasítások kiosztásában.

 - Plusz hetven százalék bevétel egyetlen töltény áráért - mondta a megbízó. - Egy magánnyomozó ritkán keres ilyen gyorsan ennyit, nem igaz?

Ez kérdés lökött olyan közel ahhoz a bizonyos tévúthoz, hogy szinte éreztem, ahogy a felülete a talpamat csiklandozza. Nagyon nagy összegek forogtak kockán, és egy magamfajta szabadúszó éppen csak meg tudott élni. A csábító ajánlat mellé hamar megszületett az elképzelés. A harsogó gondolatsíkok közül egy előtérbe került:

 „Egy vadidegent megölök, és kész, jöhet a jólét. Mindent előkészítettem, szinte bizonyos, hogy sohasem jutnának el hozzám. A megbízóm is vagyonos ember, biztos későbbi bevételekre is számíthatnék tőle."

A szándék már rugdalózott.

 - Pusztán az akaratunk felett vagyunk egyeduralkodók - mondta a lelkész fittyet hányva Kopasz jelenlétére, majd közönyösen maga elé nézett. - Minden más a világ játékszere. Istené, ördögé, emberé.

 - Soha nem áll le ezzel az agylágyítással, igaz apus? - kérdezte Kopasz, majd előhúzta a saját fegyverét. - Ha neked nem megy, megteszem én, de akkor elúszik a bónusz.„Ugyan már! A szentből mártír lesz. Akkor már tegyem meg én, legalább ennyi jó süljön ki belőle."

A szándék terjedt.

 - Néhány akarás magától elvész, néhányat meg kell ölni. A tett teszi azokat elevenné - mondta az öreg.„Egy tölténybe kerülne a vesztem?"A szándék fuldoklott.„Ilyen keskeny lenne a határ egy bérgyilkos és egy magánnyomozó között?"A szándék vergődött, majd kimúlt.„Nem!"

Egy új akarás született meg bennem.

 - Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben - imádkozott a lelkész.

 „Tévedtem. Mégsem én vagyok a mellettem térdelő szentéletű ellentéte."

Kopasz jelenléte kiszélesítette a tér morális skáláját, ami miatt erkölcsileg közelebb éreztem magam a fegyverem csövén csüggő férfihez, mint a munkaadómhoz. A felismerés robbanásszerűen hatott, aminek robaja után minden suttogás elnémult. A kiüresedett agyam szinte sípolt a belső valóságom csöndjében, majd lassan a Miatyánk egy töredéke vezetett ki a sistergésből.

 - Legyen meg a Te akaratod...

A szürke égbolt távolodni látszott, és a határozottan masírozó döntés leengedte a pisztolyomat, erre Kopasz ránk emelte az övét.

 - Nekem így is jó - mondta. - Én nem sajnálom a lőszert. Egy papra főleg nem.

 - Bocsásd meg a mi bűneinket... - folytatódott a fohász.

A régi tetemére egy új akarat született. A terv felemelte a karomat, majd Kopaszra célzott, és mielőtt minden eshetőséget átrágott volna a tudatom, elsült a fegyver.

 Az enyém.

Végül mégiscsak egy töltény kellett a változáshoz, viszont a „gyilkos" cím helyett a „megmentő"-t vásároltam meg.

 - Mindörökké. ámen.