Egy szikra kellett

Kamilla, 2015, május 16 - 23:08

Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”


2015. augusztus

Az a keddi reggel is épp ugyanúgy kezdődött a Fenyvesi Ernő pszichológia szakán, mint a többi. 7:50 volt és az előadóba kezdtek szállingózni a diákok. Sokan egyenesen megcélozva a kinézett helyet, leültek és kipakolták a füzetet és a tollat. Mások beszélgetés közben ültek le véletlenszerűen. Az alapzaj is pont annyira volt nyomasztó, mint máskor. A reggeli filozófiatörténet előadásoknak senki sem volt a rajongója és maga a téma is eléggé megosztotta a közönségét. A professzor 8:00-kor kínos pontossággal lépett a terembe. A nyüzsgés alábbhagyott, a beszélgetők előrefordultak a magányos diákok pedig felnéztek mélázásukból. 8:01-kor már mindenki felvette a filozófia iránti érdeklődésük mértékének megfelelő arckifejezést. Így Hedvig Benedek professzor miután mindenkinek a szemébe kellő ideig nézett felkeltve a figyelmet és magára terelve a gondolatokat, belekezdhetett az óra témájának vázolásába.

- Mindenkit üdvözlök! A ma alkalommal megbeszéljük a 3 hét múlva esedékes beadandó dolgozat témáját. Kérem vegyék komolyan. - dörmögte az ősz professzor és szigorúan körbenézett a teremben. - Na és persze legyenek kreatívak.

Erre sokan írogatni kezdték a dátumot, mások nyugtázva, hogy miről lesz szó belekezdtek egy mestermű megrajzolásába és voltak olyanok is, akik amennyire csak tudták észrevétlenül bedugták a fülhallgatót. Hedvig professzor tekintetén lágyítva és egy hosszú lehangolt sóhajtás kíséretében felkarcolta a táblára a kulcsszót: függőség. Az ő betű leírását követően szinte érződött a levegőbe keveredő feszültség. A diákok agya kombinált, a tollak kattogni kezdtek. A füzetekbe felkerült a jelszó. Volt aki pirossal, vagy csupa nagybetűvel vagy kétszer aláhúzva írta a jegyzetébe a szót. Egy valaki azonban nem írt fel semmit, csupán bámulta az üres lapot és kétségbeesetten nézett a táblára, majd pár percnyi körömrágás és homlokdörzsölés után a levegőbe emelte a kezét.

- Igen Miss Zenke? - szólította fel a professzor.

- Nincsen más választási lehetőség? - kérdezte óvatosan - Csak mert... - de nem folytatta, nem is akarta elkezdeni a mondatot, de már mindegy volt.

- Nincsen hölgyem. Ez egy rendkívül elgondolkodtató téma, rengetegféleképpen meg lehet közelíteni. Mi vele a probléma? - tette csípőre a kezét és kérdőn nézett Zenkére.

- Nem, semmi probléma. - sütötte le a szemét.

- De elkezdett valamit. Mondja csak! - próbálkozott barátian Hedvig professzor.

- Semmiség, nem fontos! - legyintett a lány, majd lehajtotta a fejét, jelezve, hogy ő nem mond többet és részéről folytatódhat az óra. A figyelő diákok halk összesúgások kíséretében idővel előrefordultak levéve a plusz nyomást Zenkéről.

A másfél órás eszmecsere végeztével, mikor már mindenki kiadta magából gondolatait a világot és a létezést illetően, na meg Hedvig professzor ráhúzott még egy 10 percet, nehogy valakiben benne maradjon az egyik elmélete, az óra véget ért és a terem lassan kiürült. Zenke hagyta el először a termet és azonnal a dékán helyettes irodája felé vette az irányt. A fejében az az egy szó keringett. Egy szó és egy egész történet. A saját története, amitől szabadulni akart. Nem írni róla, eltemetni. Mélyre.



2013. január

Azon a deres és valószerűtlenül ködös téli napon különösen sokan jelentek meg az Akácvirág út 32. alatt. A zárt dupla ajtó előtt nagyjából 10 ember ácsorgott. Egy húszéves -féle srác a falnak dőlve rágcsált egy fogpiszkálót, közben a haverjainak mutatott egy kártyatrükköt. Voltak a tömb előtt idősebbek is, akik kicsit feszengve várakoztak és ott állt a kisebb tömeg takarásában Zenke is. Kezeit zsebre dugta, de az izgalom által kiváltott remegését az sem leplezhette. Sáljába temetve az arcát, bakancsával egy kavicsot taszigálva várt ő is. Mint mindenki más. 9:34-kor, látszólag kényelmesen és nem zavartatva magát az idő múlása miatt nyitott ajtót egy barátságos tekintetű idősödő hölgy. Nem szólt semmit, csak állt az ajtóban és széles mosollyal üdvözölte a vendégeket. A teremben már körbe voltak rendezve a székek és a nyomott szürkeséget kissé enyhítő kamillatea illata érződött. Zenke csaknem utolsóként merészkedett a terembe és azonnal a kikészített műanyagpoharak felé vette az irányt. Vacogó kezét égette a forró tea, de ő hagyta, sőt jól esett neki. Körülbelül negyed órán át nem történt semmi. Az emberek tétován jártak-keltek a túlságosan is nagy teremben és látszólag nem tudtak mit kezdeni magukkal. Csak néhány bátor negyvenéves elegyedett szóba egymással. A halk morajlást az egyhangú falak kísértetiesen verték vissza. Zenke szoborként állt és nézte a székeket. Alig páran üldögéltek rajtuk. A karórájára pillantott. 10:00 és még semmi sem történt. Összeráncolta a homlokát, megitta az utolsó csepp teáját is, majd elindult és határozottan helyet foglalt. A példájára már szinte mindenki ült, mikor az ajtónyitó hölgy visszatért.

- Üdvözlök mindenkit! - mondta harsányan. - Többetek már járt itt, de az újak kedvéért talán mutatkozzunk be! Kezdjük veled! - mondta kicsit lejjebb víve a hangját.

- Perl Olíviának hívnak és függő vagyok! - mondta halkan a fiatal szőke lány egyik tincsével babrálva.

- Szia Olívia! - hallatszott a határozott és bizonytalan hangok együttese.

A csoport minden tagja mondta halkabban hangosabban, Olíviára nézve, vagy a földet bámulva, suttogva vagy inkább csak tátogva. Mindenki, kivéve Zenkét, aki még a földről sem merte felemelni a tekintetét. Mialatt Olívia elmesélte a történetét, Zenke egyszer sem nézett fel. A porszemekből a földön már egész dobocskát sikerült összesöpörnie és a széknek a széle is tele volt már a körme nyomaival, de ő még mindig rettentően félt.



A 200-as terem ajtajához érve Zenke megtorpant. Szemtől szemben állt az „orvosi szoba” felirattal. Meglepetten tapasztalta, hogy valószínűleg a dékánhelyettes irodáját áthelyezték. Zavartan elindult a másik irányba a folyosón, a termek feliratait vizsgálva. Amint végignézte az összes termet az emeleten, a lift felé indult, hogy a másodikon is körülnézzen, majd eszébe jutott, hogy valószínű, hogy a másik épületben van az iroda. A lépcsőn át elindult a B épület felé. Útközben belebotlott az egyik barátjába, Leóba.

- Hali Zenke! - köszönt a lánynak.

- Szia, ne haragudj most mennem kell! - állt meg a srác mellett egy pillanatra.

- Hova mész? - kérdezte.

- Öö... a könyvtárba, majd összefutunk, rendben? - érintette meg a karját, aztán már el is tűnt a fordulóban.

- De a könyvtár... - kezdett volna bele, de amint látta eltűnni Zenkét, csak zsebre tette a kezét és maga elé morogta - ...a másik irányba van. - majd öntudatlanul is mosolyra húzta a száját.


Zenke kilépett az épületből és megcélozta a közeli zebrát. A lépteit megszaporázva, csaknem futva indult meg a buszmegálló felé. Úgy sietett, mintha minden azon múlna, mikor ér végre oda. A buszmegálló tömve volt a délelőtti nagyvárosi tömeggel. A busz meglepő módon majdnem pontosan érkezett. Zenke fellépett rá és próbált úgy helyezkedni, hogy ne is nyomják agyon, hagyjon is helyet a leszállóknak, de ő tudja elhagyni a leghamarabb a buszt a Fecske parknál. A kora nyári napon a buszban fülledt volt a levegő és az emberek távolba révedő tekintete még inkább erősítette a monoton hangulatot, ami akaratlanul is rátelepedett Zenkére is.



A társaságot látszólag nagyon megmozgatta Olívia története. Többek arcán is megjelentek valódi emberi érzelmek a sztori hallatán. Attól kezdve valóban le lehetett venni egyesekről mint gondolnak és éreznek. A burok, amiben addig szótlanul és kifejezéstelen arccal csoszogtak kezdett feloldódni. Zenke szemében is megjelent egy őszinte együttérzés, ami tényleges könnyeket facsart a szeméből. Erre nem számított. Bármire, csak arra nem, hogy megérinti a csoportterápia.

- Köszönjük Olívia! - bólintott kedvesen a csoportvezető.

- Akkor most, te következel! - fordult Zenke felé, aki már ugyan kiegyenesedve, de a tekintetét még mindig a földnek szegezve ült.

A felszólítás hallatára meg sem rezzent, ugyanúgy ült mint addig. „Talán elmúlik, ha nem figyelek oda” - gondolta és erősen koncentrált arra, hogy a lehető legkisebb érdeklődést se keltse fel az emberekben és, hogy a barátságos hölgy ne hozzá, hanem a mellette ülőhöz beszéljen.

- Hahó, kedvesem! - lépett oda Zenke elé a csoportvezető. - Hogy hívnak? - érintette meg Zenke vállát.

Már minden kétséget kizáróan neki szóltak és ideje volt reagálni is, különben a végén még azt is ráaggatják, hogy zavarodott vagy hogy őrült. Ezen gondolatok hatására, mintha megmozdult volna valami az egyetemista lányban és kihúzta a combjai alól a kezeit, az ölébe tette, majd pont annyira lassan, hogy az ne tűnjön hirtelennek, de ne is húzódjon el túlzott mértéken felemelte a fejét és körbenézett. Az őt bámuló tekintetek között voltak kedvesek, értetlenkedők, biztatóak azonban voltak szánakozóak is.

- Lehetne, hogy engem most kihagyjunk? - kérdezte a csoportvezetőre nézve.

- Hát... ha ezt szeretnéd, lehet. - mondta a hölgy elbizonytalanodva, majd a Lenke melletti fiúra nézett. - Akkor Márió, megtennéd, hogy folytatod?

- Márió vagyok és függő! Tudom nehéz elképzelni, de 15 évesen kezdtem drogozni. A szüleim elváltak, a suliban kiközösítettek...

Márió hangja már csak zajnak tűnt Zenke számára. Ez a zaj pedig 2 éven át zúgott a fejében, hetente, vagy kéthetente (mikor kihagyta a gyűlést) és volt, hogy csak havonta látogatta sorstársait. Mindig kedden tartották a gyűlést. Mindig 10 óra körül.



A busz nagyot fékezett és megállt a megállóban. Amint kinyílt az ajtó Zenke máris megindult az út túloldalán lévő épület felé. A recepción megkérdezte merre találja az irodát, majd felment lifttel a másodikra, megkereste a 170-es termet és gondolkodás nélkül kopogott és benyitott majd bezárta maga mögött.

- A dékánhelyettes urat keresem! - hallatszott az ajtó túloldaláról.

- Sajnos ma nincsen bent. - közölte egy női hang. - Milyen ügyben keresi?

- Ami azt illeti...

A nyomtató hangja felerősödött és elnyomta a beszélgetést. A titkárnő a számítógépen keresett valamit, buzgón nyomkodta az egeret, tekintete pedig ugrált az ablakok között. Előszedett egy papírt, Zenke felé fordította és mutogatott valamit rajta. Aláírás helye, név, lakcím és a többi.


Zenke a lappal a kezében lépett ki az irodából. Miután a folyosón volt és maga mögött bezárta az ajtót egy darabig csak némán állt és a semmibe meredt, majd elindult a lift felé a kezében lógó kitöltetlen űrlappal. Tudomást sem véve a lift előtt várakozókról elsőként lépett be az üres liftbe, majd a földszint gombját nyomta meg. Érezte, hogy lelkileg és fizikailag is süllyed. A mélység magával húzta, újra az emlékekbe.



2013. május

Az gyűlések Zenke nélkül folytak hónapokon át. Azonban egy teljesen átlagos tavaszi kedden, a gyűlés közepén az ajtónyikorgást követően egy barna lány lépett be. Nem szólt semmit csupán leült egy üresen hagyott székre és kihasználta a rá szegeződő vegyes tekintetek adta csöndet, így szólt:

- A nevem Pataki Zenke és drogfüggő vagyok! - csengett a hangja magabiztosan és élesen szelte a levegőt.


...


A liftajtó egy derűs arc előtt nyílt ki. Zenke őszinte mosolyáról bárki aki ismeri meg tudta volna mondani, hogy igazán ritka kincs. Sugárzóan csillogott a szeme és ahogy az épületet elhagyva a táskájába gyűrte a lapot a park felé igyekezett, ahol letelepedett az egyik padra és elővett egy füzetet. Miután kinyújtózkodott, beszívta a D-vitaminban gazdag napfényt, bekattintotta a tollát és írni kezdett:


Tisztelt Hedvig tanár úr!


A függőség számomra a függetlenség hiányát jelenti. Egész életemben küzdöttem, hogy valóra váltsam az álmomat és a zenének szenteljem az életem, de apám mindig is a saját szakmájában akart engem is tudni. Én soha nem akartam pszichológus lenni. Most sem akarok. Ami pedig a magammal vívott harcot illeti a múltbeli drogtól való függésem miatt, igyekszem  végleg múlttá változtatni. Tehát az én válaszom az, hogy nekem a függőség az eddigi életemet jelentette. Egy életet, amit sohasem akartam. És mennyire igaz, valóban csak egy szikra kellett egy kavics a fogaskerékben, ami megmutatja merre is miképp változzon az ember. Nekem mindig is nekemre esett felhagyni a megszokással. Eddig. Köszönöm szépen a kavicsot, az életemet adta vissza.


Rendkívüli az előadása, Sok sikert kívánok a jövőben,


Pataki Zenke


Zenke végigsimított a levélen, majd elővette az űrlapot. Elolvasta pontról pontra a tájékoztatót, majd aláírta. Hivatalosan is kijelentkezett az egyetemről. 

 

 

 

 

Az írás hossza kb. 10 ezer karakter