Egy Teahagyományról

kekszajko, 2015, május 14 - 01:47

Mottó: „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

 

Öten voltak az apró panelszobában, ami valaha még egy kórház adminisztrációs irodájához tartozott. Csendben ülve vártak a forró délutáni teájukra; ketten az íróasztal mögött, a maradék három pedig velük szemben foglalt helyet. Vagyis pontosabban mindegyikőjük egy-egy sarok – illetve a sarok nélkül maradt szegény utolsó jövevény először a cigarettától megsárgult bútortalan fal, majd a könyvespolc, de végül mégiscsak az ablak – felé fordulva szisszenés nélkül nézett maga elé. Nos, bizonyára nem volt könnyű döntenie, hiszen mindenképpen ő is egy sarokra vágyott, azonban sajnálatos módon azok már mind elkeltek mire késve megérkezett. Nem is értette tulajdonképpen, hogy egyáltalán miért hívták meg. Eleinte reménykedett ugyan, hogy lesz legalább egy üres sarok, vagy ha megint már négyen összegyűltek ahogyan az többször is előfordult az utóbbi időben, akkor minimum egy ötszög alapzatú termet választottak ezúttal. Hatalmas csalódására egyik kívánsága sem látszott teljesülni.

Egyszerre dohányfüst szaga árasztotta el a légteret, amiből többen is arra következtettek, hogy valaki sejthetően rágyújthatott és ezt a tettet dominószerűen a maradék négy személy is követni igyekezett. Így szórták a hamvat maguk alá – szinte már olyan mennyiségben, hogy az betemette a cipőjük orrát – illetve az ablakon ki a szabadba, mintegy csodával határos módon tökéletes szinkronitással, noha alapvetően lehetetlen volt megfigyelniük, hogy mit és mikor tesz a másik. Most valószínűleg azt gondolhatják, hogy mindez csupán valamiféle furcsa játék része volt; de akkor nem tévedhetnének nagyobbat.

Ebben a kis közösségben ez egy több évszázadig visszanyúló szokás volt, ami a korszerűsítéssel járó pusztítástól mentesen a mai napig rendíthetetlenül fennmaradt. A kezdeti időkben, amikor még nem épültek szögletes lakóházak, hanem kör alakú sátrak biztosítottak fedélt az emberek feje fölé, szimplán a bőrből készült fal felé nézve ültek körben a résztvevők, akár egy tucatnyian is. Sőt, még olyan feljegyzést is olvashatunk, amiből kiderül, hogy némely teljesen tisztázatlan okokból ünnepelt napokon akár több százan is órákon keresztül gyakorolták ezen meglepően sokak általt nem ismert szokást, egészen kifulladásig. Természetesen csak teázáskor történhetett ez így, szó sem lehetett egymás felé fordulás nélkül étkezni vagy kártyázni például. Akármennyire is érthetetlen volt még maguknak a helybelieknek is eme tradíció eredete vagy bármiféle jelentősége, azért megvoltak a szabályok, hogy mi mikor és hogyan van megengedve. Amikor azonban megkezdődött az ország nyugatosítása, a fiatalokon kívül, akiknek még nem ivódott bele a vérébe ez a feltétlenül követendő rend, a nagy többség a szokás megszűnésétől félve kifelé néző kört alkotott a városháza előtt, egy fajta ártatlan tüntetés módjára. Sajnos a demonstrálást megzavarta néhány arra járó kívülálló, akik mit sem tudtak a változás tétjéről. A szabály viszont világosan kimondja, hogy látótávolságon belül nem illik senkivel sem szembe fordulni vagy akár még a hátába fordulni sem, ezért aztán a kíváncsiskodó alakok komolyan megnehezítették a tradíció megmentéséért küzdők feladatát, akik hosszúra nyúló forgolódás után végül kénytelen-kelletlen feladták, majd lehajtott fejjel búsan haza ballagtak. Hála a jó égnek, végül kiderült ugyan, hogy teljes mértékben feleslegesnek és túlzottnak bizonyult a félelmük: a szokás tovább élhetett a modern időkben is, hiszen semmiféle vezető sem kockáztathatta meg, hogy akár egy rossz szóval is illesse a hagyományok legfontosabbját.

A következő fejcsóválást maga után vonó problémát a sarkokkal ellátott, immáron egyáltalán nem kerekített épületek felhúzása jelentette, melytől ismételten egy óriási riadalom ütötte fel fejét a nép között. Sürgősen megoldásra volt szükség. Valaki azt javasolta, hogy esetleg négyzet alakban ülhetnének, de ennél őrültebb ötletet senki sem hallott még. „Mi lesz akkor a sarkokkal?” Kérdezték értetlenkedve. A sarkokat azért mégsem vehették figyelmen kívül, semmi esetre sem. Azt már nem. Emígy született meg a bölcs döntés, amit még a helyi híradóban is büszkén bemondtak: ettől fogva minden egyes sarokra egy fő jut és úgy kell teázniuk. Nos, ezt mindenki egy teljesen logikus konklúzióként el is fogadta. „Hát persze, máshogy nem is lehetne. Hogy nem jutott ez korábban eszünkbe!” Mondogatták napokig.

Szóval ez volna a rövid történelmi háttere a mi kis történetünkben szereplők szokatlan viselkedésének és pontosan ez okozott soha el nem múló fejfájást az ötödiküknek, aki sehogy sem bírta megtalálni a helyét a szobában és habár az ablaknál végül sikerült valamennyire megállapodnia, nem mondhatni hogy különösen otthon tudta volna érezni magát. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és megérkezett a szertartás igazi főhőse: a tea. „Még szerencse, hogy nem az ajtó előtt ültem le.” Bólintott az ötödik a saját döntését megerősítendő. Az ital kiosztása különösen nagy összpontosítást igényelt, ugyanis egyszerre kellett odafigyelni, nehogy bárki elé is keveredjen a felszolgáló és emellett természetesen nem szabadott senki feje búbjára sem ráöntenie a csészék tűzforró tartalmát: ez több éves betanítást és szigorú körülmények között történő gyakorlatot igényelt. Miután mindenki kezében fogott egy-egy csészét és a pincér is elhagyta a helyiséget, melyet az ajtó csukódásának klikkelő hangja jelzett, halott csend burkolta magába a társaságot.

Ezt a hangtalanságot egyedül az ablaknál helyet foglaló kirekesztett ujjának a teába mártogatása zavarta meg. Ez egyáltalán nem volt része a tradíciónak, kizárólag az ő találmánya lehetett, amit állítólag olyan alkalmakra tartogatott, amikor nem jutott neki egyetlen egy sarok, vagy még csak egy fél sarkocska sem. Talán ezzel igyekezett csillapítani a kényelmetlenség-érzetéből kibontakozó, folyamatosan erősödő ingerültségét vagy az is megeshetett persze, hogy a többiek bosszantása volt vele a valódi célja. „Psszt.” Csitította a mellette ülő, aki már az édesítőt kevergette teájában, anélkül hogy akár egyszer is odakocintotta volna a kanalat a csésze széléhez. A kockacukrok őrült táncot járva lassacskán vesztettek alakjukból, amíg aztán teljesen összekeveredtek a vízrészecskékkel. Nem mintha ez a pisszegés bármennyire is megakadályozhatta volna a pótkerékként becézett összes ujjának – még a lábujjait is beleértve – a teába mártását, aki úgy tűnt nagyon is élvezi a csíntalankodást. Amikor a jobb lábának kisujjával is végzett, mivel a csend és a saroktalanság továbbra sem volt ínyére, továbbfeszítette a húrt, vagyis csak így tett volna, ha nem üti meg dobhártyáját egy ismerős zaj rögtön mögűle. Mi lehet ez? Csak nem valaki más is ujjak mártogatásába kezdett rajta kívül? Ez forradalom! Ilyen eset még soha sem történt az elmúlt ezer évben.

Az írás hossza kb. 5 ezer karakter