Egy törődő anya legszomorúbb napja

Évszám
2010

Kellemes őszi szél fújt, s a nap is mintha azt szikrázta volna, hogy „Gyertek ki, gyertek ki játszani”. Én még ennek nem láttam az idejét, s visszamentem gyermekeimhez. Szinte egymáshoz bújva szuszogtak, nem volt szívem felkelteni őket. Néztem rájuk, s bárki, aki ugyanezt tenné, csak annyit látna, hogy a gyerekek alszanak. Én azonban sokkal többet. Látom, hogy mivel álmodnak, hogy szomorúak-e, vagy vidámak, de még azt is, hogy mikor ébrednek fel. Mindent tudok, mindent látok, hiszen az anyjuk vagyok.

 Arra gondoltam, hogy még biztos szívesen maradnának az álomvilágban, de a legkisebb gyerekem felébredt. Szeretően – és kicsit álmosan – nézett rám. Én ugyanígy tettem. Játszani volt kedve, s mivel testvérei még aludtak, semmi akadályát nem láttam.

 Kimentünk a kertbe, s leültünk a bársonyos fűre. Nem kellett attól félnem, hogy a lánykám megfázik, mert egyáltalán nem találtuk hidegnek a növényzetet. De mire mi oda kimentünk, a többiek már jöttek is utánunk, mert mindenki a mamájával akart lenni. Örültem neki, hogy ennyire szeretnek engem, de most még nem szerettem volna belekezdeni a mókába. Amikor ezt a kicsik tudatára adtam, nem örültek, nagyon bánatosak voltak, s azt gondolták nem is szereti őket az anyukájuk. Ám mikor elmondtam, hogy reggeli után viszont játszhatunk valamit, még a „reggeli” szótól is sokkal vidámabbak lettek, mint azelőtt. Már mentek is a házba, hogy az előre kikészített ételt megegyék. Ilyet még soha nem kóstoltak, így nem voltam benne biztos, hogy ízleni fog nekik. Ám minden kétségem a múlté lett, mikor meghallottam a hangos csámcsogást. Be akartam menni, szólni nekik, hogy ne ilyen hangosan egyenek, de arra gondoltam, hogy nekik ez biztos jó szórakozás, s most nem rontom el. Majd egyszer megtanulják az illemet.

 Mikor végeztek egyből kifutottak a kertbe, mert ezek a gyerekek nagyon szerették a frisslevegőt. Pont, mint én gyermekkoromban, hajszálra pontosan olyanok, mint én.

 Érdekes programot akartam nekik kitalálni, de mindenekelőtt ételmaradékos fejecskéjüket tisztítottam meg, s eközben egyre azon gondolkodtam, minek örülnének, vagy hogy mit játsszunk. Végül arra gondoltam, mutatok nekik néhány érdekes ösvényt. Tetszett nekik az ötlet, s rögtön bele is fogtunk a sétába. Tulajdonképpen a kertben barangoltunk, de ez olyan hely volt, amit ők nem ismertek, mert megtiltottam nekik, hogy idejöjjenek a veszélyek miatt. Ám, hogy együtt vagyunk, semmi baj nem eshet. Rengeteg gödör volt itt, mit elfedtek a levelek, így előre mentem, s jeleztem, ha vigyázniuk kell. Nagyon féltem, nehogy valakinek kificamodjon valamije. Most már nem is tartottam jó ötletnek ezt a sétát. De csakhamar vége lett a veszélyes résznek, s azt egy kellemes követte. Általában erre a részre sem engedtem a gyermekeim, nehogy a rosszcsontok átmenjenek a veszélyes helyekre. Bár megbíztam bennük, s mivel megígérték nekem, hogy nem fognak átkószálni a veszélyekhez, megengedtem, hogy attól a naptól kezdve lehessen ott játszani. A gyerekeknek annyira megtetszett a sok mogyoróbokor, és egyéb más cserje, hogy nem is akartak tovább menni. Picit otthagytam őket játszadozni, s elmentem, hogy előkotorjak valami ebédfélét. De mire indultam volna vissza, látom, hogy ők jönnek. Azt mondták, hogy hiányoztam nekik. S ekkor megérezték a finom étel szagát. Rögtön felismerték, a kedvenc ételük volt. Ezzel akartam nekik örömet szerezni. Úgy ették, hogy olyan gyorsan senki se tudná. Ám ennek meg is lett a következménye. Kicsit fájt a pocijuk, s játszani sem volt kedvük. Úgy gondoltam, hát maradjunk a házban. Leheveredtünk, s aludni szerettek volna. Ám akárhogy erőlködtek nem jött álom a szemükre. Megkértek, mondjak nekik valami szép mesét. Tudtam is vagy százat, amiket még az én anyukám tanított nekem. De mindközül volt egy kedvencem. A címét nem tudtam, de biztos voltam benne, hogy nekik így is legalább annyira tetszik majd, mint nekem. Kettő aranyos kiskutyáról szólt, akik mindig rosszalkodtak. A gyerekeim, miközben hallgatták, sorra aludtak el. Végül már csak egyetlen kislányom mosolygott rám. Addig-addig meséltem, míg ő is elaludt. A nap folyamán másodszor szuszogtak, s másodszor éreztem magam hihetetlenül boldognak, s büszkének.

 Kimentem a házból, s azt tervezgettem, mit fogok én csinálni, ha egyszer csak felnőnek ezek a csöppségek. Csak bámultam az üres utcát, s néztem a fákat. Sokat játszottam ezen a napon a gyerekeimmel, s a legnagyobb örömmel ez a játék töltött el. Ezt a napot csupa sikernek könyveltem el. Ám ekkor fura zajt hallottam. A nyitott ajtajú garázs felé mentem. Körülnéztem ott bent, s mikor befejeztem, azon kaptam magam, hogy beszorultam. Az ajtó becsukódott. Nem tudtam kinyitni, akárhogy is toltam. Nyomtam, húztam, de semmi. Még csak meg sem moccant. Arra gondoltam, hogy magától biztosan nem csukódhatott be így, ezért valaki biztos, hogy csapdába csalt. Ekkor hallottam meg gyerekeim sírását. Rettentően ideges lettem. És a kétségbeesett sivítás egyre hangosabb lett, aztán elhallgatott. Nem értettem a dolgot. Köröztem a garázsban, de tulajdonképpen hasztalan volt. Ekkor vettem észre, hogy az ajtó és a fal között van egy kicsi rés. Kinéztem rajta. Láttam amint a kisgyerekemet ölbe veszik, s elindulnak. Ekkor csikorog az ajtó, aztán kinyílik. Rohantam, mintha megvesztem volna. Első dolgom az volt, hogy benéztem a házba. Eggyel kevesebben voltak a kicsik. Majd a kapuhoz kaptam a fejem. Ott volt a legfiatalabb gyermekem. Egy gonosz ember ölében. S a kicsinyem farkát lehajtva, szomorú szemmel, búcsúzóul ennyit vakkantott:

 - Viszlát Anya!

Utána rohantam, de már messze jártak az új gazdija. Soha többé nem láttam.

Remélem jó házőrző kutya válik belőle.