Egy új világ

Évszám
2015
Beküldő
Erunder

Mottó: „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

- Gondolkoztak már azon, hogy ha lehetséges lenne az időutazás, hogyan magyaráznák meg egy átlagembernek a múltban, hogy milyen a jelen?

A csoportra egy pillanatra olyan néma csend szállt, hogy az utcáról beszűrődő hangokat teljesen tisztán lehetett hallani. Az ember szinte érezte tőle, hogy a város él és nyüzsög. Kocsik és teherautók motorjának zaja dudálásokkal megtarkítva, gyermekzsivaj a közeli iskolából, és ha jól figyeltünk még a cipők kopogása is hallatszott a járdán.

A belvárosi többszintes épület egyetlen földszinti termében a találkozó hangulata a kedélyesből olyan hirtelen csapott át komorba, mint amilyen gyorsan a nyári zápor csap le ránk, mert a jelenlévők közül mindenki megértette, mit is takar valójában a kérdés. A vakok és gyengén látók találkozója. Ez állt a szoba ajtaja fölé függesztve a lehető legnagyobb betűméretben, ami kifért rá, és az ajtó mellett függő táblán is ez szerepelt dombornyomással és Braille-írással.

A hallgatást András törte meg, és apró mosolyra húzva a száját válaszolt, hogy a komorságot visszaűzze abba a sötét lyukba, melyből előbujt. A körben szemben ült a vörös hajú karcsú lánnyal és bár így pont a tengerzöld szemeibe nézett volna, de tudta, hogy ez neki mit sem számított. András volt az egyetlen közülük, akinek teljesen egészséges volt szeme világa, ő volt a csoport pszichológusa.

- Azt hiszem az időutazásnak lennének olyan szabályai, miszerint nem változtathatsz a múlton, mert annak beláthatatlan következményei lennének a jövőre nézve, mégis szerintem mind értjük, hogy mire gondolsz. Mintha egy az ötvenes években hibernált ember ma felébredne, és azt kéne neki elmagyarázni, hogy mi az az internet vagy a wifi.

- Talán a te metaforád tényleg találóbb. – Válaszolt a lány egyhangúan.

- A virágnyelvet mellőzve, mondjuk ki nyíltan. Félsz a műtéttől és szeretnéd előre tudni, hogy mi vár rád utána. Igazam van?

- Mindig átlátsz rajtunk Andris. – Mondta már ő is egy halk elfojtott nevetéssel kísérve.

- A helyzet az, hogy az én metaforám sokkal inkább helytállóbb, mint az gondolnátok. Míg az időutazásnak lennének veszélyei, úgy a hibernált emberrel megismertetni a világot melybe felébred, nem veszélyes egyikünk számára sem. Ugyanígy van ez a műtéteddel. A látás képességével csupán nyersz, és nem veszítesz. Igaz látni fogod azt is, hogy mennyire szemetes, néhol talán túl szürke a világunk, de egyúttal a színeket is megcsodálhatod. Mikor elmész majd egy múzeumba, nem csak a fülhallgatón keresztül a kurátor alámondását hallhatod a festményekről, a színházban nem csupán a zenét fogod élvezni, hanem a látványt is, amihez eddig születésedtől fogva nem volt szerencséd.

- Egy egész új világ fog rád várni Andi. Higgy nekem, én tudom mit veszítettem el, és ha lenne olyan lehetőségem, mint neked, biztosan élnék vele. – Szólt bele a társalgásba Gábor, aki egy autóbaleset következtében vakult meg.

- Azt hiszem, igazatok van. Meg is fogom műttetni magam, csak olyan ez, mint a vizsga előtt álló tanuló, aki tudja a tananyagot, rengeteget tanult, készült a vizsgára, de mégis izgul. Izgul, azt hiszem ez a legjobb szó arra, amit most érzek.

- Legyen ez a mai találkozónk végszava, mert ennél pozitívabban valószínűleg nem zárhatjuk le beszélgetésünket. További szép napot, és jó hétvégét nektek!

András válaszként egyszerre kapta mindenkitől, hogy viszont, de ez már megszokott volt. Ilyenkor már mindenki egyszerre kezdett beszélni éppen azzal, akihez mondandója volt. Határozott mozdulatokkal felálltak a helyükről, kinyitották botjaikat, néhányuk, akiknek vakvezető kutyájuk volt megfogták azok merev prózát, és a kávézóasztal felé vették az irányt. Biztos lépésekkel, de lassan haladtak felé, miközben kedélyesen társalogtak apró semmiségekről, mint például a rádiókabaré legújabb adása. András titkon ilyenkor mindig megcsodálta a képességüket, hogy milyen magabiztosan közlekednek a már megszokott környezetükben. Nyúlnak pont azért a süteményért, ami a kedvencük, aki nem kávézik, tudja, hogy merre találja a koffeinmenteset. Csodálta, mert ő még mind a mai napig összekeveri a kettőt, mert nincs a termosztátokon semmilyen felirat, ami jelezné ezt.

Nem sokkal később már csak hárman maradtak a teremben. András, Gábor és Andrea. A lány még egy adag kávét töltött magának, miközben a fiúk már megitták sajátjaikat. A csendes kortyolgatás hangját Gábor törte meg.

- Azt hiszem én távozóra fogom. Holnapra be kéne fejeznem még két novellát és sehol sem tartok még velük.

- Sok sikert hozzá, és ne feledd az automatikus írási gyakorlatot, amit tanácsoltam!

- Nem fogom. Viszlát doki! Szia Andi!

- Szia Gábor!

Mikor a férfi mögött az ajtót behúzta a hidraulika, András komolyan a lány szemébe nézett.

- Miért nem búcsúztál el tőlük?

- Nem szeretek búcsúzkodni. Azoknak mindig sírás vége. Így legalább az utolsó emlékük rólam boldog, úgy pedig szomorú lett volna.

- Akkor most mi sem búcsúzunk?

- Nekünk felesleges, hiszen mi még találkozni fogunk.

- Akkor ezt úgy érthetem, hogy a műtét mellett döntöttél végül?

- Mikor legközelebb találkozunk már látni foglak, addig viszont kérlek, ne keress. Talán így lesz ez a legetikusabb.

A lány ezután egy könnyű csókot lehet a férfi arcára, és kecses mozdulatokkal kivonult a teremből. András a pillangóktól a gyomrában lebénulva csak üres tekintettel bámulta a lassan bezáródó szürke ajtót. Felocsúdva a pillanatból végiggondolta, hogy mikor tud majd legközelebb találkozni szerelmével. Ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak tényleg lehetséges lenne az időutazás, hogy ezt a pár napot egyszerűen átugorhassa.

Igaz csak hónapok teltek el utolsó találkozásuk óta, de Andrásnak mégis úgy tűnt, hogy maga az örökkévalóság volt az a rövid idő. A naptárában bekarikázta a napot, amikor leveszik Andrea szeméről a kötést. Izgatottan kelt fel, és egész nap csak arra tudott gondolni, hogy mikor fogja végre őt felhívni a lány. Percenként ellenőrizte a telefonját, hogy nem mulasztotta-e el a hívást, vagy véletlen kinyomta volna a zsebében. Minden egyes mozdulatánál, amikor elmozdult a telefonja a zsebében, arra gondolt, hogy az rezeg, de hiába várt, szerelme csak nem hívta. Este már nem bírta magát tovább türtőztetni magát és ő hívta fel, remélve, hogy nem veszi tolakodásnak. Arra gondolt, hogy számára annyi izgalommal lehetett teli ez nap, hogy nem jutott ideje a hívásra.

A telefont pár csörgés után felvették, de nem a számára kedves, ismerős hang válaszolt.

- Halló?

- Markovics Bea vagyok, kivel beszélek?

- Dr. Sáfrány András vagyok. Markovics Andreát keresném.

A vonal túlsó végén a hang egy pillanatra elcsuklott, és tisztán lehetett hallani, hogy nagyot nyel, mély levegőt vesz, és a könnyeivel küszködve válaszol.

- Ő a húgom volt. Amennyiben jól tudom, ön pedig a pszichológusa volt, és abból, amit Andi megosztott velem, szerelmes is volt önbe. Így azt hiszem, tartozom önnek némi magyarázattal. Ma reggel Andit holtan találtuk a lakásában. Egy betörő lehetett, aki könnyű célpontot keresett magának.

- Őszinte részvétem!

- Köszönöm! Elnézést, de most nem tudok beszélni. – Ezzel a nő le is tette a telefont, meg se várva, hogy a hívó elköszönjön tőle.

András a nappalijában lesújtva ült a hír hallatán. Üveges tekintettel bambult ki az ablakán a sötétedő városra, melynek lassan kigyúltak a fényei. Órákon keresztül ebben a pozícióban maradt. Az egyik percben a várost hibáztatta, az emberek közönyét, a kormányt, majd végül gondolatainak azon sötét rejtekére tévedt, ahol Andreát hibáztatta. Talán ha nem hezitált volna annyit, és hamarabb műtik meg egy héttel, vagy akár csak egy nappal, akkor látta volna a betörőt.

Ez egy új világ lett volna neki, melyben rengeteg szép várta volna, de a valóság ennél sokkal sötétebb. Ez egy új világ Andrásnak is, a színek kivesztek belőle, és a boldogság is tovatűnt. Üresnek érezte magát, és úgy vélte, sosem lesz többé egész. Nem sokáig lehettek együtt, nem is voltak igazán együtt, mégis tudta, ez igazi szerelem volt.