1848. március 15.
Korán reggel a
megszokott helyemre siettem. Karomon a kosár, benne sok szép csokor hóvirág.
Vártam a jó szerencsét, hogy majd csak egy uraság örömet akar szerezni a
portékámmal. Szokatlanul sok ember volt az utcán, a sokaság után eredtem, hátha
valaki vesz virágot. Egészen a Pilvax kávéházig követtem őket, ahová betértem.
Fiatal férfiak ültek körül egy nagy asztalt és látszott rajtuk, hogy lázasan
szerveznek valamit. Egyikük lelkesítő kiáltványt szerkesztett, egy másik verset
szavalt. Csak pár szót hallottam jól a versből.
Talpra magyar, hí a haza!
Ezek a szavak kíváncsivá tettek.
Elhatároztam, hogy tovább megyek velük. Nem gondoltam arra, hogy milyen nagy
szidást kapok a gazdámtól, hogy nem kerestem elég pénzt. Kint szakadt az eső,
de senki sem törődött vele és az egyetemek felé vettük az irányt. Először az
orvosokhoz aztán a mérnökökhöz majd a jogászokhoz mentünk. Alig tudtam lépést
tartani a siető tömeggel. Odaérve, a lépcsőnél tovább nem jutottam, onnan
próbáltam követni az eseményeket:
Esküszünk
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Legszívesebben én is velük együtt
mondtam volna Majd elsodort engem is a kizúduló tömeg. Már több száz ember
követte a márciusi ifjakat, akik Landerer nyomdájába tartottak, hogy
kinyomtassák a nép követeléseit . Azon nyomban elkezdték nyomni, dé felé
elkészültek és ezresével kezdték osztogatni. Ezután a Nemzeti Múzeumhoz
mentünk. Ott már anyain voltunk, hogy az embereknek összeért a válla. Igaz
többen össze is ölelkeztek. Szinte éreztük egymás szívverését. Az én szívem is
egyre jobban kalapált. Úgy éreztem magam, mint mikor a vitézek együtt mennek a
csatába a győzelmet megvívni. Egy Jókai Mór nevű fiatalember elmondta a
tizenkét pontot. Én nem értettem mindegyiket, de ezt igen:
- Törvény előtti egyenlőséget! Közös teherviselést!
Ezekkel én is egyet értettem. Az jutott eszembe, amikor a nagyapám keservesen
megtermelt kis búzájából egy részt elvitt az uraság. Úgy sírt szegény
nagyanyám. Utána Petőfi Sándor következett ő elszavalta a Nemzeti dalt. Nagyon
lelkesítő volt. Végre együtt kiabáltam a tömeggel.
A magyarok istenére Esküszünk,
Esküszünk, rabok tovább nem Leszünk.
Mindenkinek osztogattam a virágot, tűztem a forradalmárok gomblyukába. Nem
törődtem azzal, hogy a szigorú gazdám elbocsájt, azért mert elajándékoztam a
virágokat. Boldog voltam! Örültem, hogy én is ott lehettem ezen az emlékezetes
napon.
1848. szeptember 11
.
Nem gondoltam
volna, hogy a márciusi események vívmányai olyan hamar veszélybe kerülnek. Az
emberek, akik nemrég még boldogan járták Pest utcáit, most gondterheltem
siettek a dolgukra. Hiába szedtem hatalmas csokorral a lila, piros, kék
szebbnél- szebb őszirózsákból, senki rám sem hederített. Inkább más kötötte le a figyelmüket. Ahogy
körbe néztem díszes ruhában huszárok haladtak el mellettem. Azt gondoltam,
bárcsak én is velük mehetnék. Az egyik
meg állt és pár száll virágot szeretett volna tőlem venni. Végül 5 szál virágot
vásárolt tőlem, majd abból egyet nekem adott, hozzáfűzte: - Nagyon bátor
kislány vagy, hogy ma is az utcán a virágokat árulod, pedig hamarosan
szabadságharc lesz. Épp csak embereket toborozunk és adományokat gyűjtünk és
indulunk a csatába - Azzal tovább ment a huszárokkal.
Elszégyelltem magam, amiért pénzt
fogadtam el a virágért. Elhatároztam jóváteszem. Először arra gondoltam én is
felcsapok huszárnak, de hamar beláttam nem sok hasznomat látnák. Mást találtam
ki. A virágárulás közben sok embert megismertem, elhatároztam felkeresem őket
és adományokat gyűjtök tőlük. A sok ember jó szándéka nyomán hamar megtelt a
kosaram. Boldogan szóltam a huszárparancsnok után. Mikor átadtam így szólt: -
Köszönjük, látod, kislány nem kell ahhoz huszárnak lenni, hogy a hazáért
cselekedjünk.
1849. augusztus 13.
Az elmúlt hónapok
izgalmai nem engedték, hogy a naplót tovább írjam. Csak a szívemben őrzöm a
nevezetes győzelmek emlékét is, ahogy ennek az augusztusi napnak a mérhetetlen
szomorúságát is. Az ellenséges csapatok túlereje miatt a szabadságharc
elbukott. Én ezen a délelőttön is kint álltam az utcán, de a kosaramban lévő nyári
csokrokra ügyet sem vetettem. Még a könnyem is kicsordult mikor a vesztes
csatából hazatérő sebesült huszárokat megpillantottam. Arra sem emlékszem
hogyan, de elkezdem a csokrokat osztogatni a vitézeknek. Csodák-csodája
mosolyogni kezdtek.
Így szólt az Egyik:- A te üde, színes virágszálaid visszaadták nekünk a
reményt! Lesz még magyar szabadság! - Azzal felemelt és felültetett maga mellé a
nyeregbe.
Kihúztam magam és úgy éreztem: én is
huszár voltam a szabadságharcban.