Az élet néha fáj

Évszám
2012
Beküldő
Betti2010

3. A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézségekkel-nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.

Mindig is szerettem volna egy nagy házban élni. Amikor átmentem Kati barátnőmhöz, irigykedve néztem a palotát, amiben ő lakott a szüleivel. Mindent kézhez kapott. Nem kellett törődnie a pénzzel. Ilyen ez a világ, van, aki megkap mindent, másnak viszont csak a nagy semmi jut.
Nekem más élet jutott, mégsem panaszkodtam, persze csak, azért mert tudtam, hogy felesleges.
Édesanyám fiatalon ment férjhez, az első emberhez, akibe beleszeretett. Egy kis házban éltünk anya, apa és én. Hárman laktunk egy szobában, volt még egy kisebb szoba, amit konyhának használtunk, estére pedig bevittük a műanyag kádat és máris fürdőszobává alakult egy szempillantás alatt. De ez engem hidegen hagyott. Nem fogtam fel, hogy szegények vagyunk és napról napra élünk. Ötéves voltam, amikor anya meghalt. A könnyek elkerültek. Miért is? Mert nem tudtam, hogy halott. Sejthettem volna, de mivel óvodás voltam, inkább egy álomképbe menekültem. Próbáltam beleélni magamat, hogy ez egy rossz álom és mindjárt véget ér. Csak még egy kicsit várni kell. Mindenki feketében volt, tetőtől talpig. Apa higgadtan, az alkalomhoz illő kellő szigorral szólt rám, hogy most az egyszer ne izegjek-mozogjak. Megijedtem tőle, sohasem beszélt így velem. Ő volt a cimborám a turpisságokban, nem éppen az atyai szigorról volt híres. Mi történt, miért kellett így rám szólnia? Közben már tűkön ültek az emberek.
- Karcsi szedd már össze azt a gyereket a pap öt perc múlva itt lesz!- rivallt apámra nagybátyám.
-Értsd már meg Pisti nem tudok koncentrálni! Egész héten a temetést szerveztem, időben ott leszünk, csak Krisztike...mit csináljak vele? Beszéltem vele, de szerintem, nem érti ...
- Nem is fogja megérteni... Ne most kezd el neki magyarázni, öltöztesd fel gyorsan és induljunk!
Apa bejött a szobámba, éppen a cipős dobozból készült babaházammal játszottam. Imádtam, sírtam, ha elrakták éjszakára. Tollal bejelöltem rajta a szobákat, és a babákat arra a dobozrészre ültettem, ahol éppen zajlott a ”cselekmény”.
-Krisztike csillagom, miért nem öltöztél még fel?
-Apa én nem akarom felvenni azt a csúnya színű ruhát!
-De fel kell venned! Azonnal!
Kicsi voltam, de rögtön leolvastam az arcáról minden rejtett érzést. Dühöt, fájdalmat, rettegést. Odamentem hozzá. Féltem, hogy mit fog reagálni, mégis valahogy segíteni szerettem volna rajta. Megöleltem, olyan apró voltam, hogy a fejem körülbelül a köldökéhez ért és alig bírtam átérni a sörhasát. Felnéztem rá, az én rendíthetetlen óriásom, aki most olyan lelki traumán esett át, amin egykönnyen nem lehet segíteni. Ránéztem, és úgy éreztem mondanom, kell valamit.
-Apa ne félj, nem lesz semmi baj, én vigyázok rád!
Nem szólt semmit, halkan elmorzsolt pár könnycseppet, aztán megpuszilta a homlokomat.
-Köszi kincsem. Kérlek, öltözz fel szépen, rendben?
-Oké, segítesz?
-Persze!
Mialatt mi öltözködtünk, a másik szobában ideges rokonok hada várt minket. Kapkodtak, kiabáltak, talán így dolgozták fel a történteket. Valaki már nagyon megunta a lármát, így felhangosította a magnót. Mivel ironikus ez az egész körforgás, amiben létezünk, a rádióból a Soul Asylum nevű együttes Runaway train című száma szólt. Senki sem értette a szöveget, ha bárkinek is lett volna némi nyelvérzéke, akkor biztosan az élet furcsa játékának tekintette volna ezt a momentumot. Hangosan szólt a dal, amit szerencsére nem értettünk.

,, Megfogadtam magamban, hogy nem fogok sírni
Egy újabb fogadalom, amit nem tudtam betartani.
Úgy tűnik most senki, sem segíthet rajtam,
Túl mélyen vagyok; nincs kiút.” (idézve a Soul Asylum: Runaway train című dalszövegből).

Nagy nehezen sikerült felöltözni, aztán elindultunk. Nem beszélgettünk, de a csend mindent elárult. Odaérve a temetőhöz láttam, amint a halottas kocsiból kivettek egy koporsót. Bevitték a kápolnába. Mi kint várakoztunk.
Kedves papunk volt, olyan igazi nagypapa típus. Ha nagy szakálla lett volna, akkor összekeverem a Mikulással. Aranyos volt, segítette az embereket, számíthattak rá a bajban. Odajött apához.
-Kezdhetjük?
-Igen atyám.
Egy bólintással jelezte Tamás atya a válaszát, nem telt el csak pár perc és már a nagyközönség előtt szónokolt:
-Kedves Szeretteim, Testvéreim! Szomorú alkalom miatt gyűltünk itt össze. Búcsúzunk szeretett testvérünktől, Vácziné Kovács Kamillától. Maga után hagyta szerető férjét Váczi Károlyt és lányukat, a kicsi Krisztinát. Az élet fájdalmas, nem tudjuk miért halnak meg azok a személyek, akiket szeretünk, de nem vádolhatunk senkit, a sors sajnálatos módon így írta meg az emberek történetét. Feladatunk a mai napra, hogy utolsó útjára elkísérjük Kamillát, nem tudunk vele tartani az úton, viszont szívünkben örökké nyomot hagyott ...
Hiába folytatta tovább a szép beszédet, nem tudtam szó nélküli hagyni az esetet. Leghátul álltunk, mert apa úgy érezte, nekem nem szabad látnom ezt az egészet. De mint minden gyerek kíváncsi voltam és előre szaladtam.
-Krisztina azonnal állj meg!- kiáltott apám reménytelenül.
Átvágtam a tömegen, szaladtam, amíg végül a nyitott koporsóhoz oda nem értem. Anyám feküdt benne. Sosem láttam az arcát ennyire nyugodtnak. Közelebb mentem és csak néztem. Végigmértem tetőtől talpig. Egy szép kék virágos nyári ruhát adtak rá. Annyira gyönyörű volt, mint egy igazi angyal. Sajnáltam mindig is, hogy nem örököltem a göndör szőke haját. Bár ebben a pillanatban nem ez volt az első gondolatom. Elkezdtem teljes erőmből rázni a testét.
-Anya! Anya ne aludj, kelj fel! Anya mindenki téged néz, kelj már fel!
A pap időközben folytatta a szöveget, nem nagyon törődött az esettel. Talán remélte, hogy valaki majd gyorsan megoldja a történteket. Apám végül meghallotta a hangomat, előre sietett és erőszakosan elráncigált. A temetés további menetét már csak távolból láttam. Elkezdtem sírni, de igazából csak azért, mert túl erősen szorította meg a karomat apa, és még éreztem a fájdalmat.
Aztán lassan teltek a napok és a hónapok. Betöltöttem a hatodik évemet és már kezdhettem is az iskolát. Apa nagyon félt ettől. Egyrészt egyedül kellett ezt az egészet feldolgoznia, másrészt pedig az oviban nem voltam túl jó gyerek. Aztán mégis jó eredményeket kaptam, a tanárnő el volt ragadtatva tőlem. Egyszer el is jött családlátogatásra hozzánk, aztán másnap így kezdte a tanórát:
-Gyerekek figyeljetek! Két hétig látogattalak titeket és a szüleiteket. Meg kell hagyni sokan másképpen, viselkednek otthon, mint amit én elvárok tőletek, de ez így van rendjén. Kiemelnék egy tanulót, Váczi Krisztinát, aki igaz szörnyű körülmények között lakik, mégsem hanyagolja el a tanulást! Kiváló eredményei vannak. Mindenki példát vehet róla!
Tényleg azt mondta, hogy szörnyű? És miért bámulnak rám most? Hogy mondhat ilyet valaki egy egész osztály előtt! Összezavarodottan mentem haza. Apa éppen a tojásrántottához kereste a hozzávalókat. Még mindig nem tudott igazi ebédet vagy vacsorát elkészíteni, de láttam, hogy igyekszik. Ketten aludtunk már csak a hálószobában. Hiába termetes ember az édesapám, a nagy franciaágyban elveszettnek tűnt. Hiányzott mellőle valaki.
-Apa!
-Igen?
-Felolvasol nekem?
-Mit szívem?
-A Minden napra egy mesét könyvből! Légyszi! Anya is mindig abból olvasott nekem!
Nem szólt semmit, csak elővette a könyvet, kikereste a tartalomjegyzékből, a dátumot, majd olvasni kezdte az aznapra szóló oldalakat. Sokat esett az eső azokban a hónapokban. Mintha az égiek is siratták volna anyát. Néha felnéztem a csillagokra és beszéltem hozzájuk. Reméltem, hogy köztük van édesanyám és vigyáz rám. Féltettem apát, aki nagyon nehezen szedte össze magát, viszont nem tudtam sok mindent tenni. Szót fogadtam, próbáltam csak csillagot és piros pontot hazahozni. Sok gond és baj éri az ember életét, mégis meg kell találni azt a bizonyos utat, ami kivezet a nehézségekből.
Nekünk szerintem az első anya nélküli anyák napja volt a mérvadó. Felléptünk az iskolában, mindenki mondott pár kedves sort az anyukájának. Körülbelül az ötödik vagy a hatodik gyerek voltam, aki felszólalt. Nem kértem verset, sem prózát, amit elszavalhattam volna. Apa öltöztetett fel, gyűrött volt rajtam a blúz, a hajamban egy kék befőttes gumit lehetett észrevenni, ami mégsem fogta össze az egész hajamat, tiszta szénaboglyának tűnt. Nem beszéltem még mikrofonba, és közönség előtt sem szerepeltem. Egy idézetet kellett volna elmondanom, mégis más szavak, hagyták el a számat, mint amit megírtak nekem.
-Nekem nincs anyukám, csak egy apukám, de őt nagyon szeretem!
Majd zavaromban pukedliztem egyet, aztán gyorsan leszaladtam a színpadról Akkor zokogott először az édesapám. Láttam már sírni, de zokogni még nem. Szorosan átkarolt és hosszú perceken át nem engedett el.
Azt hiszem, hogy mi igazi túlélők vagyunk. Sok mélypontot kaptunk az élettől, mi mégis tovább léptünk. Nagyon sokat köszönhetek az édesapámnak, és sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban az anyámat. Mégis mindennek oka van, semmi sem történik véletlenül. A gondokat túl szárnyalva leszünk erősek. Az élet megedz minket, így megújult lélekkel tudjuk legyőzni az utunkba eső újabb akadályokat.