Élet neten innen, neten túl

Szombathelyi Béla ezen a nyári reggelen is kerti fészkében üldögélt, ahogyan a maihoz hasonló más efféle reggeleken is szokott, de nyugalma nem volt a teljeshez közelítő, ráadásul a telefonja is megcsörrent. Másodpercek teltek el, mire kizökkent az elmélkedésből és felvette a telefont.
- Tessék, Szombathelyi Béla vagyok.
- Szervusz Béla! Dezső vagyok. Milyen hivatalos vagy! Megint kitörölted a számomat?
- Nem.
- Pedig ez nagyon úgy hangzott.
- Ide süt a nap és nem láttam jól a kijelzőt, nem tudtam, hogy ki keres.
- Próbálom elhinni, hogy valóban ez történt, de a múltkor nem a nap miatt nem tudtad, hogy én kereslek.
- Az véletlen volt.
- Véletlenül akartál eltűnni...
- Meddig fogod még ezt felemlegetni nekem?- Ameddig szükséges.
- Nem hinném, hogy ez most szükséges lenne.
- Pedig szükséges. Gyanús vagy te nekem Béla!
- Nem erről van szó, csak nem láttam a napfényben, hogy ki hív. Mondjad miért hívtál!
- Mit csinálsz már megint?!
- Semmit se.
- Miért nem tudtad a telefont hamarabb felvenni, ha semmit se csinálsz?!
- Nem érek én rá. Mondd, hogy miért hívtál!
- Mindjárt odaérek hozzád.
- Miért jössz?
- Mára beszéltük meg, hogy beszélgetünk kicsit.
- Mondom, hogy nem érek rá.
- Dehogynem ráérsz. Azt mondtad semmit se csinálsz.
- Tudod, hogy mindig csinálok valamit, és nincs nekem időm ilyenekre.
- Milyenekre nem?
- Hát ilyenekre.
- Ez nem csak annyi, hogy „ilyen", hanem örülhetnél, hogy én még eljövök hozzád.

- Ne kezd már megint, hogy meg akarsz menteni...
- Tudom, hogy szeretsz magányos lenni, és szenvedni, amikor félsz.
- Dehogy szeretek.
- Akkor meg örüljél, hogy jövök.
- Nem örülök. Csak elmegy majd miattad a napom, ha beszélgetni akarsz, és tényleg nem érek most rá erre.
- Szeretem, hogy mindig ilyen sok kedvesség van benned. Tényleg nagy öröm menni hozzád.
- Gúnyolódjál csak!
- Jól van na, hát már viccelni sem lehet veled!
- Nem minden vicc az életben.
- Tudom, de ez most jólesett.
- Légy szíves ne rajtam éld ki az ilyen vágyaidat. Legjobb lenne, ha le is szoknál erről, mert én még csak megértem, hogy olykor ilyen vagy, de nem mindenki érti ezt meg.
- Nem bántásnak szántam én ezt, hiszen tudod.
- Tudom, hogyne, de csak nem esett jól.
- Bocsánat. Ezután majd jobban figyelek erre.
- Csak nem szeretem, ha szórakoznak velem.
- Ugyan, ne vedd már úgy a szívedre.
- Egyébként meg, ha úgyis jössz, akkor miért beszélünk most telefonon? Bár engem ez nem zavar, te hívtál, te fizeted.
- Azért hívtalak, mert nagyon nem szeretek a kapudban ácsorogni, és gondoltam, ha most szólok, akkor csak odamész a kapuhoz, mire én is odaérek.
- Most nehogy már azért felkeljek, mert te jössz!
- Már jónak tűnik a fogadtatás!
- Tudod, mit? Ne gyere, ha nem tetszik!
- Nem nagyon tetszik, de ha már elindultam, jövök és már lefordultam a Hunyadi útra, így már nem fogok visszafordulni, és hozok néhány dolgot is.
- Milyen dolgokat?
- Ennivalókat.
- Van itthon ennivaló.
- Szerintem jobb, hogy viszek, mert legutóbb is üres volt a hűtőd. Nem akarok éhesen üldögélni nálad.
- Sose mondtad még, hogy éhes vagy, amikor itt vagy nálam.
- Nem gondoltam, hogy mondjam.
- Mondhattad volna, akkor elmentünk volna boltba, ha semmi sem lett volna itthon.
- Még pár perc és odaérek a Négyesi utcához!
- Nem fogok én itt felugrálni csak azért, mert te kitalálod, hogy eljössz!
- Jól van, akkor meg addig csöngetek majd, amíg beengedsz.
- Ajh! Mindig ez van!
- Akkor majd találkozunk mindjárt! Szia Béla!
- Szia Dezső!

Amilyen nehezen vette fel az előbb a telefont Béla, olyan gyorsan tette most le, és olyan gyorsan tért vissza a frissen sült mézeskalács illatához, és az erdő madárdalos világához. Elmélkedésében most a kapucsengő berregése zavarta meg. A csendet hirtelen megtörő zaj, olyan kíméletlenül rántotta ki gondolatai melegségéből, hogy összerezzent, felugrott a padról, amelyen ült és a kapuhoz sietett. Gondolta, hogy Dezső érkezik, mert út közben eszébe jutott, hogy az előbb beszélt telefonon Dezsővel, és azóta már igencsak ideérhetett. Így nem is lepődött meg, amikor a kapuhoz érve meghallotta Dezső hangját.

- Szia Dezső! Gyere be! - mondta morcosan kaput nyitva Béla.
- Szia Béla! Csoda történt? Elég hamar beengedsz most.
- Ha lehet, inkább kímélj meg most az ilyen megjegyzéseidtől.
- De érzékeny vagy már!
- Nem vagyok most olyan állapotban, hogy az ilyen beszólásaidat kellő tisztelettel tudjam tolerálni.
- Miért? Mi van veled?
- Semmi.
- Ezt eddig is tudtam, hogy semmi sincs veled, mert mindig csak ezt mondod telefonon is. Olyan nincs, hogy valakivel semmi se legyen!
- Mondom, hogy nincs velem semmi.
- Haza is mehetek, ha így viselkedsz velem.
- Nem én kértem, hogy elgyere, hanem magadtól jöttél.
- Jöttem, mert mondtad, hogy nem bírsz már egyedül lenni.
- Jól van, de nem szeretném azt hallgatni most is, hogy „tegyél magadért", „képes vagy rá" vagy „minden jobb lesz nem soká, csak kitartás".
- Jól van na, nehogy már megsértődjél, mert törődök veled.
- Nem sértődök meg.
- Megint kinn üldögélsz?
- Igen.
- Még szerencse, hogy van mobilneted és, hogy vetted ezt a laptopot, amikor még volt pénzed, különben még ennyit se lennél a friss levegőn, mint így.
- Most is van pénzem.
- Annyira, hogy biztos megint üres a hűtőd.
- Nem üres.
- Persze. Megyek, bepakolom a konyhába, amiket hoztam.
- Nem kellett volna.
- Dehogynem. Te is törődtél velem, amikor én voltam bajban.
- Nem vagyok én bajban.
- Inkább ne kezdjünk el megint erről vitázni! Legutóbb sem lett ennek jó vége.
- Akkor is te kezdted. Mondom én, hogy semmi bajom.
- Én meg azt mondom, hogy bepakolok a konyhába és mindjárt jövök.
- Köszönöm, rendes vagy.
- Tudsz te még kedves is lenni, úgy látom.
- Jaj, hagyjál már. Inkább megyek, folytatom is inkább azt, amin most dolgozok.
- Jobban is teszed, mert még csak megbánnám, hogy megint átjöttem hozzád hallgatni a panaszkodásaidat.
- Igazán rendes tőled, hogy jöttél. Napok óta szenvedek, szörnyű ez. Csak reméltem, hogy ráérsz ma, és átjössz.
- Azért mondtam, hogy ma jövök, mert ma van időm. Ha nem érnék rá, akkor nem jöttem volna.
- Köszönöm, hogy itt vagy.

Nézte, ahogy Dezső bemegy a házba. Hosszasan nézte az ajtót, ami mögött a barátja eltűnt, majd komótosan odasétált az asztalhoz, és visszaült a padra. Szemei a laptopra meredtek. Gondolatai egyre inkább összekuszálódtak. Egyszerre volt lelkes, és tettre kész, emellett szorongott is az esetleges kudarc miatt, ami bármikor előfordulhat vele is. Tekintete a klaviatúrára tévedve komorabbá vált, majd arcát forró könnycseppek égették. Arcát tenyereibe temetve, remegve zokogott. Eszébe jutott, hogy barátja nem láthatja majd őt kivörösödött szemekkel, mert akkor kérdezgetné, és ő most csak kérdéseket nem akart, ezért próbálta magát összeszedni. Sietve odament a kerti csaphoz, hogy lemossa az arcát. Ekkor jött ki Dezső a házból.

- Hogy mekkora rumli van már nálad megint!
- Nem is olyan nagy.
- Igaz, volt már nagyobb is.
- Nem te laksz itt, nem mindegy neked?
- Nem mindegy! Hogy tartunk itt bulit, ha folyton csak rendetlenséget hagysz magad után?
- Erről is leszokhatnál már igazán, hogy idehozd a barátaidat hangoskodni.
- A te barátaid is.
- Igaz, de te szervezed a bulikat.
- Ha te nem, akkor muszáj vagyok én csináljam.
- Öreg vagyok én már az ilyesmikhez, hogy szaladgáljak utánuk és kérdezgessem, hogy ki mikor ér rá.
- Nem öreg vagy te, hanem lusta, de rettenetesen. Mit csinálsz itt a csapnál?
- Melegem van, lemostam az arcom.
- Elég meleg van. Csodálkozom is, hogy most kinn vagy ebben a jó időben, amikor máskor csak addig vagy kinn, amíg árnyékban van a kis fészked.
- Igazán rendes vagy Dezső, hogy próbálsz velem beszélgetni, de most jobb lenne, ha nyugalmat hagynál nekem, mert határidős munkát csinálok, és még kell vele dolgozzak. Nincs még kész.
- Határidős, persze... Biztos megint túl későn kezdted el.
- Nem túl későn. Meg különben is a leadási határidő csak motivál engem.
- Szép kis motiváció. Inkább kezdenéd el időben, akkor nem kellene ilyenkor fél éjszaka azt hallgatnom, hogy: „Mindjárt reggel lesz, mindjárt el kell küldjem nekik."
- Nem is szoktam mondani.
- Szoktad mondani, de én eltűröm, mert én még a barátod vagyok.
- Nem is értem, hogy még miért.
- Én magam sem, de nem is kell ezt magyarázgatni.
- Ne beszéljünk most erről, mert rossz kedvem lesz, az meg most nem lenne jó.
- A rosszkedv sohasem jó. De amúgy min dolgozol most, hogy nem akarsz rosszkedvű lenni?
- Egy bábjáték szövegkönyvét írom.
- Melyikét?
- Jancsi és Juliska.
- Szeretem, de kiskoromban nagyon féltem ettől a mesétől.
- Ne viccelj már! Hogy lehet félni egy mesétől?
- Már ne is haragudj, de az igenis nagyon ijesztő, amikor a kisgyerekeket étlen szomjan otthagyják a az erdőben, és azok ott bolyonganak egész éjjel. Meg aztán az is nagyon ijesztő, amikor a boszorkány a lángba tartja sütőlapáton a Jancsit. Vagy az, amikor a boszorkányt a gyerekek belökik a kemencébe.
- Ez csak mese, nem igaziból van.
- Mondod te, de én nagyon féltem. Mennyire félhettek azok a gyerekek a sötétben, és milyen éhesek lehettek, és milyen bűntudatuk lehetett a gyilkosság után. Nem tudom, hogyan vagy képes ilyesmit elvállalni és megírni.
- Tényleg nem értem én ezt, de ha te ennyire féltél ezektől, akkor miattad kicsit másmilyennek írom ezt. Aztán majd kikérem a véleményed, hogy ijesztő-e vagy sem.
- Ugyan, miattam igazán nem muszáj.
- Dehogynem! Te fogod most átolvasni, nem akarom, hogy féljél.
- Nem vagyok már kicsi!
- De az a félős kisgyermek most is ott van benned valahol.
- Jó, jó. Hagyjuk ezt. Ne beszéljünk most rólam. Csináld csak, mert sosem leszel készen ezzel.

Így aztán Béla kényszerűen újból neki kezdett a küzdelemnek önmagával és az oldalakkal. Írás közben olykor meg-megállt, nézett maga elé meredtem, törölgette a szemeit, majd folytatta az írást. Néha pedig csak felemelte a tekintetét és ránézett barátjára.

- Tedd már le azt a telefont! Nagyon idegesítesz azzal a folyamatos pötyögéssel!
- A tiedet se jobb hallgatni.
- Na, de én dolgozom, te pedig csak játszol!
- Hát unom magam, nagyon.
- Írjál valamit, ha annyira unatkozol.
- Ahhoz sincs kedvem. Már egy hónapja semmit sem írtam.
- Pedig foglald le magad, csinálj valami csendes dolgot, mert ezt a pötyögést már nem bírom hallgatni.
- Mit csináljak?
- Mondom, hogy írjál valamit.
- Hmmm...
- Ne hünnyögj, nem ilyennek ismerlek én téged.
- Ha ismersz egyáltalán, mert én sem ismerem magamat.
- Amióta ismerlek, igen sokat változtál.
- Jaj, mi volt előtte!
- Ne foglalkozz most ezzel, a jövőddel törődj.
- Sose tudok elég hálás lenni, hogy akkor is foglalkoztál velem.
- Magadnak köszönd, te találtál ide hozzám.
- Érdekes, hogy csak 2 utcára lakunk egymástól, de szerintem sosem beszélgettünk volna, ha akkor nem lépek be hozzád.
- Szerencsés véletlen. Pedig egy tíz éve még minden nap eljártam a Vak Bottyán utcán munkába menet. Érdekes, hogy akkoriban nem találkoztunk sosem.
- Tudom már!
- Mit tudsz?
- Nem mondom meg. Majd elolvasod, ha készen lesz.
- Jól van.
- Adsz papírt?
- Talán kérek...
- Kérhetek papírt?
- Tessék. Adok ceruzát is, tudom, hogy azzal szeretsz írni.

Ahogy ültek ott a kerti zug árnyékában, lágy szél fújt a kellemes délelőtti melegben. A szellő simogatta arcukat és közösebbé tette számukra az alkotás örömét. Halk pötyögés és csendes ceruzasercegés hallatszott, majd egyszer csak Béla halkan nevetgélni kezdett.

- Mi olyan vicces? Min nevetgélsz?
- Sanyesz írja, hogy nem tudja, hogy mit vegyen majd Olga születésnapjára. Egy újabb nyakláncot, vagy valamilyen könyvet. Olga meg írta közben, hogy tegnap este nyaggatta Sanyesz, hogy milyen nyaklánc tetszene neki, milyet szeretne majd, de neki teljesen mindegy, hogy mit kap, vagy kap-e valamit, mert nem az ajándék a fontos számára.
- Gondolhattam volna, hogy megint a csetelés miatt nem haladsz a munkával...
- Ne legyél már annyira féltékeny, veled is foglalkozok, most is itt vagy.
- Fiatalok még, minden apróság nagy probléma nekik.
- Előttük még a jövő. Jó nekik.
- Írd meg Sanyesznak, hogy gondolkodjon el azon, hogy mi a fontos számára, és akkor tudni fogja, hogy mit adjon ajándékba.
- Én magam is hasonlót gondoltam írni neki.
- Engem ez most nem nagyon érdekel, ha nem baj.
- Nyugi, ne féltékenykedj már!
- Nem vagyok én féltékeny, csak nem szeretem, ha kibeszéltek a hátam mögött.
- Egyébként sincs belépve mindenki, Imre és Bianka még dolgoznak most, Gézának pedig most nincs is nete.
- Azt hittem csak besértődött, azért nem jön fel. Miért nincs nete?
- Nem tudja fizetni amióta nincs munkája.
- Nem szólt, hogy nincs. Majd utánakérdezek, hogy neki tudnának-e nálunk valami munkát, amit ő is tudna csinálni.
- Jó, tedd azt! De most hadd csináljam, mert így csak nem haladok.
- Ha ennyire feltartalak, akkor akár haza is mehetek.
- Nem, nem, maradj csak. Nem azért mondtam én.
- De azért jobb lenne, ha nem a csettel foglalkoznál most. Éppen lenne mit tennem otthon. Tényleg csak azért jöttem most át, hogy ne legyél egyedül, és mert szeretek veled beszélgetni, de úgy látom, többet beszélnél velem, ha otthon ülnék a négy fal közt.
- Jó, hogy itt vagy most.
- Én pedig szeretek nálad lenni. Olyan itt, mint amilyen a béke szigetén lehet.
- Szeretek itt lenni én is, csak egyedül nem.
- De így csak nem nagyon haladsz, ha csak beszélgetünk.
- Ugyan, haladok én, közben gondolkozom is, mi hogyan legyen benne.
- Jó neked, nekem ez nem megy olyan könnyen, mint neked.
- Csak nézz a lelkedbe és tudni fogod, hogy mit írj!

Ahogy ismét elcsendesedtek Dezső csodálva nézte Bélát, és egyszerre látta benne megmentőjét, mesterét, és azt az esendő embert is

- Hogy haladsz?
- Mindjárt készen leszek vele. Te mennyire haladsz?
- Elég jól haladok. Ezt hallgasd meg!

„Favágó: Nézzétek gyerekek, milyen szép az erdő! Nézzétek mennyi termés van itt mindenfelé!
Megállnak, a favágó tanítgatja a gyerekeket.
Favágó: Ez a szép piros az eper, ebből lehet enni.
A favágó szed belőle, megeszik egy szemet, ad a gyerekeknek is.
Jancsi: Hm... de finom, milyen jó íze van!
Juliska: Hm... hogy ez milyen édes, milyen illatos!
Mennek tovább. Megállnak egy málnabokor mellett. A favágó ismét tanítgatja a gyerekeket.
Favágó: Ez a másik szép piros a málna, ebből is lehet enni.
A favágó szed belőle, megeszik egy szemet, ad belőle Jancsinak és Juliskának is.
Jancsi: Hm... hogy ez mennyire finom!
Juliska: Hm... milyen finom édes ízű!"

- Nos, mit gondolsz Dezső? Így már nem annyira ijesztő?
- Tanítja a favágó a gyerekeket, hogy milyen bogyókat ehetnek meg. Ez jó dolog. De akkor csak ott hagyja őket az erdőben.
- A mese úgy szól, hogy otthagyja őket. Túlságosan csak nem írhatom át.
- Persze, igaz. Hallgasd meg, hogy én mit írtam!
- Hallgatom, olvasd!
- Hogyha közben megjegyzéseket teszel, nem fogom végigolvasni neked. Úgy hallgasd!

Első látásra

Mintha ködből jönnél,
ködből lépnél elő,
vagy ködben lengenél,
rejtélyes-sejtetőn.

Mintha hozzám jönnél,
hozzám, a lelkemhez,
vagy mintha azt kérnéd,
hogy közelebb jöhess.

Mintha látnám lelked,
látnám lüktetését,
érezném e ködben
minden rezdülését.

Mintha azt érezném,
feledted a napot,
reményed ködbe vész,
sötétség csillagod...

Mintha azt érezném,
-s lehúz e teher-
szivárványod fényét
a kétség elfedte.

Hogyha ködből jöttél,
ködből lépsz majd elő,
mert ködben lengtél TE,
rejtélyes-sejtetőn.

Hogyha hozzám jöttél,
hozzám, a lelkemhez,
tőlem majd kérheted,
hogy közelebb jöhess.

Hogyha látom lelked,
látom lüktetését,
érzem itt, e ködben
minden rezdülését.

Hogyha látom, érzem,
mintha ködből, színből...
Bárcsak látnám lelked,
lelkemből, szívemből...

- Ez nagyon szép! Ez jutott eszedbe arról, amikor először találkoztunk?
- Nem, hanem arról, amikor legelőször léptem be a szobádba, amikor legelőször beszélgettünk.
- Nem is gondoltam, hogy ilyen érzéseket indítottam el benned.
- Pedig így van. Csak eddig nem beszéltem erről.
- Nagyon szépen fogalmaztad ezt meg, szép képekben írtad le.
- Úgy érzem, amiatt is, hogy ilyen béke és nyugalom van itt nálad.
- Nem gondoltam, hogy ennyire fontos vagyok számodra.
- Pedig fontos vagy. Látod, törődöm veled; eljöttem hozzád, hogy ne félj egyedül, és hoztam néhány dolgot, hogy legyen mit enned. Sejtem, hogy napok óta nem eszel rendesen.
- Nincs rá időm.
- Lenne időd, te is tudod, de nem törődsz magaddal. De nem is hallgatom ezt most. Megyek a konyhába, készítek ennivalót. Te pedig vagy ülsz tovább egyedül, vagy bejössz a házba.

...