Mottó:
„Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre!”
(Kor 13,1-14,1)
… Történetem születése a huszadik század hetvenes éveire tehető, pontosabban az 1976-os év búcsúztatásával, vagy az 1977-es esztendő pezsgőkoccintásával kezdődött. A lényeg az, hogy két mámoros szívdobogás a Medve-tó hazájában egymásra hangolódott, és az egyik nemes emberi cselekedettel bírt, magyarán szeretkezett. Kilenc hónapig tartó egy test, egy lélekbúvárkodás után, hétfő zenitjén beteljesedett a csoda. „Fülbevalóval” a lábaim között – édesanyámat idézvén – belecsöppentem a nagybetűs ÉLETBE. Dátum szerint konkrétan szeptember 26-át írtunk. Emlékeimre hagyatkozva, amikor megfosztottak a legszorosabb kapocstól, ami két lényt összeköthet, úgy visítottam, mint az a disznó, amelyik megérzi, hogy csak pillanatok kérdése és a böllér pálinka szagú késébe dől. Gondolom ez így természetes, mivel az édeni kígyóra hasonlító köldökzsinórom adventszínű-főm tartója köré volt tekeredve. Szóval az első perctől számítva engem nem igen kényeztetett el a csillogó világ levegője.
… Nap napot követett, hetek folytak egymásba, és én, mint jó kisfiú szívtam magamba biztonságom tejét, hogy amikor majd kell, akkor legény legyek a talpán. Ez magától érthetően nem mindig sikerült, de még ne szaladjunk ennyire előre. Az ön-ismerkedés időszaka következett, személyiségem gyurmázása, amelyben részesültem úgy hidegzuhanyban, mint termálvízben; kaptam pofont, szelíd kezek simogattak, földről ettem lekváros kenyeret, pajtásamat akarattal elgáncsoltam, minden elalvás előtt őrangyalomhoz imádkoztam, másztam lombkoronára, illedelmesen köszöntem a felnőtteknek, és éjszakánként rendszeresen pizsamanadrágomba eresztettem húgyhólyagom tartalmát. Ezen ideghalmaz képviselőjévé neveztem ki magamat; ha valami fájt anyámasszony katonájaként sírtam, és ha örömmel ajándékozott meg a sors, akkor felszabadultan nevettem. (Családfám krónikája így jellemez engem: szeszélyeiből adódóan csendes, kivéve, amikor rikácsol, kedves egyéniség, leszámítva azt, amikor az agyunkra megy.) Nevelkedő neveltetésem üteme azért korántsem vett ekkora tempót, a maga kerékvágásában kényelmesen haladt jól meghatározott pályáján. Bölcsőm szféráiból óvódás erdőm talajára zuhantam, és innen feltápászkodtam az anyanyelv háztetejére. Itt parányit megálltam; lehet, hogy nem közkívánatra, de akkor is, jóleső érzés kicsikét körültekintve megpihenni. Nincs ebben semmi kivetnivaló, ilyenkor még keresztem súlya is pihékkel mérhető. Sok-sok mindent láttam, és néztem el dolgokat.
- Miként is zajlottak pelenkás csíntevéseim? – érdeklődtem koromtól.
- Erre én is kíváncsi vagyok, - és tényleg lerítt róla - ez a mese már számomra is homályos.
Istenem milyen nehézkes visszatalálni ideánk csírájához, és a felszínre hányni az egészet. De itt az eleje, és fogd meg jól: kilenc hónapig tartó egy test, egy lélekbúvárkodás után, hétfő zenitjén beteljesedett a csoda. „Fülbevalóval” a lábaim között – édesanyámat és jómagamat is idézvén – belecsöppentem a nagybetűs ÉLETBE. Dátum szerint konkrétan szeptember 26-át írtunk. Innentől kezdve belső világosságomban üzemzavar állt be, helyzete egyre romlik; tovatűnő szivárványszínei feketelyukká kuporodtak össze-vissza, de, azóta én, néha nem én, köztetek töltöm cselekedeteim zömét, mert sorsunk bilijének tartalma nagyon is hasonló. Világosan emlékszem ezekre a pillanatokra, úgy nevezem őket, hogy a gyerekkor felejthetetlen nyüzsgése az őszinteség tündérkertjében. Kollektív tudatommal lazán törtem meg az aurák dióhéját, és a többi kis laszti kergető is könnyedén préselte magát bőröm alá.
GEBE Pászolj, ne baszd el!
CIMBORÁK Pákk-pákk, fejbe lőttünk!
GEBE Nem is arra mutattál.
CIMBORÁK Mit önzősködöl?
GEBE Csináljunk papás-mamást.
CIMBORÁK Pisis, pisis, pisis.
GEBE Bírjuk a ládát!!!
CIMBORÁK Szíjjunk el egy Vis-t.
GEBE A Holdból letörött egy darabka.
CIMBORÁK Köss fel magad rendesen.
GEBE Egésségünkre!
CIMBORÁK Egésségünkre!
Minket aztán nem zavart semmi, leleményességünk szabadsága voltunk. Agyagvárunk büszke katonájává változtunk, ha arra volt éppenséggel szükség, a farkas-les vérszomjas indiánjaként támadtunk az unalom ellen. Közösségünk törvénye a játszás metamorfózisán alapult. Fáradtságot nem ismerve rohangáltunk órákon keresztül, és ennivaló grimasszal arcunkon részesedtünk abban az isteni kegyelemben, hogy öröm volt megtölteni légzőszerveinket a hegyek sóhajával. Egy varázslatos mesevilág teremtményeiként küzdöttünk a „Túlsó part” szörnyeivel, megvívva velük a hétköznapok hangulatos harcát, és mi kovácsolódtunk győztessé. Csatakiáltásunk így hasított az űrbe: mEgÉrnIÉlnI! … Az áradat megindult, az események rabul ejtettek a látszatok szélmalomharcában. Olykor-olykor azzal szembesültem, hogy magasan hordott orral, arcátlanul a gyűlölet hazugságcsapdájára esküszöm. Na de már megint elszaladt velem a megbokrosodott paripa, indulatom. Most még szépen visszakanyarodunk ártatlanságom felségvizeire. Indulás, vitorlát fel! Az intézményesített világnézetek padsoraiban gyakorta ábrándoztam a kérdések szuperlatívuszán, választ vártam, feleletet arra, hogy:
- Mi helyes és mi helytelen; mi szép és mi piszkos; mi igaz és mi álnok? - de semmi, csak a visszhang.
- … álnoook.
Azon is tűnődtem, hogy értünk, sírásókért, mert mi ehhez aztán értünk, miért kellett valakinek kínhalált szenvednie, és halottaiból feltámadnia:
- Hogy színné változzon? - ismét semmi, csak a visszhang.
- … változzooon.
Vagy azon rágódtam, hogy bűnbeesésünk tényleg akkor következett-e be, amikor méhünk megkívánta a tiltott gyümölcsöt, vagy akkor, amikor leráztuk magunkról azt, amiből vétettünk? Semmi!? – lélekharangom oldalba döfött, felébresztette lelkiismeretem bohócát, akiről annyit illik tudni, hogy mindenható képességekkel volt felvértezve, kezei között láthatatlan nyitott könyvet tartott, kezdet és vég nélkülit, lapjaira nevek voltak feljegyezve, lángoló és hullámzó ákombákomok, ott állt magányosan az enyém is, és mégsem magára hagyatva, mert előtte, mögötte, mellette az őrzők titkai lüktettek.
- Te vagy az?
- Én lennénk? Mi vagyunk.
– Mi nem lehetünk. Neked egyik szemed…
- Ránk néz.
– A másik…
- Lát is.
– A harmadik?
– A gondviselőé.
… Vérszövetségeseim fényképeit nézegetve rádöbbentem arra, hogy valamikor a múltban eléggé közel juthattam a végső igazsághoz. Nem tudhatom, hogy ti hogyan vélekedtek, de engem egyre jobban meggyőz a természet arról, hogy az nem más, mint a bennünk szunnyadó, vagy tomboló energia szeretete, ki-ki óhaja szerint. Édesanyám szívének vízöntő csillagjegyei például annyira fényesen ragyogtak,- maradandóan ragyognak szülőföldjének asszimilálódott magyar-örmény hamvain - hogy attól még a vaksötétség is káprázott. Bizony-bizony sokszor szükségem volt erre az örökmécsesre, tetteim útvesztőjében néha alig lehetett a forrásból meríteni, hiszen zavarában elzárkózott a tisztánlátástól. Atyám türelmes megbocsátásaival pedig megteremtette nekem a biztonság békés birodalmát. Hitével vágyat ébresztett tudatomban, és ez máig hűségesen gondolataimban trónol, karjaiban olajág és kard. Ó azok a mennyei séták! Görbeujjú mámikám önfeláldozó glóriájával, hajnaltól alkonyatig derűt sugárzott lépteim árnyékára, meleg kézfogását a világ végéig is elkísértem volna. A szomorúság írott márványtömbjei között hányszor hallottuk a Jelenlevőt dalolni, szárnyaival a bárányfelhőket terelgette, csőrében a villámcsapást hordozta. Jámbor szigorával óvta teremtményei sóhaját, és tényleg dalolt, hangos volt tőle a sírgödrök némasága. Ó azok a varázslatos barangolások! Testvérbátyáim, - becézzük őket Tompának és Csirkének - tréfái ugyancsak említést érdemelnek, soha nem fogytak ki az ötletekből, csak hogy kisöccsüket hergeljék, de megérte, egyáltalán nem bánom, sőt mennyire hiányzik az, amikor bezárták magukat a fürdőszobába, és azzal riogattak, hogy lehúzzák magukat oda ahol megkönnyebbülni szoktunk, miközben az öblítő tartály tartamát kiürítették. Ez alatt én, a kirekesztett, csak eszeveszettül bőgtem és irgalmatlanul dörömböltem az ajtón. A végkifejlet pedig örökké az volt, mert ezt velem többször is elkövették, hogy pár nagyóramutató ketyegése után megjelentek és a pofámba röhögtek. Repestem az örömtől ilyenkor, majd kiugrottam a bőrömből, azóta sajnos erről a madárfiókás szentségről egymás közt, csak profánul beszélünk, sólymaink sámáncsicsergése nesztelen. Rosszcsontok voltunk mi hárman, megtestesült ördögpalánták valóságunk és képzelőerőnk veteményesében. … Aztán az áradat megindult, nem tudtam kitérni előle, hiába csapkodtam angyalszárnyaimmal. Meghallottam én is a Hívatlan hívását, elém tárta fényűzését és annak kulcsát a lelkemre kötötte.
- "Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!"
– Szemet szemért!
Kaparintsd meg vele az önimádást tanácsolta, és lábaid elé kúsznak az értelmes csúszómászók.
- "Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz."
– Fogat fogért!
Cserébe add nekem üdvösséged térképét, semmi hasznát nem veszed úgysem, ha nem rám hallgatsz, mert én szédületes szárnyalásokban kísér (te) lek, részleteidben lakozom.
- "Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: Angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak, és: Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad."
– Életet az életért!
Hittem neki! Hittem abban, hogy sikeres leszek és hatalmas krőzus, állandó pelyhes állú szívtipró, legyőzhetetlen parancsoló, a tudás királya. Naggyá akartam nőni, törvénymagasra, hogy elfoglaljam a mustármag trónusát. Mindebből mi valósult meg? Horoszkópom a megmondhatója, ha valakit érdekel. Engem például, de ezt a témát inkább ne boncolgassuk, nem szándékozok átesni a ló másik oldalára. Zsupsz! Vonattal robogtam apostoli küldetésem színhelyére, és aprólékosan gyorstalpaló felkészültséggel csaptam le a teológia kifürkészhetetlenségére, hogy majd magasztos székesegyházában Krisztus pásztorává szenteljenek. Tetszett nekem ez a szerepkör, passzolt hozzám a klérus reverendája, olyannyira, hogy magamra öltöttem a vele rokon hivatás jelmeztárát, Thália oltárát választottam. Furulyám hangneme teljesen más irányba predesztinálódott, előadóterme a színjátszás erdélyi fellegvárába költözött, innen határon túlra, a Felvidék polgáriasodottságába, hogy itt, kicsapongásai Mekkájában, züllöttségében, szerelmi bánataiban, beskatulyázott repertoárját villogtathassa. Az alábbiakban kettőt közlök játékrendjéből.
I. MONODRÁMA
(EL) VÁLTOZÁS DAL 1.
Valahol holnap van, sistergi a múlt, a bárány Pirosnak kezet nyújt,
Valahol holnap lesz, sercegi a tűz, barika farkas-anyát űz.
Megváltozásom története egybeesik az Édike fa szövődményeivel. Pontban földkerekségünk hosszú lángnyelvein közösült. Halottaink vonásaiból feltérképeztük a szakításom eredet-fonalát, és vakbuzgón igyekeztünk a rend megóvására, hiszen erőszakkal képtelenség tartós felebarátként nyilvántartásokban szerepelni. Vénségemnek konok regő-rege-rejteme epém üveglapján elmosódva kergetőzik tükörképével és fennhangon dúdolja kedvenc nótafoszlányát: … a Fiú meghalt, együtt érez vele Atya, … , Szentlélek, oszoljon háromba az ének. Lélegzetem bálványozásában szeretném megismerni józanságom boszorkány-konyháját, örökségemnek lázcsillapító dunyháját, mert fő a nyugalom, lassítsunk, tömegpusztító fegyver a riadalom. Igen! – néha ebben a köntösben is megvilágosodom, de erényeimet rühelli századunk nyomdafestéke. Ezen nincs mit köntörfalazni, kérőinek száma kör, gravitációja ellenállhatatlan, csábító; érzelmeimmel muszáj lesz kereskednem, mert elődeim zsigereit nem tagadhatom meg. Helyzetjelentés: bordáim csomópontján falakat építettem, behatároltam tapasztalataim körvonalait, elloptam emócióim zsargonját, - mert új idők dudáltak - szokásaimból veszélyeztetett prédák lettek kitöréseim zsibvásárában. Gombafelhőket sikáltam, sugaraitól fényallergiát kaptam, nem észleltem látásmódjukat, elvilágtalanodtunk egymástól.
(EL) VÁLTOZÁS DAL 2.
Valahol tegnap van, pislogja a jövő, kapzsiságunk mindenevő,
Valahol tegnap lesz, csobogja a víz, számára édes a keserű íz.
Majdan babakocsim ringatásával törődöm, honvágyam megszállottjává nemesedem, eresztékeim kötelékei nem lazulnak, csak teret engednek, játszóteret sejtjeim örököseinek. Heves, érzelmi kitörések mutatkoznak rajtam, szinte kezelhetetlen állapotba kerülök, kiderült titkokat hallgattatok el, és az egyetemesség összefüggéseire esküszöm. Ellenlábasaimmal ölelkezem, félelmeimet megszégyenítve aggodalmaim hazugságai az angyalok hálószobájában nyújtózkodnak, ahol semmi sincs, és mégse fáj ez az üresség, mert telis-tele van mentességekkel, magában hordozva feloldozza mentegetőző halálom menekülési tervét. Íme:
II. GRUPPEN-VÍGVÉGJÁTÉK
ÖNMEGVALLÁSOM NAPLÓJA PÁRBESZÉDET NEM SZORGALMAZ
Kétezer tizenegy januárjában tömegiszonyom tetőfokán undorodtam élőlényeimtől, elég volt velük idáig egy fedél alatt. Pedig aznap a nézőtéren telt ház zsúfolódott össze, a megannyi kíváncsi mihaszna arra várt, hogy a nagy tehetség, a próféták ékessége bemutassa felgyülemlett tapasztalatait, feltárja élményeinek barlangját. Következett az én nagy ÉN- nélküli műsorszámom. Azt hiszem beteljesedett, nem tudom hogyan, mindenesetre jelenlétemmel, amikor kiégtem, megszűntem, kiestem e világból, megváltam rajongásaimtól, összeforrtam tanítványaimmal, olyan hatást csaltam elő az egyéniségekből, ami meghaladta berögződéseimet: ha hisztek nekem, ha reménykedtek bennem, ha szerettek engem-et. Valahogyan, odaadás-háló dobódott káprázataimra. Fogást nem lehetett találni rajta, olybá tűnt, mint az elsőáldozás; amikor bort nem ihattunk, viszont helyette kakaós kávét szolgáltak fel, az ostya ugyan szájpadlásunkhoz tapadt, de a porhanyós cukros kalácstól jóllaktunk, és mindenki magasztalta az oltáriszentséget, amely egylényegűségével megkoronázta EGGYÉVÁLÁSUNK csoportját. Virágkosarak röpültek felém, nedves bugyik, plüssállatkák, névjegykártyák, soha szűnni nem akaró tapsorkán, tomboló éljenzés, na meg a vissza! Nem következett be. Nem kívántam. Végre jóleső érzés itatott át, ajándék voltam, vagyok és leszek. Megértettem egy hangya fasznyit az EGÉSZBŐL, és higgyétek el nekem tök fölösleges részletezni. Elég kelni a nappal, elég belenyugodni az ŐK akaratába. Elég csak elásni a csatabárdot. Elég vitába szállni az igazságért, mert ilyenkor hamarabb utolérnek, mint a sánta kutyát. Elég! Vár az ösvény, hívogat az út, indulni kell, még akkor is, ha letérek róla, vagy ha eltévedek. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el! Körbe járom sajátosságaimat, megjelölöm jegyeimet, beutazom szellemvilágomat, magammal tartok, zárójeleket elhagyó Veletek. Ti anyagiak jöjjetek, enni és inni adunk árulóinknak; ti Értékek kövessetek, ölelkezni, dalolni, táncolni fogunk. Megüljük az utolsó vacsorát, ” BÉKESSÉG NEKTEK!”-elánnal passiót játszunk, beleharapunk a mennyei mannába, megemésztjük a Vigasztalót. Amit útravalóul cipelnünk kell a következők: kulcs, kehely, vándorbot, diagonális kereszt, alabárd, fűrész, bot, pénzes zacskó, kard, mérőléc, kés, kallózófa. És a költőpénzről se feledkezzünk meg, mindössze harminc ezüstpénz. Ui. Álmaink végtelenségig teljesülnek!