Már gyerekkorában izgága, szófogadatlan gyerek volt. Nem tudom, hogy ez mennyire tudható be a szülői elkényeztetésnek és mennyire a vele született jellemvonásoknak. Néhány tette agresszivitást tükrözött. Gyerekkorunkban egy fedél alatt laktunk szülővárosunk egyik kültelki utcácskájában. Összetoboroztuk a környék gyerekeit és együtt játszottunk, ma már úgy mondanánk divatos szóval, szerepjátékokat. A csapat főként fiukból állt, ezért nem meglepő, hogy a legkedveltebb a háborúsdi volt. Általában a II. világháború csatáit játszottuk újra, saját változatban. Természetesen mindenki a győztes Vörös Hadsereg katonája akart lenni. Grisa, Szása, Janek stb. röpködtek a közkedvelt nevek. A gyerekeket nagyban befolyásolták a „moszkvai Hollywood" által futószalagon gyártott idealizált háborús filmek, mint A négy páncélos és a kutya (ez éppen lengyel film), Forró hó, Csata Leningrádért, Sztálingrád. De a magyar filmgyártás is a vörös métely győzelmét dicsőítette az olyan filmekkel, mint az Egy óra múlva itt vagyok, vagy a Bors.
Nem tudom miért, én és a kisebb gyerekek, mindig német vagy magyar katonák voltunk. A lényeg, hogy a vesztes fél képviselői. Az úgynevezett csatákban esélyünk sem volt az erősebb „oroszok" ellen. Egyszer, amikor már minden társam fogságban sínylődött, csak én bujkáltam még. A győztesek feldühödtek, hogy nem sikerült megtalálniuk, ezért szörnyű dolgot eszeltek ki. A kölyökkutyámat kinevezték német kémnek, és egy baltával lefejezték. A gyermeki kegyetlenség sokszor minden határon túlmegy. Később megtudtam, hogy az unokabátyám volt az értelmi szerző.
Sosem tudta elviselni, ha nem az akarata szerint történtek a dolgok. Egyszer a város játékboltjában meglátott egy távirányítású tankot. Követelte a szüleitől, hogy azonnal vegyék meg! Nem volt olcsó, ezért az apja elmagyarázta neki, hogy most nincs pénzük ilyen drága játékra. Ebbe ő nem nyugodott bele. Sajátos tervet eszelt ki, hogy megszerezze az áhított játékot. Másnap nagyapánk begyújtott a kályhába, de a füst furcsa mód visszaáramlott a konyhába. Nem tudta elképzelni mi lehet a baj, miután kikotorta a füstelvezető csövet, újra próbálkozott. Sikertelenül. Ekkor kiment az udvarra és felnézett a tetőre. Meglepő látvány fogadta, az unokabátyám ott ült a kémény tetején, testével zárva el a füst útját. Sem a szép szó, sem a fenyegetés nem használt, csak akkor volt hajlandó lejönni, amikor az édesapja megérkezett a kívánt játékkal. Azt hittem, hogy nagyon ki fog kapni, de megúszta egy kis fejmosással. Gyerekként ezt igazságtalanságnak tartottam, mivel nekem kisebb vétségekért is nagyobb büntetés járt.
A legsúlyosabb tettének én voltam az áldozata. A házunk kertjében kártyáztunk, már azt sem tudom mi volt a játék neve, a lényeg, hogy én nyertem. Ez feldühítette, mivel én voltam az erősebb. Miután meguntam a hisztizését, sarkon fordultam és elindultam a ház felé. Rosszul tettem. Ő az egyik nagyobb fiú biztatására felkapott egy kisebb fejű kapát és utánam futva hátulról fejbe vert. A szerszám kétágú része fúródott a koponyámba. Nem éreztem fájdalmat, de a szemem előtt elsötétült a világ. Az ezt követő eseményekről csak később értesültem. Amikor összeestem és a vér folyni kezdett a fejemből, a gyerekek megijedtek és elinaltak. Csak a szomszéd srác, aki jó barátom volt, futott oda nagyapámhoz, hogy elmondja, mi történt velem. Ő nagyon megrémült, amikor megtalált a kertben, vérző fejjel. A kerékpárján vitt be a kórházba, végig eszméletlen voltam. Jellemző, hogy amikor nagyapám a karjaiban tartva átrohant az egyik szomszédhoz, akinek volt személygépkocsija, az a segítség helyett azt mondta, hogy most éppen ebédel és nem ér rá. Túléltem. Az orvos szerint néhány milliméteren múlt.
Szóval, nem volt mintagyerek, de az unokatestvérem. Nem tudom honnét az érzés, de már gyerekkoromban is nagyon ragaszkodtam a családomhoz, még ha az énhozzám nem is. Utólagos okoskodásnak hatna, ha azt írnám, unokabátyám sorsa már gyerekkorában előrevetült. Pedig a kamaszkori féktelenség nem kecsegtetett semmi jóval. Szülei kiskorában rontották el, amikor elengedték a gyeplőt. A vak szeretet nem mindig vezet jóra. Néha kell egy kis fenyítés.
Amikor befejeztük a középiskolát, mindketten a helyi bútorgyárban helyezkedtünk el. Aztán jött a kötelező katonai szolgálat. Nagybátyám a kapcsolatai révén elintézhette volna, hogy a fiát ne sorozzák be. De nem tette. Mindig azt mondogatta: „Aki nem volt katona, az nem ember." Ezt főleg nekem szánta. Szerintem arra gondolt, hogy a sereg majd helyrehozza, amit ő és a neje elrontott. Nem így lett. A búcsúesten az alkohol hatása alatt unokabátyám elpanaszolta, hogy fél a katonaságtól. Számos történet keringett közszájon a szovjet hadseregben folyó kegyetlenkedésekről. Mintha csak megérezte volna.
Váltottunk néhány levelet, de fél év elteltével már nem jött több. Nem tudtam, mi történt. Először az unokanővéremnél érdeklődtem, de sem ő, sem a szülők nem adtak kielégítő magyarázatot. Gyanakodni kezdtem. Néhány hónap ködösítés után megtudtam, hogy balesetet szenvedett. A körülményekről zavaros információkat kaptam, de abban biztos voltam, hogy súlyos a helyzet. Több műtétet hajtottak végre rajta. A nővére és a férje utaztak el hozzá a távoli városba. Tőlük tudtam meg, hogy a lábaival van a gond. Aztán egyszer csak hazahozták.
Nagyapámmal izgatottan készültünk a találkozóra, legalábbis ami engem illet. A város másik végében laktak. Az úton arról beszéltem az öregnek, hogy legyen tapintatos, bármilyen látvány is fogadjon minket. Amikor a szobába léptünk, földbe gyökerezett a lábunk. Az ágyon ott ült az unokatestvérem. Matrózcsíkos póló volt rajta. Az arca beesett, lesoványodott és hiányzott mindkét lába. Kitárta felénk a karját.
- Szervusztok. - mondta.
- Úgy ülsz ott az ágyon, mint egy rongy. - szólalt meg nagyapám.
Ez a kijelentés jobban mellbe vágott, mint a látvány. A srác arcára megdöbbenés ült ki. Gyorsan odaléptem hozzá és megöleltem.
Nagyon nehezen szokta meg a család az új állapotot. Az unokabátyám maga alatt volt, ami nem is csoda. Nem ártott volna szakemberhez vinni. Ehelyett magára hagyták a fájdalmával és az alkohollal. Sokszor panaszkodott, hogy fájnak a lábai. Fantomfájdalom. Az orvostudomány számos ilyen esetet leírt már, de a lélek fájdalma súlyosabb teherként nehezedett rá.
Tizenkilenc évesen elvesztette mindkét lábát. Korábban focizott.
Teljesen elmerült az alkohol mocsarába. Az önsajnálat meggátolta abban, hogy éljen. Élni? Milyen élet az ilyen. Kapott egy kerekes széket. Azzal közlekedett a városban katonaruhába öltözve. Minden ismerőst leszólított, hátha fizetnek neki valamit. Megpróbáltam segíteni. Nem hagyta. Egyszer éjjel a belvárosban találtam rá. A kerekesszékben ült, a részegek jótevő álmát aludta. Hazavittem. Egész éjjel hallgattam a sirámait.
- Gyűlöllek - mondta.
- De miért, mit tettem ellened? - kérdeztem meglepve.
- Mert neked megvan mindkét lábad. Én meg itt ülhetek örökké ebben a székben.
Olvastam valahol, hogy a sérült emberekben kialakul egyfajta ellenszenv, irigység egészséges embertársaikkal szemben. Belegondolva, ez nem is olyan meglepő.
Aztán a hadsereg kiutalt számára egy átalakított személygépkocsit. Nem volt benne köszönet. A barátaival a közeli városból tartottak hazafelé, amikor a kocsi egy kanyarban kisodródott. Ő kirepült az ablakon, de megúszta néhány karcolással. Ezúttal szerencséje volt. Ilyen az élet.
Figyelemre méltó az akaraterő, amivel sikerült talpra állnia, ha ez a kifejezés az ő esetében nem is helytálló. Lábak nélkül is családot alapított. Egy árvaházban nevelkedett leányt vett el, aki két kislányt szült neki. A sors hol kegyes, hol kegyetlen. Bábokként rángatja az embereket. Az állami segélyből nem tudta eltartani a családját, ezért különböző tevékenységekkel próbált pénzhez jutni.
Egy távoli világvárosba utazott néhány társával. Itt magára öltötte a katonai egyenruháját és külföldiektől próbált meg alamizsnát kérni. Ez nem is volt rossz ötlet. Többet keresett vele, mint mások munkával. Amikor ez véget ért, akkor a szomszédos országba járt cserekereskedelmet folytatni. Ukrán-magyar barter biznisz.
Ám az élet egyre nehezebb lett az országban. Az egészséges emberek számára is. Őt és családját kétszeresen sújtotta a válság. A betegség is sokszor kopogtatott be otthonuk ajtaján. Az elkeseredés egyre többször kezdte ki kitartása építményét, amely amúgy sem nyugodott szilárd lábakon. Mégis példaértékű a hit, a küzdelem, amit az élettel, az életért folytat önmagáért, családjáért. Sérült testű emberként is arra törekszik, hogy teljes életet élhessen. Jól tudja, hogy a gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.