Gyorsan, mégis nyúlottan teltek az ünnepek.. Kicsit betegek lettünk.Anyós, gyerekek, aztán persze én is. Már nagyjából túl vagyunk rajta. A lényeg, hogy a Karácsony varázsa megvolt.
Nem tudom, ki hogy van vele, de jobb szerettem volna, ha fehér karácsonyunk van. Úgy puha-pihe lepelbe burkolózva az ünnep is valahogy káprázatosabb tud lenni. Egy jó séta a vacsora után, a ropogó hóban...hmm... erre vágytam volna. Nem így lett. Meleg volt, dühös meleg, nem ide való, mégsem éreztem, hogy elzavarnám, ha tehetném. Barátkoztunk inkább. Kimentem elszívni egy-egy cigarettát és élveztem, hogy a lelkemben tél, a tájban pedig tavasz tombol.
Valahogy sok tekintetben ez a karácsony hozta meg számomra az igazi ünnepet. Hiába volt meleg az idő, két beteg gyerek és szegény anyósom, a kedvem mégis szikrázott a napsütéssel versengve.
A nagymamám 23.-án és 24.-én délelőtt velünk volt. Ez már ünnep volt magában is. Megtanított zserbót sütni. Istenem, nagyon jó érzés volt, hogy ennyi idősen odaállt és mutatta, hogyan gyúrjam a tésztát. Én persze nyakig belemásztam a tálba és két kézzel nyomkodtam, döfködtem. Helyre rakott. Nyújtófa, liszt és húdeegyszerűnektűnőbarominehéz gyúrás. :) imádtam nézni.
Fáj már mindene. Különösebb baja nincs, szerintem száz évig fog élni, de az ízületei már viselik a kort. Az agya viszont! Az aztán ott van. Nem ósdi a felfogása, nagyon is képben van és bármennyire is igyekszik zsörtölődni és mormogni, a szíve is megvan még, de rendesen.
Szóval, néztem ahogy gyúrja a tésztát és hirtelen egy régi búboskemencét láttam mögötte, szöszmötölő macskával, friss beigli illatot éreztem és szinte hallottam a tűz ropogását. A haja régen is ősz volt, már harmincöt évesen is, de büszkén viselte, sosem takargatta. Így hát csak a háta egyenesedett meg kicsit és a vén göbök tűntek el az ujjairól.
Gyúrta, porolta a tésztát én meg csak mosolyogtam. Rám nézett és tudtam, kicsit ő is visszarepült velem az időben. Az ujjai régóta csak a horgolótűt fogták, de most újra belebújhattak a melegtészta ölébe és megpihenhettek a puhaságba. Újra haszna volt ezeknek a régi mozdulatoknak, és mintha sosem láttak volna mást csak zserbó tésztát, magabiztosan dagonyáztak.
Aztán átvettem (mert rám szólt, ne csak bámuljak, dolgozzak is) a tapicskolást és a többit nekem kellett csinálni. Persze nem bírta megállni, hogy ne szóljon és ne mozduljon bele, így a remekmű kettőnk műve lett és rettentő büszke voltam rá.
Amikor kiderült, hogy egyszerre három családtagom lázas, egyszerűen elvesztettem a talajt. Tudni kell, hogy anyósomnak nemrég stroke-ja volt, amit sikeresen megúsztunk, de sajnos bármikor visszajöhet, így amikor megláttam, hogy zavart, azt hittem itt a vég.
Szóval kapkodtam, dorgáltam, csapkodtam, hisztiztem, veszekedtem. Aztán a drága nagymamám, aki csendben tűrte a sarokban a hisztimet felállt megfogta a két kezem és azt mondta elég erélyesen. - Felállsz, beveszel egy nyugtatót, kimész elszívsz egy cigarettát és lenyugszol.Így nem lehet karácsonykor viselkedni, bármi történik, akkor sem.
Kimentem, bevettem, elszívtam, bőgtem, rájöttem. Nem tudok változtatni a hirtelen betegségen. A karácsony viszont nem vár miattunk,de nem is a hiszti helye. A meghittség, a mosoly, a simogatás, a puszi, a csillagszoró és a karácsonyfa helye.
Bementem, mosolyogtam, és helyreraktam mindent, legfőképpen magamat. Másnap egyedül díszítettem a fát, mert nagyit elvitte anyu, nehogy elkapja a betegséget, a férjem meg a gyerekekkel aludt délben, mert hirtelen ő is rosszul érezte magát.
Nem voltam szomorú, sem csalódott. Mosolygott a szívem és a lelkem is. Sosem díszítettem még fát. Mindig apu díszítette aztán a férjem. Ők órákig szöszöltek vele, én fél óra alatt megvoltam. De jó volt. Szép lett. Ott ültem alatta és megköszöntem az Istennek, hogy vagyunk, ha betegen is, de együtt vagyunk és szerethetjük egymást a szeretet ünnepén. Hiszen ez a dolgunk. A szenteste békésen, nyugodtan és hangulatosan telt.
Másnap a testvéreméknél jött össze a család, hangos volt és nyüzsgő, de egyben mégis megható. A fa alatt, amikor a titokzatos csengő hangjára kisorjáztak a gyerekek és odaálltak mellénk, összekapaszkodott az egész nagy család és együtt ringatóztunk egy gyönyörű karácsonyi dalra. Mind. Egy irányba mozgott a testünk. Sírtunk és nevettünk. Soha nem éreztem még ennyire, hogy van szeretet és össeztartozás. Mit gondoltam én már ekkor betegségre meg kapkodásra! A pillanat varázsa feltöltötte a szívemet, hogy még egy évig izzon a szikra, akkor is, ha már elmúlik karácsony.
Aztán mindenki külön kívánt szép ünnepet mindenkinek. Nekem a nővérem jött a nyakamba és zokogtunk percekig, és bár nem beszéltem vele erről, tudom, hogy ő is félelmében sírt és én is. Féltünk és félünk, hogy apunak ez az utolsó karácsonya velünk. Ezután persze aput kaptam derékon és ő meg olyanokat mondott, ami inkább búcsúzás volt... Azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra és legyek jó és ne adjam fel az álmaim. Viszont ne égessem két végén a gyertyát, mert hamar elmúlok, mint Ő is, és nagyon szeret engem.
Igen, én is nagyon szeretlek apukám....
A két gyermekem eközben összeölelkezett a fa előtt... négy évesek... maguktól...jól megszorongatták és puszilgatták egymást...Mindenki őket nézte, meghatottan.
Később éreztem, hogy a nagymamám figyelt engem. Megkérdeztem miért néz? Azt mondta, megváltoztam,
kivirultam, gyönyörű vagyok.
Drága nagyikám, bárcsak hinnék neked... szeretlek.
Most ennyit tudok leírni... Fáj a szívem, és a lelkem is...
Remélem
az a két ember, akitől idén karácsonykor a legszebb ajándékokat kaptam,
a szavaikat, a szeretetüket, jövőre is ellát még jó tanácsokkal.
Még egy mondat. persze ünnep után gyerekorvosi rendelőben kötöttünk ki, lázasan, nem nagy a baj, de mégis csak baj. Szóval, rendelő, csend,
mélázó, lappadt tekintetek...
Kisfiam egyszer csak rázendít : Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég, de ha vigyázunk rá nem alszik ki még....
Mindenki arca felragyogott.