Előítéletek

dalmi, 2015, április 4 - 20:45

Mielőtt ítélkezni kezdünk – ami manapság rendkívül jellemző a társadalomra – javaslom nézzünk mélyen magunkba, és gondoljuk át, minket nem e lehetne kritizálni a kinézetünk, a stílusunk, a zenei ízlésünk vagy esetleg a párunk miatt.

Ha egy kicsit is őszintén bevalljuk, a válasz igen. De, lehetne. Akárkire lehet kígyót-békát mondani amiatt, amilyen.

Igen, például a melegekre gondolok. Manapság sokkal elfogadottabbak a társadalom számára, mint néhány ezer évvel ezelőtt, de még mindig olyan problémákkal kell megküzdeniük, amikkel egy embernek sem kellene.

Gondolok itt a házasságra például. Hogy jövünk ahhoz, hogy két ember boldogságát akadályozzuk akkor, ha ők együtt szeretnék leélni az életüket? Csak azért mert mi éppen máshogy gondolkozunk, mint ők, vagy a másik nemhez vonzódunk? Hogy jövünk ahhoz, hogy eltiltsuk gyerekeinket esetleges meleg barátaiktól, vagy, hogy csak szimplán ítélkezzünk és utálkozzunk felettük? Sehogy.

Az első érvem, ami emellett szól, az, hogy egyenlő emberek vagyunk, függetlenül kortól, nemtől, vagy a szexuális orientációtól. Ugyanaz a csontváz alkotja testünket. Nincsenek emberek, akik aranyból vagy ezüstből vannak. A végén, úgyis por és hamu leszünk. Nem válogathatjuk meg, kibe szeretünk bele. És akárki kerülhet olyan helyzetbe, amikor épp hatalmas fordulatot vesz az élete, mert akkor jön rá, hogy nem ismerte elég jól saját magát. Akárkivel megeshet, hogy egy másodperc alatt döbben rá élete nagy hibájára.

Kérdezném én, miért van az, hogy ha egy nő és egy férfi „első látásra egymásba szeret”, az elfogadott és normális, míg ugyanez azonos neműek esetében „undorítónak” és „polgárpukkasztónak” van titulálva?! Véleményem szerint, ez az undorító. Beskatulyázunk egy embert, abban hitben, hogy ismerjük, pedig egyáltalán nem. Nem ismerhetsz egy embert, anélkül, hogy leülnél egy esetleges kávé mellé beszélgetni vele. Kíváncsi lennék, hány ember beszélgetett már egy jót egy meleggel, anélkül, hogy tudna erről. Maguk is meglepődnének.

Nem válogathatjuk meg a sorsunkat, és azt sem mi döntjük el, mit érzünk. Egyszerűbb lenne az életünk érzelmek nélkül, de ugyanolyan unalmas is.

Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.

Ez nem egy betegség, és nem is ragályos. Az illető nem szükségszerűen lelki sérült, vagy küszködik pszichés problémákkal, mint azt sokan gondolják– és aki küszködik, az is amiatt, hogy a többi ember utálkozása miatt a lehető legrosszabbul érzi magát.

Annyi ocsmány jelzővel illetik ezeket az embereket, hogy már néha az én lelkemnek fáj. Mi rossz van abban, ha valaki boldog? Ha azt az embert, akivel jól érzi magát, akivel nem feszélyezett, a saját nemében találja meg? Mit szólna hozzá valaki, ha őt illetnék különböző jelzőkkel, azért amilyen?

A kalapomat megemelem és tisztelem azokat, akik ezt nyíltan felvállalják. Átérzem. Nem, nem is, átérezni nem tudom, viszont gondolom ez milyen hatalmas döntés, és hogy ez mennyire nehéz. Amikor valaki éjjeleket átgondolkozva jut arra a döntésre, hogy mondja el a családjának, azoknak akiket a legjobban szeret, majd gondolkozik azon, hogy fognak ehhez hozzá állni és hogy fogják elfogadni olyannak, amilyen.

Félre értés ne essék. Én nem vonzódok a saját nememhez. Viszont elfogadom azokat, akik igen. Nem hiszem, hogy valakire, akit mélységesen szeretünk utálkozva tudnánk nézni, miután megtudjuk róla azt, amit remegő hanggal félénkkel közöl velünk. Legalábbis én nem tudok.

Nem tudjuk megválogatni a személyiségünket, sem azt merre sodor minket az élet. Nem vagyok vallásos, de szentül hiszem, hogy a sorsunk meg van írva, és minden okkal történik. Akárhogy próbálunk ezen mesterkedni az élet valahogy mindig vissza fog terelni minket arra az útra, amit nekünk szánt.

Úgy gondolom, ettől leszünk emberek. Mindenkinek saját magában kell leküzdenie az utálkozást. Mert aki másokat szid, azt azért teszi, mert saját magával sincs megelégedve.

Mindenki változik, és mindenkinek változnia is kell. Ne féljünk az újtól, ne akarjuk elnyomni azt akik, amik vagyunk.

Az írás hossza kb. 3 ezer karakter