Elszigetelve

Daniella L. May, 2015, május 15 - 10:19

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

A szokásos napi bevásárlásomra készültem. Kulcs, pénztárca, ablakok bezárva a lakásban, indulás. Gyönyörű volt az idő aznap, úgyhogy nem is vettem fel a pulcsimat. A városban sétálgatva valahogy mindig figyelem az embereket. Jönnek-mennek, intézik a dolgukat, sietnek, vagy éppen megpihennek egy padon. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy milyen életük lehet. Ha hirtelen az ő helyükbe kerülnék, vajon milyen problémákkal, gondokkal kellene szembesülnöm? Milyen boldogság, öröm van az ő életükben? Egy idős néni totyogott előttem az úton. Alig bírt már menni szegény, de mennie kell. Aztán megláttam egy anyukát, babakocsit tolt, mellette pedig egy négy-ötéves forma kislány sétált. Szinte egyszerre értünk a bolthoz, így volt alkalmam segíteni az anyának kinyitni és megtartani az ajtót, míg bemegy a gyerekekkel. Mentem utánuk én is, és fél füllel hallottam, amint a biztonsági őr az anyához beszél.

– Itt kötelező a bevásárlókocsi vagy kosár használata! – mondta szigorú hangon.
– De hát hogy vigyem be a kosarat is, a babakocsit is? – kérdezte az anyuka.
Választ már nem kapott, a biztonsági őr figyelmeztette, ha nem visz kosarat, be se léphet a boltba, úgyhogy csak vett egyet, és megpróbálta egyik kezével tartani, másikkal a babakocsit tolni.
– Anyaa! Fogd meg a kezem! – szólt egy vékonyka hang, az anyuka kislánya nyugtalanul lépkedett az anyja után.
– Nem tudom, tele a kezem, gyere már! – szólt vissza neki, próbálta intézni a bevásárlást, látszott rajta, hogy kapkod.
Gondoltam, hogy biztos nem lehet kellemes így bevásárolni, azért siet annyira, szeretne minél hamarabb túl lenni ezen az egészen. Mivel nem fogta meg a lánya kezét, a gyerek odament az egyik polchoz, és nézegetni kezdte a tésztákat. Lemaradt az anyjától, aki egyre hangosabban kiabált neki, hogy jöjjön már utánuk. Kizökkentem a ritmusomból, nem tudtam róluk levenni a szemem, figyeltem őket, az anyát, aki egyre idegesebb lett, a kislányt, akit nagyon érdekelt a boltban minden, és a babakocsiban alvó, körülbelül egy éves kis csöppséget. Az anyuka hangosan kiabált a lányával. Rászólt, hogy miért nem megy már, hagyja békén a polcokat, miért nyúlkál mindenhez hozzá, és amúgy is legyen már ott mellette, mert sietnek. Az emberek a boltban rájuk sem néztek. Senkit sem érdekelt az anyuka kínlódása, hogy egyedül van két gyerekkel, babakocsival, bevásárlókosárral. Egykedvűen kerülték ki őket, de volt olyan is, aki rosszallóan nézett rájuk, de ugyanúgy elment mellettük, mint bárki más. Az anyuka a húspultnál beállt a sorba, a lányát maga mellé parancsolata.
Mögéjük álltam én is.
– Anyaaa! Mikor megyünk már? – kérdezte türelmetlenül a kislány.
– Mindjárt megyünk – szólt az anyuka, miközben a hentesárut próbálta szemügyre venni. A kislány kihasználva, hogy anyja éppen nem rá figyel, elindult a konzervek felé. Egy ideig nézegette őket, majd feléjük nyúlt és egy óvatlan pillanatban a konzervek leestek a földre. Az anya, és persze mindenki a boltban, a zaj irányába fordult, ahol a kislány állt, ő rémült arccal nézett vissza az anyjára. Az anyuka kiállt a sorból és veszekedni kezdett a gyerekével.
– Nem megmondtam, hogy maradj mellettem? Hogy ne nyúlj semmihez? Nem igaz, hogy nem bírsz nyugton maradni két percig! – és csak ömlött a szó belőle, mintha nem is érdekelte volna, hogy hányan hallják, látják. Igyekezte visszapakolni a konzerveket a polcra, de a keze remegett az idegességtől, a konzervek nem akartak a helyükön maradni.
Az emberek meg sem mozdultak a boltban, látták, hogy mi történt, de mikor kibámészkodták magukat, mentek tovább a dolgukra. Az anya csak üvöltözött, a kislány pedig sírni kezdett. Hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcán, de ez sem hatotta meg az anyját, még mindig a konzervekkel küszködött. Szinte földbe gyökerezett a lábam. Az idő, mintha lelassult volna, alig tértem magamhoz a látottak után. Az anyuka kapkodott, kiabált, és egyre csúnyábban szidta a gyereket, a kislány sírt, ez pedig nem érdekelte a körülöttük lévő embereket. Senki sem akart beleavatkozni, segíteni valahogy. Mintha ott sem lettek volna. Nem bírtam tovább, éreztem legbelül a késztetést, valahogy segítenem kell. Elindultam feléjük, közben akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy már azon gondolkodtam, vajon meg tudok-e majd szólalni egyáltalán.
– Segíthetek? – guggoltam az anya mellé, aki abbahagyta a kiabálást. Meglepett arccal nézett rám, gondoltam, hogy nem sokszor látott még olyat, hogy valaki segít.
Próbáltam visszapakolni a konzerveket, de még nekem sem ment olyan könnyen, olyan labilis volt az egész „rend” ott, a konzervek között.
– Köszönöm – mondta halkan az anyuka.
Rámosolyogtam. A kislány még mindig sírt, az édesanyja pedig valahogy ekkor ocsúdhatott föl abból a kábulatból, amibe került, valaki belépett az ő kis szigetükre, segíteni próbál.
– Nincsen semmi baj, visszapakoljuk – mondta már nyugodtabb hangon a kislány anyukája, a gyermek pedig megértően bólogatott, miközben szemeit dörzsölgette két, aprócska kis öklével.
Elkészült a nagy mű, sikerült visszarakni a konzerveket, de nem voltam benne biztos, hogy ha valaki megpróbál majd onnan levenni egyet, nem borul le megint az egész.
– Még egyszer, köszi.
– Nincs mit – mosolyogtam megint, de legszívesebben sírva fakadtam volna én is, mert a kislány még mindig sírt.
Együtt indultunk újra a hentes pult felé, megkérdeztem a kislányt, hogy lenne-e kedve megfogni a kezem. Csöndesen engedelmeskedett, mintha már jó ideje ismernénk egymást, valamiért bízott bennem. Lassan kerültünk sorra, de közben végig az anyukával beszélgettem. Kiderült, hogy beteg az egy év körüli, babakocsiban alvó csöppség, szinte egész éjjel ébren volt vele, a kislány pedig valószínűleg elkapta tőle, nem mehetett oviba, éppen az orvostól jöttek. Az anyuka csak mondta, mondta, nem tudom, hogy azért, mert zavarban volt, vagy azért, mert olyan ritkán sikerül beszélgetnie valakivel, mert még ezt is elképzelhetőnek tartottam. A kislánya végig fogta a kezemet, lassan megnyugodott.
A pénztárhoz értünk, fizettünk, az ajtónál pedig újra segítettem, hogy ki is tudjanak jutni a boltból. Elköszöntünk, én pedig próbáltam magamhoz térni a történtek után. Hogy lehet az, hogy senki sem akart segíteni nekik a boltban? Hogy egy árva lelket sem érdekelt, hogy mi történik egy kicsi gyerekkel? Hogy az emberek szó nélkül nézték, amint egy felnőtt üvöltözik a gyerekével? Persze értem én, mindenkinek meg van a maga gondja, a maga problémája, nem akarnak beleavatkozni, mert… ki tudja, pontosan miért is. Elkülönülve a többi embertől élik mindennapjaikat, manapság már nem segítőkészek az emberek. Mindenki a másikra vár, hogy majd valaki úgyis segít, vagy megoldódik a probléma úgy is, ha nem avatkoznak közbe, pedig egy apró kis gesztussal, egy csöppnyi jó szándékkal érezhetnék úgy a kirekesztettek, hogy nincsenek egyedül. 

Az írás hossza kb. 5 ezer karakter

Nekem is tetszett az írás,

Nekem is tetszett az írás, gondolom, nem (nagyon) fiktív, tök jó, h segítettél :)

Köszönöm

Köszönöm szépen a kritikát, igazad volt, úgyhogy javítottam még rajta! :)

véleményem a művedről :)

Érdekes írás, bár meg kell jegyeznem, hogy rettentően sok a szóismétlés! Erre máskor figyelj oda.Kacsintás

Amúgy pedig a tehetséged megvan az íráshoz!Tongue out