Elthenvirg - Levél egy öreg vitéztől

Évszám
2010

(Részlet az „Elthenvirg" című készülő kalandregényből)

Mit mondhatnék? Hazaértem. Igen hosszú utat tettem meg, olyat, amilyet senki más. És jó itthon lenni. Ennek ellenére a világ, melyben jártam, visszahúz. Vágyódom vissza. S talán nem véletlenül. Mert a levél, amit a végső pillanatban adtak oda, s amit csak most tudtam elolvasni, megrázott. Minden jó emléket eszembe juttatott. S olvasása közben úgy érzem, hogy ismét ott vagyok.

Egy öreg vitéz írta, aki mindent megtett, hogy népét megmentse. S ahogy e sorokat látom, feldereng előttem az arca, és mindenki másé, aki a történetben szerepelt. Hiányoznak.

Maga a levél így szól:

 

Kedves Botond!

Sajnálattal hallottam, hogy búcsúzol. Sokat tettél értünk. Tudom, hogy a történet végét nem így gondoltad, de ne búsulj, mert senki sem így gondolta. Ha elmész, ez a néhány szemelvény juttasson eszedbe minket, a mi világunkat. A könyveimből válogattam őket. Olyan iratok, melyek jellemzőek ránk.

 

„Kezdetben a bölcsek rendelték el az élet dolgait. Ők határozták meg, mi hogy legyen, kedvük szerint irányították a világot. Számukat nem tudja senki, eleinte valószínűleg tizenheten voltak, de lehet, hogy többen, és ez a szám később is változhatott. Tizenkét nevet említ meg a történelem, ezek a következők: Borar, Dwellar, Fogund, Nmí, Magadur, Azbegil, Araftor, Pergon, Thragodar, Anbegul, Xemial, Iyaran. A többiek neve ismeretlen ők másfelé fordultak, feledésbe merültek.

Egyszer közösen létrehoztak egy különös területet. Úgy akarták, hogy dús legelők tarkítsák méregzöld füvekkel, sűrű erdők fedjék, melyekben hemzsegnek a vadak, havas hegycsúcsok emelkedjenek rajta, szédítő magasságokkal, s földje legyen termékeny, mézédes gyümölcsösökkel, tiszta folyókkal. Közös elhatározás szerint elnevezték Nagy Térségnek. Anbegul, Xemial és Iyaran azonban nem vettek részt ebben. Őket csak azért kapcsolják a Nagy Térséghez, mert a nevük fönnmaradt, igaz, ez sem biztos, csak Anbegulról tudták, hogy valóban így nevezték. Rajtuk kívül tehát mindannyian részt vettek a megalkotásban, Pergon, Nmí, Araftor és Azbegil ezután már megelégedtek, és nem foglalkoztatta őket tovább a terület, előbbi kettő később sem tért vissza. A többi bölcs azonban különösen nagy érdeklődést tanúsított iránta. Kettőjük nem nyugodott, elcsábította őket a föld. Elhatározták, hogy a halandó életet választják, a kincsekben gazdag vidéken. Dwellar és Fogund leereszkedett, és emberré lett. Mindent megkaptak, amire csak vágytak, hiszen egykori társaik mindent megadtak nekik. Mindketten ifjú képében jelentek meg. Családot nemzettek, és kialakították élőhelyüket egy csodálatos hegyközben, egyik nyugaton, másik keleten. Napestig vadásztak, semmi gondjuk nem volt, testvéreknek tekintették egymást.

Múlt az idő. Amíg Fogund bölcsen megelégedett a dolgokkal, s egykorról megmaradt nagy tudását jóra használta fel, addig Dwellar egyre kapzsibb lett. Már nem tudta hogyan kimutatni gazdagságát. Hatalmas palotát építtetett, s elnevezte Arsgiriz- Zigzigoromnak, de még abban sem érezte jól magát. Irigység gyötörte társa ellen, pedig nem volt rá semmi oka. Azonban az idő vasfoga keményen beleharapott, és Dwellar megérezte, milyen nagy teher az emernak a halandóság. Újabb kéréssel rukkolt elő a bölcseknél, örök életet akart, de kérését elutasították. Igaz, még így is rendkívül hosszú életet élt.

Időközben Fogund, akinek szintén hosszú élet adatott meg, meghalt, és vagyonát fiára, Melgerre hagyta. Mikor az öreg Dwellarhoz eljutott a halálhíre, az felkereste Melgert, aki a vagyon átvételével mintha Dwellar irigységét is kivívta volna.

- Édes fiam, itt már nincs hely két népnek. Ez egy hegyköz, és már nem tud ellátni minket. Olyan nagy a világ! Te még fiatal vagy, én meg maholnap meghalok. Keress hát új hazát, meglátod, néped hálás lesz, ha kivezeted őket innen!

Melger hitt az öregnek, és tényleg kivándorolt. Mivel népe valóban nagyon szerette, és igaz vezéreként tisztelte, a bölcsek rendkívül hosszú élettel ajándékozták meg. Több mint ötszáz évet élt, és csak azután halt meg, miután átkelt a hegyköz kapuján, és letelepedett a Bak folyó alföldjén. Itt aztán kialakult egy fejlett civilizáció.

Dwellar elégedetten halt meg, és fiát, Feldort ugyanolyan gonosz módon tanította, mint amilyen ő volt. A bölcsekről mélyen hallgatott kialakított egy vallást, mely kegyetlen és bosszúálló isteneket tisztelt. Melger fiait örök gyűlölet övezte Feldor fiai által."

 

„A Bak-alföldről több irányba vándoroltak Melger utódai, mikor túlnépesedtek. Innen mentek fiai Salactiumba, Erk-Eboneiatyrba, Vorlad-ba, Syphissiába, Dortyniába, Bakcsóföldére, Mohrgendonba, és tőlük származik Hosszúvég népe is. Ezek, és még más, a tengerekről behajózott népek alkotják most az ismert világot, melyet a bölcsek Therrex Elthenvirgnek, azaz a gyémánt földjének neveztek el, amikor mai formájára kezdett hasonlítani.

A népek vándorlásuk során rengeteget felejtettek, változtak. Nem ismerték már eredetüket, s nem tudhatták biztosan, hogy bölcsek teremtették őket. Mindenféle vallást alakítottak ki. Nagy részük nem hitt semmiben, mások idegen kereskedők vallását vették föl, s megint mások a természetet tisztelték. S a népek, melyek a kezdettől fogva jelen voltak e földön, az utóbbi időben lázasan kutatják eredetüket. Számos elmélet született, legtöbbjük csak afféle mese, más helyeken meg nem egy egész nép, hanem egy életközösség, egy konkrét terület lakosságának eredetét próbálják meghatározni. A legabszurdabbtól a leglogikusabbig megtalálhatóak az ilyen eredettörténetek. Leírásra kerül most az egyik talán legérdekesebb.

A nép ajkán élő mesét egy krónikás jegyezte le. Mai olvasat szerint így szól:

„Ez a bejegyzés I. Arkhez császárnak, Frimeelk fenséges uralkodójának királyi parancsára írattatott, Frimeelk létrejöttének 532. évfordulóján, A Nagy Birodalom Salactium tartományának népéről."

Itt, egy időben teljes falvak maradtak üresen, mert a lakosság a közeli erdőségekbe vonult.

Mi lehetett az ok? Sokakat foglalkoztatott a dolog. A helybéli felfogás szerint egy szerencsétlen napon kezdődött.

„Egy faluban, melynek nevét nem említik sehol, élt egy parasztgazda. Ennek egy borús őszi napon meghalt egyetlen felsége. Volt is sírás-rívás a vidéken, mert az asszonyt mindenki szerette: mindenkivel kedves volt, segített az embereken. Éppen ezért sokan eljöttek a disznótorra, amit a temetésre szerveztek. Majdnem az egész falu. S mikor ittak a gazda egészségére, nem sajnálták a bort. Előkerült az összes hordó a pincéből, s egy-kettőre elcsapatták a szomorúságot. Nagy mulatság lett a temetésből.

Volt azonban egy különös szokás arrafelé. A disznót akkor vágták, helyben, és nem pedig a tor előtt. A vendégek étvágyát akkor fokozza is, ha látják, ahogy készül az étek. Hanem amíg a vendégek mulattak, a kiválasztott hízó még akkor is négy lábon járt. Már többen odajöttek, sürgetni a gazdát, hogy: „Bátyámuram, ha nincs disznó, hát mink mit fogunk enni? Siessen kend, mielőtt valamennyien éhen pusztulunk!" Nem volt más választás, le kellett vágni az állatot. Az emberek kissé sokat ittak már, s most mindenki vidáman tódult ki az udvarra, mivel nagy látványosság lesz. Ott állt már a gazda a tőrrel, hogy ledöfje az addigra elővezetett áldozatot. De az nem adta könnyen az életét, rohanni kezdett körbe-körbe az udvaron. No, több se kellett a részeg vendégeknek! Üldözni kezdték bottal, bunkóval, fejszével, vasvillával. Közben eszüket vesztve üvöltöttek.

És ekkor történt valami egészen különleges. Fény támadt, a disznónak hirtelen szárnyai nőttek, és fölemelkedett. Olyan szárnyai voltak, mint az angyaloknak; fehér tollas, ragyogott az minden részén, ahol csak érték a nap sugarai.

Mindenki megtorpant, és csak bámulták a sertést. Elhalt minden ordítás, csak a kutyák ugattak, eszeveszetten. A disznó meg egyre csak emelkedett. S követte őt a többi is, akik csak az udvarban voltak, mind szárnyaltak, lassan, magabiztosan felfelé. Senki sem mert utánuk lőni, vagy hajítani semmit. Ekkor berohant egy paraszt az utcáról.

-Emberek! Szöknek a disznók! Az egész faluban! Mit csináltak maguk?

A vendéglátó gazdának ötvenkét disznaja volt, de mind elszállt. A falu összes disznaja most már egy nagy felhőt alkotott az égen, és egyre emelkedtek, egyre távolodtak. Az emberek magatehetetlenül nézték őket.

- Napnyugat felé mennek - jegyezte meg valaki.

Később kiderült, hogy a környező falvak disznói is csatlakoztak a csoporthoz. De csak a disznók.

Mindez történt Salactiumban, ahol az erdők találkoznak a síkkal. Ezek a parasztok, akikkel mindez megtörtént, többé soha nem foglalkoztak állattenyésztéssel, s az erdőkbe költöztek, s vadászatból éltek meg. Egész falvakat hagytak üresen. Jó néhány olyan falu volt az Alföldön, mely látta ugyan a disznószállást, de nem hittek sem a szóbeszédnek, sem a saját szemüknek, s kósza madárrajnak gondolták a sertéseket. Gyakoriak voltak arrafelé a vándor seregélyek. Noha szívük mélyén tudták is az igazat, soha nem merték bevallani maguknak, nem hittek benne. Ők megmaradtak az állattenyésztésnél, ott a szántóföldeken, s növényeket termesztettek, továbbra is.

De vajon tényleg ez volt-e az igazság, vagy csak valami öreg paraszt képzeletének szüleménye az egész?"

Így fest tehát egy „magyarázat", melyet Keleten beszélnek. De sok más történet is élt abban az időben."

 

„S töre réa ellened Kulusnak magos várára, mellyet védelmeze az nagy vezír: de vitézséged jutalmául megvéd téged a dicső fal."

:

„Szép vala Bakcsó vára, fellegek élén tornya

Hősei védik meg tőle, ki rettegi sok

Élet atyját, sírban bár feje, onnan is éber,

Ő támadja meg őrét kelet országnak."

[...]

(Eposz-részlet Bakcsóvár ostromáról)

* * *

Most, hogy a vihar elcsendesedett, s Elthenvirg odaveszett az idegen népek áradatában, egyre fontosabb, hogy megőrizzük ősi múltunk és egykori élőhelyünk kultúráit, történetét, hogy mindenki tudja meg, mi dőlt romba egy ismeretlen nép karmai között, melyet még a bölcsek sem tudtak irányítani. Itt, Ovudarmban, ahová megmaradt népemet vezettem, be kell illeszkednünk, de ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk a csodás Elthenvirg földjét, mely mindnyájunknak otthont adott egykor. Remélem, megérted, hogy nekünk ez a legfontosabb feladatunk, hogy szeressük egymást, és EMLÉKEZZÜNK! Emlékeznünk kell mindenre. Mert csak annak van jövője, akinek múltja is van! És ha visszatérsz egykori világodba, ne felejtkezzél meg rólunk, hosszúvégiekről, s azokról sem, akik nem hagyták el Elthenvirget, mert ragaszkodtak ősi földjükhöz. S te szeresd saját világodat, nemzetedet és földedet, mert az az egy, ami sosem lesz hűtlen hozzád, sosem hagy cserben! Kívánok neked jó utat Magyar Földedre.

Üdvözlettel, a te örök barátod és patrónusod

Telen,

a mindenkori hosszúvégi