"Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét meg kell újítani - mindenestül."
A természettel, az állatokkal s a növényekkel együtt nyáron Ádámka is kivirult. Bár még csak hét éve ismerték a világon Paulovics Ádám személyét, ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy tudja, Ádámka olyan felnőtt lesz, sőt, már most olyan gyerek, akit csak a nyár tud igazán boldoggá tenni.
A tél túl hideg és sötét, az ősz és a tavasz meg semmilyen, csak egyfajta átmenet, mint a piros és fehér között a rózsaszín. A rózsaszínt sem veszi éppúgy senki komolyan, mint a tavaszt meg az őszt. Változó voltával, kiszámíthatatlanságával és szeszélyével épp olyan ez a két évszak, mint a szerelmes lányka, aki az egyik percben még csalfán mosolyog, máskorra viszont hátat fordítva tudomást sem vesz az emberről. Lehet, hogy néhány hétig, esetleg hónapig vonzó a huncutság, de egyszer mindenki rájön, hogy jobb biztosra menni. Mint a téllel meg a nyárral.
Nem tudni, Ádámka miért csak a nyarat szerette, de így volt. Olyan hat éves lehetett, amikor anyja a karácsonyi ebéd közepén közölte a rokonokkal, szó sincs arról, hogy Ádámka nem örül az ajándékoknak, nem emiatt van annyira rossz kedve, hogy asztalhoz sem ül, egyszerűen csak utálja a telet. Tágra nyílt szemekkel, megértést színlelve bólintottak a vendégek, akik nem sokkal ezután távoztak.
A fiú jó nevű, megbecsült munkát végző szülei vele ellentétben ki nem állhatták a nyarat. Apja, Károly főorvosként dolgozott a budapesti Honvéd Kórházban, míg anyja, Emma pszichológusként magánrendelést vezetett. Károlynak alapos oka volt rá, hogy utálja a meleg évszakot: a kórháznak alig jutott pénze a klíma üzemeltetésére, így izzadva, ventillátoroktól várva a megváltást az apa valósággal szenvedett, ha dolgoznia kellett a melegben. Ilyenkor azt kívánta, bár ne tanult volna annyit, bárcsak ne követte volna szülei intelmeit, s most boldog autószerelőként sötét, hűs pincéjében azt csinálhatná, ami valóban érdekli. De nem tett és nem is fog így tenni soha, hiszen ő dr. Paulovics Károly, a főorvos. Főorvos nem lesz egyik napról a másikra autószerelő, ez olyan, mintha egy oroszlán máról holnapra kitalálná, hogy házimacska lesz. Munka-munka, állat-állat, de nem ugyanaz a tekintély. Így hát Károly, ha túl melegnek érezte harmadik emeleti rendelőjét, lement a pincébe, ahol szerszámok helyett halott embereket tároltak, de legalább hideg volt. Vérfagyasztóan hideg.
Emmának nem volt ilyen mély oka arra, hogy ne szeresse ezt az évszakot, egyszerűen csak ilyenkor kevesebb beteg jutott neki - a napsugaraktól annyi depressziós ember érzi magát jobban, hogy Paulovics Emma a Pszichológia a gyakorlatban c. szakmai folyóiratban tavaly júliusban publikált is a témáról egy hat oldal terjedelmű cikket. Volt rá ideje, mert akkor is eltűntek a betegei, mintha azáltal, hogy közelebb kerül egyik égitest a másikhoz, egyszerre szerethető, varázslatos, örömteli hellyé változna a Föld. Na persze, gondolta magában, majd novemberben sorra visszajönnek összetörve, s ő kezdhet mindent elölről.
Ilyenkor több ideje maradt Ádámkára, illetve csak maradt volna, hiszen orvos házaspárként megannyi társadalmi elvárásnak kellett megfelelniük. Ők azonban mosolyogva eleget tettek ezeknek, más választásuk nem is volt. Tavalyelőtt például, amikor húga le akarta őket beszélni egy hétvégi szakmai konferenciáról, hogy helyette inkább együtt utazzanak le a Balatonra néhány napra, Emma alaposan összevitatkozott vele, testvére szemére vetve, hogy ő pszichológus nem pedig irodista, mint amaz - ettől a naptól nem beszéltek egymással. Emma szerint legközelebb akkor fognak, ha kartont nyit húgának a rendelőjében, hiszen annak teljességgel elment az esze.
Ádámka tehát nem volt különösebb összhangban szüleivel, igazán jóban csak huszonöt év múlva lettek, amikor dr. Paulovics Ádám megnyitotta nőgyógyászati magánrendelőjét Buda legelőkelőbb kerületében. Most, így hétévesen Ádámka legjobban a nagyszüleivel szeretett lenni. Velük lehetett játszani, kacagni és huncutkodni anélkül, hogy azok idegesen ráförmednének, vagy úgy beszélnének hozzá, mint aki szellemileg kissé visszamaradott. Igen, szülei gyakran lebecsülték a fiú képességeit, ezért is kellett korán, hatéves korától korrepetálásra küldeni két-három tantárgyból. A szülők nem győzték hangsúlyozni az oktatási rendszer hiányosságait, saját, nyugaton szerzett tapasztalataikat, amit a magyar általános iskolák színvonala meg sem közelített. Ezért és hogy Ádámka biztosan megvalósíthassa önmagát, nyáron, ha nem a nagyszüleinél játszott, akkor a nagyszüleivel járt korrepetálásra.
Ennek ellenére a fiú élvezte a napsütést, a balatoni hétvégéket, a
fagylaltot, a főtt kukoricát, na és az illatot, amit lent Siófokon érzett, ha
beleszagolt a nyáresti levegőbe.
Az egyik ilyen, máig sokat emlegetett szombati napon történt, hogy Ádámka elment a nagyszüleivel egy siófoki áruházba vacsorát vásárolni, na meg néhány
finomságot, amit a fiú bár nem követelt, de szívesen elfogadott. Imádták kényeztetni a kicsit.
Apja és anyja ezen a nyáron nem jött le, Károly ugyanis ügyeletes volt a
kórházban, Emma pedig egy új cikk publikálására készült. Ádámkának
tulajdonképpen nem is hiányoztak különösen, ő egyszerűen csak élvezte a nyarat,
számára ez jelentette a szabadságot.
Mozgékony kisfiú lévén, míg nagyszülei vásároltak, a fiú hol ide-hol oda szaladgált az áruházban, ami azonban senkit nem zavart, hiszen hibátlan neveltetése miatt az öregek hívására, ha nem is egyből, de mindig visszatalált. Amikor fizetés után elléptek a pénztártól két tele szatyor finomsággal, Ádámka megkapta kedvenc jégkrémét a nagymamától. Örvendezve, ugrándozva jött kifelé a boltból, mint akinek az égvilágon semmi gondja nincs, ahogy csak egy gyerek tud létezni. Nagypapa mielőtt az autó felé indult volna, visszatolta a bevásárlókocsit a tárolóba, ám az a fránya fémdarab az istennek nem akart bepattanni a másik kocsiba. Mivel azonban az öreget nem olyan fából faragták, mint aki hagyna odaveszni száz forintot, inkább tovább próbálkozott. Felesége odalépett hozzá, hogy megsürgesse a férfit.
Ádámka időközben boldogan nyalta a jégkrémet, főképp annak olvadását tanulmányozva, nehogy a kezére csurogjon az édességből. Amúgy mindig hagyta kicsit megolvadni a fagylaltokat, azt mondta, úgy a legfinomabb. Önfeledt játéka közben valaki egyszer csak iszonyú erővel rántotta hátra a pólóját, s abban a pillanatban Ádámkától alig fél méterre egy autó száguldott el a sorok között.
- Hát meg akarsz halni? - üvöltötte torkaszakadtából a nagymama Ádámkának, aki most ébredt rá, hogy észre sem vette, amikor a parkoló autók közül kibarangolt az útra.
Ádámka nem szólt semmit, tudta, hogy rosszat csinált. Míg nagyanyja az autók sebességéről, a kórházról, egy sor műtétről meg az összeomlott szüleiről beszélt, a fiú képtelen volt levenni szemét az elfolyó jégkrémről, s azon gondolkozott, vajon mennyire haragudna a nagyi, ha most lenyalná az ujjára folyt finomságot. Hamar tisztázta magában, hogy az tiszteletlenség lenne, ezért inkább hagyta, hogy ráfolyjon a kezére, amíg a nagyanyja meg nem nyugszik, és vissza nem indulnak a nagypapához.
A nyaralóba érve Paulovics nagyi szíve még mindig hevesen kalapált, amúgy is gyógyszert kellett szednie rakoncátlan vérnyomására. Most már kicsit szégyellte magát, hogy úgy ráüvöltött Ádámkára, arra a drága gyerekre. Még hogy meghalni? Még hogy Ádámkának? Pont nyáron? Képtelenség.