Harc nélkül nincs élet
Mottó: Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.
- Papa, papa elmeséled nekem az élettörténetedet?- kérdezte az unoka a nagyapját.
- Elmesélhetem, de miért szeretnéd hallani Edward? - kérdezte a nagyapja.
- Mert azt kaptuk házi feladatnak a középiskolában, hogy az egyik nagyszülőnkkel készítsünk riportot a régi idők eseményeiről, és úgy gondoltam, hogy a tiedével akár csillagos ötöst is kaphatnék.
- Áhá, szóval innen fúj a szél. Akkor hozz egy papírt és egy tollat, mert a papa mesélni fog.
Edward elővett egy tollat és egy papírt a táskájából, majd figyelmesen nézte a nagyapját, hogy mikor kezdi el az élete történetét.
- Szóval amint azt tudod, hogy nem itt az Egyesült Államokban születtem.
- Igen, hanem Magyarországon.
- Pontosabban 1933.február.21-én Pécsett. Édesapámat nem ismertem, állítólag valami nemesi család sarja volt. Édesanyám pedig cselédlány volt, aki nem vetette meg az életörömeit. Ezért az ő családi nevét adták nekem.
- Szóval ezért a neved Kiss Mátyás?
- Igen, anyám családi nevét örököltem, aki már csecsemőkoromban magamra hagyott és intézetbe adott. Ennek az lett a következménye, hogy már 6-7 éves koromban rendszeresen benne voltam különböző balhékban. Például csokit loptunk a boltból vagy kenyeret és volt, hogy a nagyobbaknak cigarettát. Rendszeres rendőrségi ügyek lettek belőle, amiért a nevelők rendesen el is vertek, de mi csak nem tanultunk belőlük. Éltük az életünket, és kerültük az iskolát.
- De a hát felnőttek nem törődtek veletek? - kérdezte meglepetten Edward.
- Nem igazán, tudod addigra már Magyarországot is elérte a második világháború, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy pár utcai suhanccal foglalkozzanak.
- És mikor jött a változás? Vagy nem volt fordulópont az életedben?
- De, és dátumra pontosan emlékszem arra a napra. 1939.január.23-án történt, hogy egy középkorú zsidó házaspár örökbe fogadott. Annyira meglepődtem, hogy se köpni se nyelni nem tudtam. És azt még meg kell mondanom, hogy a beilleszkedés sem volt zökkenőmentes. Rendszeresen megszöktem tőlük és ugyanúgy kerültem az iskolát. Nevelő anyám sokat is sírt emiatt.
- És ők nem vertek meg?
- Akár milyen meglepő, de nem. Csak szidást kaptam tőle.
- Nevelő apádtól nem kaptál semmit sem?
- Ő még akkor nem volt otthon. Vidéken tartózkodott egy távoli rokonánál. Mikor hazaért anyám elmondta neki, hogy háromszor szöktem meg és hogy kerültem az iskolát.
- Mi lett ennek a következménye? - kérdezte érdeklődve Edward.
- Mindjárt mondom, csak hozok egy sört, mert már teljesen kiszáradt a szám.
- Hagyd csak, majd én. - ajánlkozott Edward. Kiszaladt a konyhába és pár másodpercen belül már hozta nagyapjának a hűs italt. Nagyapja megköszönte, elvette a gyerek kezéből és mohón inni kezdte az isteni nedűt.
- Áhhh ez már kellet. Na akkor, folytatom. Szóval nevelő apám, leült mellém, egy barackot nyomott a fejemre, majd a következőket mondta: Látom fiam idáig csak a rosszat tanultad, de engedd, meg hogy segítsek neked jó útra térni.
- És erre te, hogy reagáltál?- kérdezte Edward.
- Természetesen meglepődtem, és értetlenkedtem. És tudod mi volt a legfurcsább az egészben?
- Nem tudom, mi?
- Hogy előtte az ő boltjukban kaptak el minket.
- És mi történt ezek után?
- Nap, mint nap beszélgettünk. És az Istennek hála, kezdtem jó útra térni. Mert foglalkoztak velem és végre nem éreztem magam egyedül. Végre úgy éreztem, hogy igenis van, aki tőrödig velem.
- Mi történt még a későbbiekben?
- Jöttek a különböző zsidótörvények így 39-ben a második zsidótörvény. Ami miatt a nevelőszüleim tönkrementek és egyre jobban elszegényedtek. Szerencsére nem adták fel, hanem bármilyen más segédmunkából, kubikolásból próbáltak eltartani minket. Engem és a mostoha fivéremet.
- Aha, értem- egy időre csendbe maradt Edward. - kérlek, folytasd, hogy hogyan haladtak tovább az események.
- Hát nehezen éldegéltünk, és nap, mint nap láttam, hogy a szüleim miként faradoznak azon, hogy meg tudják keresni az aznapi kenyérre valót.
. Ekkor határoztam el magamban, hogy én is becsületes és tisztességes életet akarok élni. Sajnos azonban jött a harmadik Zsidó törvény, majd a deportálások.
- Erről is mesélnél egy kicsit?
- 1945-ben mostohaszüleimmel és testvéremmel együtt, felvittek minket Pestre. Őket berakták egy vagonba, és még aznap az egyik vesztőhelyre szállították őket. Engem pedig az egyik gettó várt szeretettel. Mivel hogy izraelita szülők neveltek.
- Ez szörnyű, nem is értem, hogy csinálhattak ilyent az emberek! - hüledezett Edward.
- Már pedig ez megtörtént fiam. Vagy nem tanulsz történelmet?
- Haha, nagyon vicces papa, nagyon vicces.
Akkor figyelj rám, és figyelj jól, mert ebből is tanulhatsz!
- Na, tényleg folytassuk, és mi történt a felszabadulás után?
- Az a felszabadulás, nem volt felszabadulás, de mindegy. A lényeg hogy újra intézetbe kerültem, de most már az a cél lebegett előttem, hogy tisztességes életet teremtsek magamnak. Olyant, mint amit a szüleim mutattak nekem.
- Hogy teltek újra megint a nevelőotthonos éveid?
- Rosszul. Örökké piszkáltak a volt családom származása miatt, és hogy jobban érdekelt a tanulás, mint a rosszalkodás. Ami valamennyire meghozta eredményét, mert kitanultam a kőműves szakmát.
Ez pontosan mikor volt?
- 1945-től- 47-ig. Mert utána elmentem dolgozni, és akkoriban volt munka a sok újjáépítésnek köszönhetően.
- Akkor, végre beindult a szekér?
- Mondhatjuk így is, mert volt munka és meg tudtam élni, még ha nagyon nehéz idők jártak, akkor is. Egészen 56-ig.
- 56 volt a következő fordulópont?
- Pontosan. Odáig kisebb nagyobb megszakításokkal dolgoztam. Nem azt mondom, hogy jó világ volt, mert szigorú szabályok szerint és igazságtalan adókkal kellet megküzdenie a magyar embernek.
- Megpróbáltatások sora volt ez számodra Tata. - tűnődött el Edward.
- Igen, de ez is a házi dolgozatba megy? - kérdezte meglepetten a nagy apja.
- Nem, csak elgondolkodtam, hogy bírtad ki egyáltalán.
- Hát nehezen, de ki kellet bírnom, máskülönben nem beszélgethetnénk itt. - válaszolta mosolyogva az öreg.
- Szóval, vissza a dolgozathoz… Mi történt 56-ban?
- Most ugye hülyülsz? Mi más lett volna, mint a forradalom. Ugyanis én is ott voltam barátaimmal mikor felkeltünk, ott voltunk mikor ledöntöttük a Sztálin szobrot, és mikor közénk lőttek, meg mikor jöttek a tankok. Egy csomó ismerősömet elkapták és kivégezték őket, vagy hosszú évekre rács mögé kerültek.
- Te hogy úsztad meg a sittet?
- Elszöktünk Budapestről egy kisebb csoporttal, majd átkeltünk az osztrák-magyar határon. Amiért akkoriban halálbüntetés járt volna és meg sem álltunk egészen Franciaországig.
- Ahol felszálltál az első Amerikába tartó hajóra?
- Pontosan. Minden megtakarított pénzemet és vagyonomat ebbe öltem bele. Az Egyesült Államokba úgy érkeztem ide, hogy egy vasam sem volt. Mindent elölről kellet kezdenem.
- Hogyan sikerült kiigazodnod az itteni világban, és egyáltalán hogyan tudtad megértetni magadat?
- Hát eleinte nagyon nehezen. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az utcákat járva honfitársaimba akadtam, akik már vagy 25 éve éltek New Yorkban. Mert tudniillik odatartott a hajó, amin utaztam. Ők ideiglenesen befogadtak, segítették megtanítani a nyelvet és mindössze annyit kértek fizetség gyanánt, hogy meséljem el a magyarországi eseményeket, és segédkeztem nekik a házkörüli munkánkban. Majd egy építkezésen munkát kaptam az egyik ismerősük jóvoltából, hát nem mondom ámultam mikor Magyarországon nem látott nagyságú épületek húztak fel a semmiből. Szép lassan sikerült a saját lábamra állnom és beilleszkednem az Újvilágba. Ennyi elég lesz a dolgozatodhoz?
- Persze papa köszönöm. - válaszol Edward.
- Szívesen. Lehet, valamikor Haza kellene mennem. - gondolkodott hangosan nagytatája.
- Haza? - kérdezte Edward lepetten.
- Igen haza, Magyarországra. Elvégre, ott tanultam meg küzdeni, és az ott tanultam meg harcolni az életért és a kitűzött célokért.
- Hát, ami azt illeti én is egyre kíváncsi lettem erre az országra.
- Helyes - mosolygott nagyapja- és mi lesz a címe a dolgozatodnak?
- Az ember, aki nem adta fel. És alcíme az lesz : Harc nélkül nincs élet.