Az ember és világa

Évszám
2012
Beküldő
Arius
Alkalmazkodjam, vagy alkossak?

Mottó: Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.
Sokan már gyerekként magasztos ábrándokat kergetnek, miszerint ha felnőnek, ők lesznek a világmegváltó hősök, legyőzik a gonoszt, elhozzák a békét és megnyugvást, megszerzik a királykisasszony kezét. Meg kell-e mosolyognunk ezeket a naiv álmokat, vagy inkább vegyünk példát az elszántságukról?Egyáltalán, elég a boldogsághoz az, ha egyetlen problémát megoldunk? Azon gondolkodom, létezik-e vajon globális, mindent átfogó akadály? Környezetszennyezés, szegénység, állatfajok kihalása, elidegenedés a másiktól, zsarnokság - ha ezek közül egyet megoldok, még nem szűnik meg létezni a többi. Mit tegyek hát, hogy a helyes utat bejárva - ha van olyan - eljussak ahhoz a megállapításhoz, mely kontinenseket és kultúrákat átfogó megoldást kínál?

Amióta az ember öntudatra ébredt, mióta kész felemelni a szavát a Jó érdekében, a Rossz ellen, azóta vágyódunk szüntelen a tökéletes világ felé. Megannyi bölcs ember még több írásban megnevezi az embert, mint alapvető problémát s számos perspektívában felvázolja a lehetséges megoldást, de az eltelt évezredek alatt nem jutottunk előrébb egy lépést sem. Bízhatunk-e egyáltalán a saját magunk erejében? Hiszen saját akaratunkból még a hajunk színét sem vagyunk képesek megváltoztatni, akkor az egész emberiséget érintő, sürgős megoldásra váró probléma elé hogyan akarunk állni?

    El kell dönteni először, hogy mi a jó. Fontos meghatározni azt, amit el szeretnénk érni. Gazdagság, boldogság, egészség, szerelem, szeretet, nyugalom, nyüzsgés, társaság illetve magány - mindenki mást szeret. Tegyük fel, hogy az emberiség 99%-a ezerfős, önellátó kommunákban képzeli el a tökéletesen békés jövőt, robbanómotorok és mindenféle modern vívmány nélkül. A maradék 1 % viszont egyedül, legfeljebb a szűk családi körben képzeli el ugyanezt, viszont ők még alkalmaznának modern gépeket is. Melyik lenne a megfelelő? Elég nehéz a helyzete annak, aki az arany középutat keresi, mert az emberek különbözősége folytán állandósul a diszharmónia.

Az ókori Platón volt nagyjából az első, aki már a tökéletes vagy majdnem tökéletes államról ábrándozott. Nála a filozófus királyok uralkodnak, alattuk a katonák, mint rendfenntartók s végezetül a földművesek, termelők rendje az, amely kvázi motorként működteti a rendszert. Sajnos nem tudhatom, hogyan döntötte volna el, kit hova sorol, de megmosolyogtat a lehetséges kérdés, mely szerint: „Ön filozófuskirály szeretne lenni, vagy egyszerű földműves?" Hát persze, hogy mindenki király akar lenni, de akkor ki fog termelni és nem utolsó sorban - kin fog uralkodni? Nincs egység, nem is lehet, mert mutassanak nekem - Jézus kivételével - egy olyan személyt, aki a többiek érdekében inkább a nehéz munkát vállalja, mintsem a jólétet!

Kétezer évvel ezelőtt egy kissé megrekedt a téma iránti érdeklődés, mert az akkor ismert világ egy jelentős részén új megoldást kínáltak az embereknek: a keresztény vallást. Habár a kereszténység azonnal eretnekségnek minősítené a témát, melyet mottóként feltüntettem, azért mégsem tudta gyökerestől kiirtani a nézetet, mely szerint az ember, mint olyan képes lehet önállóan megváltoztatni és jobbá tenni világát. Hosszú évszázadokon keresztül sulykolták belénk, hogy itt, ezen a létsíkon semmi dolgunk nincs, csupán imádkozni, adózni az egyháznak, majd reménykedni, hogy odaát a jobbik helyre kerülünk. Ugyebár az ember ilyenkor miért is akarná megváltoztatni a világot, melyben él, ha semmi jelentősége? A kereszténységet felvett Alexandriai Kelemen szerint a teremtés oka egyes egyedül az isteni jóság. Ugyanő hangsúlyozza, hogy az ész rendelkezik a megismerés és a szabad akarás képességével, ő Isten képmása, a belső ember, mely uralkodni hivatott a külső ember felett. Tehát az isteni jóság, mely teremtett mindent, bennem is lakozik, nevezzük őt léleknek vagy lelkiismeretnek. Hiszen akkor egy pillanat alatt mindenkinek éreznie kellene a helyes és jó szükségességét és létjogosultságát, majd a kollektív akaratnak képesnek kellene lennie ahhoz, hogy magunkban és körülöttünk megváltoztatva a dolgokat boldogan éljünk! A katolikus dogmatika mégsem érzi magáénak teljes mértékben ezt a fajta hozzáállást, az emberről úgy vélekedik, mint egy esetlen, nagyra nőtt csecsemőről, akinek hol kevésbé, hol gyakrabban, de szüksége van a teremtőjére, annak beavatkozására.

A reneszánsz, majd a reformáció hatására megjelent, általam újgnoszticizmusnak nevezett tanok visszakanyarodtak a perzsa dualizmushoz, héber misztikához, keresztény gnózishoz, hogy megalapozzák a későbbi New Age rendszert, amely az úgynevezett „szuperemberekben" látja a boldog jövőt - más és más formában. Francis Bacon, Morus Tamás és Campanella utópiái már hangos és élénk tiltakozások a romlott, züllött és pusztuló társadalom ellen. A maguk módján egy kevesek által, de annál szigorúbban és mindenre kiterjedően irányított államot álmodtak meg. Keresztények lévén még elutasítják az embert, mint alkotó individuumot, perszonális megváltót. Róma hatalmas befolyása az emberi gondolkodásra eltiport minden ellentétes eszmét, s az ember szellemében ki sem alakulhatott a gondolat, mely szerint sorsának befolyásoló tényezője önmaga is lehet. Egzisztenciális szinten nem léteztünk, materiális sárszobrok voltunk ezen a bolygón, csukott szemmel, a boldogságról álmodozva pusztítottuk magunk s környezetünk, jelenünk s jövőnk.

Védekezés gyanánt mondhatjuk-e azt, hogy nem tudunk mit tenni, ilyenek vagyunk, ilyennek születtünk, vagy a Teremtő ilyennek alkotott minket, továbbá a Gonosz befolyása alatt tehetetlenek vagyunk? Ha önállóságunkért harcolunk, tiltakozunk esendőségünk ellen, akkor hibáinkat miért másra, egy transzcendens valakire fogjuk?

Talán az első megoldás az lenne, hogy beismerjük - hibáztunk. Magunk ellen, a természet ellen, Isten ellen, mindenki ellen. Sajnos a gőg, mellyel rendelkezünk, ennél erősebb.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy a vallás, mint személyenként változó hozzáállás az élethez, nem nyújthat teljes biztonságot, mert örökké felmerülnek a kérdések, hogy ezt és ezt a katasztrófát meg azt a háborút miért engedi az Isten, és a többi. Persze érvelhetünk azzal is, hogy a jó példa elénk van tárva, rajtunk múlik csupán, alkalmazzuk-e. Valóban ilyen egyszerű lenne? Ha tényleg így van, akkor miért nem voltunk képesek kétezer év leforgása alatt megvalósítani a saját globális utópiánkat? Nem vitatom, hogy az ember a kulcs, s hogy a privát világról alkotott képet kell megváltoztatni, de amikor annyiféle kép van, melyik a helyes?

A keresztény azt mondja: „Higgy Jézusban s annak feltámadásában!"; a buddhista, taoista az elmélyült meditációt s önvizsgálatot javasolja; egy arab beduin Allahra és Mohamedre esküszik; az észak-amerikai indián a természet szellemeinek áldoz, akárcsak a többi úgynevezett természeti nép. Melyik utat válasszam? Zavarban vagyok, ahogyan Dorothy is a sok sárga út láttán. Hiszen mindegyik azt mondja, hogy hallgassak a szívemre és ő a helyes út!

Nem kétséges, hogy a világ olyan, amilyennek látjuk és megéljük. Ezzel megint ellentmondásba és ezernyi perspektívába ütközöm: egyik, hogy az életem kiegyensúlyozott, jól fizető állásom van, csodálatos feleségem, tüneményes gyerekeim, ergo boldog vagyok, mert egy boldog világban élek. Másik, hogy a napi betevő falatért 16 órát kell keményen dolgozni, majd az egyszobás lakásba hazaérve koszos gyerekek reménytelen tekintetei szegeződnek rám, és nap, mint nap saját nyomorommal szembesülök - egy cseppet sem vagyok boldog, és sajnos a világ sem az, mert képtelen vagyok boldognak, jónak és igazságosnak látni!

Mire vállalkozzunk tehát?

Befolyásoljuk - esetleg károsan - más emberek látásmódját, ízlését, vagy időt, s pénzt nem sajnálva önzetlenül segítsünk mindenkit, aki rászorul? Hogyan döntsük el, hogy ki a rászoruló és ki nem az?

Ha magát az embert vesszük górcső alá, könnyen rájöhetünk, hogy nem vagyunk képesek megismerni önmagunkat sem olyan gyorsan, amilyen gyorsan szeretnénk. Ki tudna azonnal remekbeszabott tőmondatokban beszélni magáról a kérdés elhangzása után? Hiszen még önmagunkban sem vagyunk biztosak, teljes káosz uralkodik bennünk, legalábbis ami a pszichét illeti. Hogyan is épülünk fel tulajdonképpen? Tudom-e definiálni a szellemi mozgatót, azaz önmagamat, amit „én"-nek nevezünk?

A pszichológia szerint énünk három „részből" tevődik össze: ösztön-én, én, felettes-én. Az egyszerű ember azt hihetné, hogy akut skizofréniával vádoljuk, de bízzunk a lelkes és nagyhírű lélekbúvárokban! Az ösztön-én a személyiség legősibb része, nem egységes, öröklött és szerzett tulajdonságokat foglal magában. Az úgynevezett örömelv mozgatja. Az én az összekötő kapocs a belső történések és a külső valóság között. Az előbbiből fejlődik ki és Freud szerint a külvilág hatására teszi mindezt. A felettes-én egyfajta erkölcsi mérce, a döntésképesség, határozathozatal, különbségtétel irányítója, hétköznapi nevén a lelkiismeret. Én ezt a három részt együtt nevezném léleknek, egyrészt mert így könnyebb, másrészt pedig az a véleményem, hogy mindhárom én együttes „munkája" adja meg azt az egyedi belső tulajdonságot, amely engem, mint embert jellemez. Maga az ösztön-én lenne az az isteni tulajdonság, melyről a teológusok és filozófusok beszélnek? Az örömelv lenne az, amely Osho szerint a legfontosabb a földi életben? Elgondolkodtató, vajon a felettes-énnek milyen fejlődésen kell átesnie, hogy a megfelelő döntéseket hozza a Jó és Rossz esetében?  Ez és az ösztön-én állandó harcban áll egymással, ahogyan Pál apostol is szemlélteti (Róm 7, 14-25), mint a külső és belső ember harcát. Azt hiszem, itt megtalálhatjuk a probléma egyik gyökerét - belső romlottságunkat.

Túl azon, hogy mit nevezünk rossznak vagy jónak, mit ítélünk meg helyesnek és helytelennek, az ember általában megérzi azt, hogy cselekedete pozitív vagy negatív előjelet hordoz magán. Ez lehet a lelkiismeret, a belső ember, a lélek, a szuperember, az Übermensch, ahogyan Nietzsche nevezte.

Az ember mindig több önmagánál, igyekszünk magunk mögé hatolni, s eközben rájövünk, hogy személyünk mennyire jelentéktelen. Minél magasabbra törünk, minél kifinomultabb a belső emberünk, annál közelebb kerülünk a feltétlen imperatívuszhoz, melyet Jaspers Istennek nevez, én itt nem mondanám másnak, mint transzcendens rendezőnek.

Ahogyan a kézzel fogható technika, úgy maga az individuum is fejlődik, csiszolódik, maga az ember, mint ember - dacára korának züllöttségével - egyre közelebb kerül saját megoldásához. Tíz évszázaddal ezelőtt 500 emberből jó, ha 5 tudott írni és olvasni, ma ez az arány a fordítottjánál is kisebb. Szellemileg - lelkileg sokkal magasabb szinten álltak viszont azoknál, kik húsz évszázaddal ezelőtt éltek, és így tovább. Csak gondoljunk bele, ma már milyen egyszerű és természetes meggyújtani a tüzet, azt a tüzet, amelyet a kőkor embere oly féltőn őrzött!

Egy XII. századi földművesnek fogalma sem volt arról, hogy milyen a boldog élet! Ha megvolt a napi betevője, ha lelkét rendben letudta a pappal, nagy valószínűséggel nyugalomban hajtotta álomra a fejét és élte rendkívül egyhangú életét.

Évszázadok során a fejlődés egyre nagyobb ütemben ment végbe, egyre jobban kezdtünk szembesülni az életünk sekélyességével és az út szörnyű végével. Mára már eljutottunk odáig, hogy tudjuk - valami nagyon nincs rendben, s ha így folytatódik, rossz vége lesz.

Ismerjük meg a probléma minden tulajdonságát, eredetét, hiszen akkor célirányosan tudunk megoldást keresni!

A Nietzsche által megalkotott, majd később félreértelmezett és ez által katasztrófát okozó felsőbbrendű ember eszméjében találhatunk némi útmutatást. Az emberfeletti ember olyan emberideál, amely a múltból hozott tapasztalatokat megfelelően hasznosítja, és szem előtt tartja magában, s szellemi arisztokráciával képes arra, hogy önmagát felülmúlva eljusson ahhoz a tökéletes szinthez, amikor az anyagi világ szépségei nem láncolják már a földhöz, hanem szellemi, lelki örömöt keres és talál, okoz és átél!

Túllépve a másságon, önmagunkkal kell harmóniába kerülni, saját magunkat tisztázva meg fogjuk lelni azt a belső utat, amely mindvégig itt volt bennünk. A boldogság szükségszerű, máskülönben nem létezne a világban! Egymás mellett járva együtt, de mégis külön megvalósíthatjuk magunkban azt a boldog világot, amelyre oly régóta áhítozunk.

Mi vagyunk a kulcs, az istenek országa bennünk lakozik, túlvilági létünk csakis rajtuk múlik, függetlenül attól, hogyan éljük meg evilági lelki életünket, hogyan tápláljuk szellemünket!

    Gondolatban végigjárva az évezredeket kitűzött célomhoz híven megpróbáltam megtalálni az okot, amely eddig mindent mozgatott. Istenekkel és emberekkel vitatkozva hol egyikünk, hol másikunk került fölénybe, de a keresést feladni nem szabad, objektíven szállni újra a képzeletbeli ringbe - ez túlélésünk záloga!

A végső megoldásnak nem szabad addig váratni magára, míg az utolsó remény is elillan! Változni kell, s mindezt önmagunkkal szükséges kezdenünk, mert saját magunkban van a legnagyobb remény, de a probléma gyökere is. El vagyunk halmozva különböző nézetekkel, sok-sok „sárga kövesúttal", s hiszem, hogy itt nem csak egy a helyes út!

Annyi tennivalónk van még, nem pazarolhatjuk el a bennünk rejlő lehetőségeket!