Emberek mint bábuk az élet színpadán

Nicol, 2015, május 15 - 23:03

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Sötét világban élünk. Már remegő lábaid alig bírják el sebesült lelked. Lábaid a föld csábító hívására feladják az ádász harcot, térdeid koccanó csókkal köszöntik a kemény talajt. Karjaid remegnek, ujjaid utolsó erejeükben a fűbe marnak kétségbe esetten. Dühödt elméd kitépné a zsenge füvet, de már arra sincs erőd, hogy egy esetlen növényt megölj. Piszkos bőröd feszül a puffadt ereidtől, melyek most mégintenzívebben terelgetik a rubinvörös, hideg vért gyorsan lüktető szívedhez. A szíved zakatol és fáj. Minden szívverés érződik mellkasodban. Mintha fenevad lenne benned, mely szapora szívedbe harap és bűnös véred szívja. Tüdőd egyre jobban igényli a levegő ízét, egyre többet akarsz, mohón kapkodod a levegőt, mely mintha mindig az utolsó lenne. Könnyeid menekülnek vad szemeidből, és végig folynak orrod vonalánál, majd ajkaidhoz érve lassan megízleled őket. Keserűek, mégis száraz torkod kívánja. A fájdalomtól sajgó torokból nagy erővel ront ki az ordítás, mely mint zabolázott ló indul a nagy világ felé. Milyen fájdalmas így látni egy ilyen fiatal fiút. Éreztél már így? Nem kell hazudni, mert tudom, hogy igen.

A mai ember bábja a társadalomnak. Esetlenül mindig merev tekintettel hajtja végbe mestere óhaját. Ez a mester kíméletlen és naiv. Csak egy bizonyos stílusú, kinézetű bábbal hajlandó eljátszani mindig egyhangú előadását. A kicsit is eltérő bábukat nem dobja el, megsemmisíti őket! Használja őket ugyan, de minden roncsos előadásában gyengíti őket míg silány, kopott festéktől könnyező, fájdalom karmával karcolt darabokká nem válnak. Ismerem ezt az érzést hisz én is báb vagyok, ahogy te! Mindenki az! Szenvedtem már démon karmoktól szilánkos testemen mint te, örültem új esélyeknek az élet színpadán mint te, szállongott remény kicsiny mellkasomban mint neked, ordított már szívem bordáim tömlöcébe zárva, veszetten kaparva csontos rácsait mint neked, csaptam össze igazamért társammal tüzelő szóban, vagy lángoló csatában ahogy te, Kuszálódtam bele egy másik báb fonalaiba, ki nem engedett szerelmes, mámortól itatott fonálkáiból mint te, ejtettek már hamuba, mozgásra képtelenül mint téged is. Már nem is vagyok oly idegen, nem?

Bábmesterünk a sors, ki eltervezi rövid kis életünket. De valóban csak tőle függünk? Valóban csak bábok vagyunk az ő önző terveihez? Mi lenne ha minket tartó kis fonalak elakadnának?

Az óceán kék, holló fekete hajú Jordan még mindig az utcán térdel. Már nem bír tombolni. Lüktető nyaki vénája, mely zokogástól terhelt, mintha azt dübögné, hogy "in..dulj..haza". De a fiú nem teheti. Már nincs család kik otthon várnák őt. Taszító idegen kezek bemocskolták multját, puszta értékesnek hitt, ráncos bankóért. Mintha csak egy lidércálom lenne, mégis oly valós. Nincs erő testében felállni. Az őt mozgató kis bábu madzagok gyengéden megemelik a földről állásra késztetve a fiút. Merre menjen tovább? Első lépése biztosan ért földet, ámbátor üveges tekintete nem látott semmilyen célt maga elött. Így elindult a forgalmas nagyváros felé. Álarcos bábuk mindenütt az utcán.Lomha karjaikat erőszakosan rángatja madzagjuk, de ők csak félholt módon libbennek tovább. Nyúl, farkas, róka, lómaszk az emberek arcát takarván, mint egy szokatlan bálon. Ebben a világban ez természetes, hisz senki nem meri mosolyát a világnak mutatni. Személyiségüket álarc takarja. Rideg maszkok szürke ködben, vicsorgó róka, mellette bájos nyúl hölgy. Jordan előhúz egy szomorú, kék álarcot táskájából. Egy pillanatra megszeppenve, de végül felkerül új arca a helyére.


Egy nyakkedndős, farkas képű férfi vánszorog el Jordan mellett. Aligha látni a nagy ködben unottan oldalra biccentett fejét, és őrült tekintetét. Egy pillanat leforgása alatt Jordan felé kapott, majd elrohant. Jordan szíve kalapálni kezdett. A nyakkendős fenevad elszakította balkezének kis madzagját. Tehetetlen karja holtan, ridegen lóg teste mellett. A fiú zavartan szívja magába a sűrű ködöt. Riadt szemei egy másik alak képét veszik észre a félhomályban. Vörös szemei villogva közelítenek. Szinte öltögeti nyelvét, közbe ízlelgeti a ködbe menekült fiú ijedt sóhajait. A nőies alakú kígyó 2m-es távolságban megáll a fiú előtt. Jordan a vörös kígyó szemek mámorába kábulva kinyújtja kezét a titokzatos szemek felé, hogy bőre érezze ezt a lüktető vörös fényt. A nő kobra gyorsasággal megragadja a lassan közelítő kezet, majd letépi erről a kézről is a madzagot. Egy szempillantás alatt el is tűnt. Jordan úgy érezte, mintha a veszett farkas fogai a bőrében lennének, a kígyó pedig mérgével bénítja le. A fiú térdre rogy, közbe bénult karjai a földre csapódnak, de ezt ő nem érezheti. Ahogy felpillant, egy macska arcú kislány áll előtte. A lány csak áll meredten. Jordan segítségért csillogó szemei nem hatják meg a lányt. A szőke leányzó macskához hívő óvatossággal mögé lépked, majd erőszakosan letépkedi lábairól a madzagokat. A fiú arccal a földre esik. Madzagjai mintha láncokká alakultak volna, a földhöz kötötték gyenge testét. Mint vadállat sarokba szorítva, villogtatja fogait a lánynak.

-Mint embertelen állatok szívjátok egymást vérét! Egy ártatlan gyermekben is ekkora sötét felhők gyülekeznek...felnőtt szíved sátán mérgétől fog lüktetni!

Adrenalintól hajtott karja a macska vékonykás lábát ragadja meg. Ölni akar. Ez kevéske mozdulat is oly veszedelmesen nehéz! Néhány másodpercig szorította a keskeny lábat, majd el is engedte. Teste, lelke lehiggadt.

-Én még ember vagyok, nem állat. A sok vadállat közt ember, kit égő vággyal tipornának el.

A macska lassan odébb ballag. Ha tehette volna sem tudta bántani a lányt emberi lelke és tiszta elméje miatt.

Vannak kik tiszta vízben úsznak, elméjük határozott, élvezik a tenger cseppjének hideg ízét, mely vérré válik nyugodt ereikbe. Vannak ugyan, kik nem elégszenek tengerrel, óceánt akarnak, melyért emberi lelket is képesek pusztítani. Véres tengerben úsznak elméjük zavart, élvezik a vízzel kevert vér ízét, mely piszkos ereikbe gyengéden folyik tovább. Sajnos a tiszta ember nem képes embert bántani, ezt kihasználja a zsarnok véres tengere növelésére. Ez történt most is.

A köd sápadt lelke hódítani akar. Jordan egy jó ideje csak fekszik a hideg utcán. Megint közelít egy alak a rengetegből. Egy piros, széles vigyoros álarcú, szőke fürtökkel megáldott lány közelít. A lány Jordan mögé lépked, majd babrálni kezd ott valamit. A fiú reszketve várja a lány érintéseit hideg testén. Mire készülhet?

-Kész is van! Felállhatsz!-mondta a lány.

-Nem tudok felállni, mert...-Jordan aligha mondhatta végig észre vette a megkötött kis madzagokat karján és lábán,melyekkel azonnal fel is állt.

-Armanda vagyok.-szólt a lány, majd levette maszkját.

-Jordan vagyok...Istenem...köszönöm!-monta, majd megfogta szeliden a lány kezét, kinek olyan kék óceán lázongott szemében mint neki.

Armanda mosolyszerűséggel a szája szélén elvette Jordan álarcát, majd az övével együtt a köd feledő palástja mélyébe dobta.

-Ha velem vagy, nincs szükséged arra! Elöttem ne rejtsd el ezt a tiszta lelket és reményteli arcot!

A fiú büszkeségét és bánatát is a ködbe vetette és megölelte a lányt. A szerelmi mámortól égő köd rózsaszínüre festi a légkört. Elsétáltak a rideg utcáról. Innentől szerelemtől hajtott lépéseik napokat, heteket, hónapokat öleltek át. Minden egyes pillanatuk együtt egy mézes kábulatban őrzött kincs. Armanda a tavasz, mely fényben úsztatja a tájat, ő a galamb, ki bejárja a szelek útját, ő a lány ki rózsaként vöröslik szerelmének. Jordan a virág, mely nyílik a tavaszi fényben, ő a szél, ki derekán fogja a galambot, ő a fiú, ki öntözi legszebb rózsáját. Ezért a lányért volt érdemes szenvedni az élet folytogatásai miatt? Igen! Szerelmük letépte róluk az ördögi fonalakat. Mára már csak silány madzagok a feledésbe merülve.Ők már tudják, hogy sorsukat ők irányíthatják kedvük szerint, nem más.Nincs nagyobb erő náluk.

Mi kellett ahhoz,hogy ezt elérjék? Akarat. Akarni élni egy jobb jövőért, a szerelemért, akarat elhagyni a madzagokat. Együtt bármire képesek. Az élet arra van, hogy szenvedjünk valamiért, így még édesebb mikor vágyunk valóra válik!

 

Az írás hossza kb. 7 ezer karakter